Soproni 1895 teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Még mielőtt az Óvatos Duhaj széria megjelent, számomra ez volt az egyetlen sör a Heineken Hungáriától, ami bejött, és a Dreher Bakkal osztoztak nálam a hazai nagyüzemi sörök trónján. Az utóbbi pár évben viszont nem kevés próbálkozás látott napvilágot a négy nagy gyártó jóvoltából, amelyek alaposan átrendezték a 300 forint körüli árkategóriát. Éppen ezért úgy gondoltam, ideje újrakóstolni a Soproni 1895-öt, és megnézni, mennyire jó vétel lehet mostanság. ;)

A Soproni 1895 pilsnernek készült, méghozzá a cseh vonalon, legalábbis a tény, hogy a dobozon büszkén hirdetik, hogy Saazer komló került bele, erre enged következtetni. Ballingról és a maláta fajtájáról nem esik szó, de érzetre azt mondanám, hogy az extrakt az fixen nincs meg 12… de ne szaladjunk ennyire előre! A szín és a hab rendben van, bár utóbbi azért hamar összeesik, a problémák az illatnál kezdődnek, ugyanis az erősen alkoholos. Sajnos az ízében is bőven ott van az alkohol, meglepő módon már-már annyira kiütközik, mint egy strong pale lagerből, pedig az 1895 csak 5,3%-os. A jó hír viszont az, hogy ahogy melegszik a sör, úgy tűnik el ez a kellemetlen íz belőle egyre jobban, teret adva a malátának és a komlónak, és végül kialakul egy kissé bárdolatlan, egyértelműen malátahangsúlyos pilsnerszerűség, ami tulajdonképpen hazai nagyüzemi produktumként nézve nem rossz, de azért az ilyen stílusú cseh és szlovák sörökkel összevetve már egyértelműen alulmarad. Az ára 280 forint/fél liter, ami tök oké egy ivósörnek, viszont itt maga a konkrét tesztalany nem volt oké nekem. Inkább egy Óvatos Duhaj IPA-t választanék helyette, ha muszáj a Heineken Hungáriánál maradni, de leginkább azt mondom, hogy maradok a Krusovice, Urpiner, Zlaty Bazant… stb. jól bevált vonalon. ;)

Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Az utóbbi pár évben felébredtek téli álmukból az óriások: a hazai nagy gyárak ráeszméltek, hogy kitört a forradalom és reagáltak rá, mégpedig letették a voksukat a fontolva haladás mellett. Egymást érik a mérsékelt és bátortalan, de azért előremutató, többé vagy kevésbé sikeres próbálkozások. A Heineken Hungária sem maradhatott ki ebből, sőt személyes véleményem szerint az élvonalba sikerült felküzdeniük magukat a Soproni Óvatos Duhaj IPA piacra dobásával, ráadásul belengettek egy igencsak érdekes újdonságot is: azt beszélik, még idén év vége felé jön a porterjük, amit én személy szerint kíváncsian várok. Viszont közben csak úgy ad hoc megjelent ez a meggykoncentrátummal együtt erjesztett ale is, aminek valszeg az APA vagy az IPA alapja. Kissé meglepett a dolog, de mivel szeretem a jó kis meggyes söröket akkor azt mondtam, hogy jó oké, végül is nem árt egy elérhető árú termék ebben a kategóriában a magyar piacra, sőt! Ez egy tök jó ötlet, csak egyet kérek: ne basszák el! De hiába, sikerült nekik…

Sokféle meggyes sört ittam már, sokfélét kedvelek is, de az igazán nagy kedvenceim a jóóó fanyar kriekek, azok közül is kiemelkedik a legmeggyesebb és legsavanykásabb Lindemans. Azonban nem kell feltétlen erre rámenni nagyon, más ízekkel is fel lehet dobni a meggykoncentrátumot, ahogy tette mondjuk ezt ugyanúgy a Heineken csak egy határral északabbra a Zlaty Bazant Tmavy Visna képében, ahol az alkoholmentes barna alap étcsokis, kakaós ízeket adott hozzá és így egy folyékony meggyes desszertszerű ital jött létre, ami szerintem így ilyen radler kategóriában egy tök király koncepció.

A Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale viszont nem újít és nem is igazán tudja visszaadni azt az ízt, amiért az ilyen ízesítésű söröket kedvelem. A kinézete pedig biztató szép bordós színe van, a szép habot is kicsit beszínezte a meggy, viszont már az illatánál úgy voltam vele, hogy ez nem az igazi. Mikor belekortyoltam, már pontosan tudtam miért: meggyes sörnek ez túl édes. Hiába a lágy és könnyed kortyérzet, ami egy ilyen termékhez dukál, ez sajnos nálam bőven édesebb a kelleténél és nem adja vissza a meggy fanyarságát úgy ahogy azt szeretem. Tisztában vagyok vele, hogy itt nem egy eleve savanyú lambic volt az alap, hanem egy amúgy is édes ale, de ettől függetlenül ez a koncepció nálam nem működik. Persze sokaknak be fog majd jönni, sőt jól tudom, hogy mekkora célcsoportja van az édes gyümölcsös söröknek és mekkora a fanyaroknak, szóval tulajdonképpen tökéletesen értem, miért lett a Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale, amilyen, de ettől még tartom, hogy egy legalább korrekt meggyes sörnek nem ilyennek kell lennie. A bolti ára egyébként 290 forint, és természetesen fél litert kapunk ennyiért.
Ár/érték arány: 4/10.

Az új idők üdítői - Szlovák és magyar radlerek csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Valószínűleg az utóbbi idők egyik legsikeresebb élelmiszeripari termékei a radlerek. Úgy tűnik, amerre csak megjelennek, hamar nagy port kavarnak, pedig a világ egyik legegyszerűbb koktéljáról van szó: sör és valamiféle szénsavas limonádé keveréke a radler. Illetve más országokban lehet panaché vagy shandy is… utóbbit egyébként a Wiki egészen a 19. századig datálja vissza, azonban itt Közép-Európában ez egy igencsak újkeletű dolog, egészen konkrétan a 21. század frissítő itala. Nagyjából a semmiből robbant be, elsöprő népszerűségre és talán még nagyobb, de biztosan hangosabb utálatra tett szert, nevét városi legendák, rosszindulatú pletykák és naiv tévhitek övezik.

Persze igen, német eredetű, és esélyes, hogy biciklistáknak fejlesztették ki, hiszen nekik a melegben igazán jól jön valami sörnél kevésbé alkoholos, de frissítő hatású ital. Azonban még ha ők is voltak ez eredeti célcsoport, azóta a radlerek fogyasztói köre jóval nagyobbra duzzadt és sokszínűbbé vált. Általánosságban azt lehet mondani, hogy szinte már bárki issza őket könnyed nyári frissítőként, ráadásul a mentes sör alapú termékek értelmes alternatívát nyújtanak azoknak is, akik csak egy rövid időre ugrottak le a strandra kocsival, ami ugyebár az ízesítetlen mentesekről nem mondható el… legalábbis a múltkori csoportteszt alatt egyetlenegyet sem sikerült találnom, amely betölthetné ezt a szerepet. :D

Természetesen ha valami bekerül a köztudatba – függetlenül attól, hogy az adott tárgyiasult dolog vagy elvont jelenség megérdemli-e vagy sem – valahonnan biztosan elkezdik gyűlölködve köpködni. A radlerek esetében elterjedt sztereotípia, hogy ez nem igazi sör, és ilyet csak nők és homoszexuálisok isznak. Nos, ezek a termékek valóban nem sörök, hanem – ha mindenképpen ezt a szót bele akarjuk rakni – akkor sörkoktélok, de leginkább egyszerűen azt mondanám rájuk, hogy szénsavas üdítők. Mert attól függetlenül, hogy mi az alapjuk, ezek ugyanolyan célból készülnek, mint egy kóla vagy egy Cappy vagy TopJoy vagy… szóval bármi más üdítő. Mert azok. És biztos vagyok benne, hogy senki nem sörként issza vagy ahelyett, hiszen mind az íze mind a hatása olyan, mint amilyennek egy szénsavas üdítőitalnak lennie kell. Az utálkozók állításának másik fele természetesen nonszensz, kirekesztő, és amúgy sem értettem sose, miért jó sztereotípiák alapján nemi identitásokhoz meg szexuális orientációkhoz kötni ételek vagy italokat, de a legnagyobb vicc az egészben az, hogy ráadásul az állítást magabiztosan hangoztató lehet, hogy már pár perccel később lehúz egy pohár kólát, Cappyt vagy TopJoyt…

Végezetül még egy tévhitet el kell oszlatnom: a radlerek nem egyenlőek a valódi gyümölcsös sörökkel(pl.: kriek), hiszen azok esetében vagy a koncentrátum vagy ritkábban maga a gyümölcs együtt érlelődik a sörrel, a folyamat során kerül bele, és nem utólagosan. De egy nagyon erős párhuzamot mégiscsak lehet vonni a radlerek és a sörök között: mindegyik között vannak jók és szarok is. E poszt célja pedig az, hogy valamiféle támpontot adjon, mit érdemes idehaza és északi szomszédjainknál venni, ha ilyen kategóriájú termék után kutatunk, ezért jómagam összeszedtem minden radlert, amit csak a nagymegyeri Tescoban találtam, míg egyik haverom az említett áruházlánc hazai egységében vásárolt be. Árakban egyébként túl nagy diverzitás nincsen, odakint a Steigerek hetvenöt centes áron, a Zlaty Bazantok pedig kilencvenkét centes áron mennek akció nélkül, azonban utóbbit igencsak gyakran lehet hetven centre leértékelve találni több helyen is. A hazaiakról annyit tudok mondani, hogy általában kétszázvalamennyiért lehet ilyesmikhez hozzájutni, de… én azt mondom kezdjük már bele, mert rohadt messze van még a vége! ;)

//Szlovák radlerek//

//Steiger Citrón//

"Ha a kutyám pisijét összegyűjteném, így nézne ki pohárba töltve." VirtualShadow

Kezdjük tehát a kintiekkel, és azon belül is az olcsóbb és negatívabb reputációval rendelkező márkával. Utóbbi egyébként egyáltalán nem alaptalan, lévén a Steigerek „rendes”, ízesítetlen söreihez volt már szerencsétlenségem korábban… persze ettől még a radlereknek meg kell adni az esélyt, hiszen ez azért egy teljesen más műfaj. Hát most megtettem. Összességében kár volt.

Először a citromos ízűt pattintottuk fel, mely pohárba töltve kb. nulla szinten produkált habot, színe leginkább kutya pisire emlékeztetett, illata pedig a Strepsilst idézte, amit én egyébként kimondottan kellemesnek találok a gyógyszerek között… csak egy radlertől vagy úgy általában egy üdítőtől ennél többet várok el. Ízvilágát leginkább egy túlságosan gejl és mű ízű citromos cukorkához lehetne hasonlítani, élvezeti értéke valahol a gyártó ízesítetlen termékeinek szintjén mozog, de a végén annyira megcsömörlöttem tőle, hogy utólag belegondolva inkább bevertem volna egyet a 10 ballingos sörükből, az lehet, hogy vizessége okán visszafogottabban szar és semmiképpen sem gejl, szóval talán nem fáj ennyire. Talán…

//Steiger Brusnica//

"Jah angolul is rajt van? :O Én csak azt néztem, hogy brusnica... " VirtualShadow

Hiába a klasszikus radler a citromos, manapság már boldog-boldogtalan kísérletezget mindenféle ízesítéssel, és bár odakint ebben a Heineken Slovensko jár élen a Zlaty Bazant márkán belül létrehozott szériájával, egyértelmű, hogy a Steiger sem maradhatott ki belőle. Következő termékük ennek megfelelően vörös áfonyás, amit a doboz mind angol és szlovák felirattal plusz elképesztően ronda és érdekes színvilágú rajzzal is hirdet.

Mikor kitöltöttem, már messziről megcsapott az intenzív illata, és szinte úgy terítette be a szobát, mint egy jófajta kriek vagy akár egy Kasteel Rouge. Aromája némileg természetesebbnek is hat, gyümölcsösebb és kevésbé mű, mint a Steiger Citróné volt. Azonban hiába alakul ki bárkiben is ez alapján bármiféle pozitív várakozás, a kortyérzet egyből le fogja azt rombolni. A Steiger Brusnica ugyanis egy nyúlós ragacs, olyasféle gejl massza, mintha alig felhígított vörös áfonyaszörpöt dobozoltak volna be a gyárban. Ebből következően még csömörebb, mint a citromos változat, úgy vélem, meginni egy teljes dobozzal komoly kihívást jelenthet.

//Steiger Citrón Tmavy//

Északi szomszédjainknál kezd gyökeret verni egy érdekes koncepció, mégpedig az, hogy alkoholmentes barna alapra készítik a radlereket. Alapvetően nem tartom ezt hülyeségnek, hiszen ha az alapból nem a mentes sörösséggel járó műggyümölcsösséget, hanem a karamell vagy a pörkölt malátára jellemző ízjegyeket sikerül felszínre hozni, akkor az teszem azt meggyes vagy szilvás üdítőhöz passzolhat. Érdekes módon először mégis a citrommal párosított verziók jelentek meg a piacon, igazából csak mostanában kezdtek bejönni más ízűek. Ugyanakkor most a kérdés az, hogy ebből a koncepcióból a Steiger össze tudott-e hozni valami értékelhetőt?

Nos, a válasz az, hogy nem igazán, de azért némileg jobbra sikerült, mint a világos alapra készített testvérei. Kinézete egy kissé habzó kóla, bár tény, hogy a habja eléggé sörös, illata citromos, ami a barna alappal egy fura kavalkáddá olvad össze. Íze is a disszonáns vonalon halad tovább, a kissé mesterkélt citromosságot egy – az alkoholmentes sörökből ismert – műribizlisség követi, majd jön a barna alap, ami leginkább édeskésségként, valamiféle karamellmalátásságként értelmezhető, aztán a kortynak hirtelen vége szakad, igazából teljes üresség marad csak utána. Nem igazán kellemes az összkép, de azét némileg jobb, ihatóbb, mint az előző két Steigert, viszont összességében ezt sem ajánlom.

//Zlaty Bazant Citrón//

"Ezt már úgy el tudnám képzelni, hogy a Balatonparton iszogatom." Shinobi
"Öhm, jah, én már művelem ezt egy-két éve... " VirtualShadow

A Heineken Slovensko legismertebb márkája – ahogy említettem – széles portfólióval rendelkezik radlerek terén, rengeteg kísérleti terméket is láthattunk már tőlük az idők során, melyek közül többet már nem is lehet kapni, kezdve a remek karácsonyi szilvás-fahéjastól egészen az őrült és borzasztó barackos bazsalikomosig. Azonban tőlük sem hiányozhat a klasszikus koncepció, nézzük is meg, ők mit tudnak felmutatni e téren! ;)

Oké, oké… lelövöm a poént előre, ittam már ilyet rengetegszer, tulajdonképpen kedvenc alkoholmentes nyári frissítőm már jó ideje. Opálos, witszerű kinézete valahogy tetszetős számomra, illatát üde citromosság jellemzi, íze is megmarad a frissítő vonalon, egyáltalán nem túl édes, sokkal inkább a citrusosság fanyar vonalát hangsúlyozzák ki, illetőleg természetesnek hat, távolról nem olyan mesterkélt, mint a Steigerek. Bár egyértelműen a citromosság dominál, azért érezni, hogy valamiféle malátás alap, tehát úgyszólván sör van mögötte, és ezzel a gabonás jelleggel szépen, harmonikusan olvad össze a termék limonádé része. Mindenképpen az egyik legjobb darab a csoporttesztből, erősen ajánlott, ha valaki kellemes és alkoholmentes nyári frissítőt keresne.

//Zlaty Bazant Jahoda Rebarbora//

A következő tagja a népes családnak már egy nem szokványos koncepció radlerek terén, viszont szerintem remek ízpárosítás, hiszen egy epres rebarbarás termékről van szó. A citromosukkal ellentétben ebben már – ahogy az gyakran lenni szokott – semmi sörös, gabonás jelleg nincs, mind kinézetében mind ízében teljesen üdítőjellegű. Azonban ez nem probléma, annak ellenére is, hogy alapvetően édes karakterrel rendelkezik, ez egy jól sikerült próbálkozás. Illata intenzív, mindkét összetevőt jól visszaadja, a kortyérzetben is tökéletesen harmonizál egymással az eper és a rebarbara, nekem az ilyen ízű lekvárokat juttatta az eszembe. Tetszett, és ha valaki szereti az édes, de nem gejl üdítőket, szerintem mindenképpen tegyen ezzel egy próbát! :)

//Zlaty Bazant Citrón Baza Mata//

A bodzás radler már egy szokványosabb koncepció, azonban itt mentával és citrommal is kiegészül, ami szerintem megint csak egy jó ötlet. Nekem maga a megvalósítás is tetszett, kinézetre tulajdonképpen bodzaszörp, illata intenzíven mentolos, és ezt a vonalat az íze is tovább viszi, azonban csatlakozik hozzá a bodza édessége és kicsit a citrom frissessége és fanyarsága is. Esélyes, hogy sokaknak nem fog ízleni a túlzott mentolossága miatt, akár fogkrém jellegűnek is találhatják majd, mint egyik haverom, nekik ebben az esetben valószínűleg jobb választás a visszafogottabb Soproni márkacsaládba tartozó termék, amelyről majd a hazai felhozatalnál lesz szó.

//Zlaty Bazant Grapefruit Rozmarín//

Ez egy egészen új darab, a régi, csak grapefruitot tartalmazó helyett vezették be. Jómagam kedveltem a régit, elég jól visszaadta a grapefruit kesernyés ízét, ami ritka a radlerek között, azonban ehhez is fűztem azért bőven reményeket, ugyanis tetszett az alapkoncepció. Most, hogy megkóstoltam, azt kell, hogy mondjam, nem lett rossz, de azért… kérem vissza a régit! :D Oké, oké, jó lett ez is, viszont se illata se az íze nem igazán intenzív, olyan visszafogott az egész, ami egyébként nagyon nem jellemző az ízesített Zlaty Bazantokra, és ezért még inkább fura volt. Plusz édesebb, mint a régi grapefruitos, bár tény, hogy szerencsére bőven nem gejl, viszont amaz jobban visszaadta a grapefruit kesernyés karakterét. És hát tény, hogy a két összetevő passzol egymáshoz, szóval nyári frissítőnek ez is alkalmas, de e célból én inkább a citromosukat innám.

//Zlaty Bazant Levendula Cierna Ríbezla//

"Valószínűleg teljesen szakszerűtlen ilyet mondani, de ennek valami eszement íze van." Shinobi

El is érkeztünk az utolsó világos alapra készített Zlaty Bazanthoz, amit én utálok. Nah, jó, ha kell, megiszom, és több komponense tetszik is, csak az a baj, hogy levendulás. Azt viszont tényleg utálom. Teljesen mindegy, hogy mibe rakják, számomra mindent elcsesz, még ezt az italt is. A kinézetét egyébként kimondottan viccesnek találtam a maga ciklámen színével és a rózsaszínes habjával. Az illatából pedig dől a gyűlöletes levendula, ami már előre tönkrevágja számomra az élményt. Holott a ribizlis alap tök jó, és ebben is van némi mentolos jelleg is, intenzív és érdekes a kortyérzet, csak hát levendulás… azonban akinek nincsenek fenntartásai az előbb említett virággal kapcsolatban, nyugodtan próbálja ki, mert technikailag egy jól összerakott ital, ráadásul mindkét kóstolótársam közt osztatlan sikert aratott.

//Zlaty Bazant Citrón Tmavy//

Természetesen a Heineken Slovenskonak is megvan a maga „barna citromosa”, ami bár még mindig furán hangzik, az a helyzet, hogy mégis működik. Legalábbis nekem ízlett. Viszont ismerősök reakciói alapján én inkább ezt az italt az „erősen megosztó” kategóriába tenném. Mondjuk nem csoda, hiszen elég egyedi darab, kivéve a megjelenését, hiszen a színe tök fekete, rajta pedig tipikus fehér sörhab keletkezett. Illatában érdekes módon nem jelentkezik még a csavar, tulajdonképpen egy az egyben azt a citromosságot hozzá, amit a Zlaty Bazant Citrón. A kortyérzetet viszont már úgy lehetne leginkább leírni, mintha egy folyékony citromos, kakaós, étcsokis keksz lenne. Igen, itt a barna alap nem édességet, hanem az előbb említett módon kis kesernyésséget visz bele, és ezt foglalja keretbe a kekszes jelleg. Érdekes és egyedi radler, de úgy vélem túlságosan is az, hogy sokaknak bejöjjön, ugyanakkor egy próbát azért szerintem mindenképpen érdemes tenni vele.

//Zlaty Bazant Visna Tmavy//

A grapefruitos-rozmaringos mellett ez a másik újdonság, ami nemrég jött ki, és igazából nálam első kóstolás után instant bekerült a kedvencek közé ebben a kategóriában. Az előző termékükhöz hasonlóan itt is alkoholmentes barna sör az alap, viszont ehhez most meggyet párosítottak. Színe ennek megfelelően mély és sötétvörös, amiből még a habjára is kijutott valamennyi. Illata intezíven meggyes, bár tény, hogy annyira nem erőteljes, mint a komolyabb meggysörök(pl.: kriekek). Íze tulajdonképpen a Zlaty Bazant Citrón Tmavyéhoz hasonlóan egy folyékony desszertet idéz, itt azonban egy meggyes étcsokis bonbonról van inkább szó. A korty három teljesen jól elkülöníthető fázisból áll: először jön a kimondottan természetesnek ható meggyíz, utána a barna alap szolgáltat kakaós és kicsit étcsokis jegyeket, a végén pedig ezek mind összeforrnak, és ekkor jön ki igazán a folyékony desszert jelleg. Igazán jól sikerült újítás, bár persze nincsen igazán egy szinten a valódi meggysörök többségével, viszont a radlerek közül meg messze kiemelkedik. Így ha egyetlen győztest kéne hirdetni ebből a csoporttesztből, akkor én habozás nélkül ezt választanám.

//Hazai gyártású radlerek//

//Borsodi Friss Citrom//

"Ha Borsodi Vilmoskörte lenne ráírva, akkor, esküszöm, nem is lenne rossz... " Shinobi

A Borsodi a kedvenc hazai gyártóm… lehetne. Akár. Csak egyetlen aprócska probléma van vele: egyik sörüket sem tudom meginni. Ettől függetlenül a radlereknek most megadtam az esélyt. Nah, nem azért, mert még hiszek a csodákban, hanem mert ezt hozta a haver teszthez, szóval kénytelen voltam megkóstolni őket. Nyilvánvalóan sejtettem, hogy nem lesz jó, sőt! De arra nem gondoltam volna, hogy ennyire identitászavaros termékkel lesz dolgom. Eddig ugyanis mindegyik radler legalább hasonlított arra a gyümölcsízre, amit feltüntettek a dobozon, és egyáltalán nem próbált meg más lenni. A Borsodi Friss Citromos azonban szakított ezzel a hagyománnyal: pohárba kitöltve rostos körtelének álcázza magát, illatában a citrom szolidan meghúzza magát az almás-körtés kakofón kavalkád mögött, és ízében sem tud igazán magabiztosan előretörni, az előbb említett duó ugyanis a kortyban is mindvégig agresszívan helyet követel magának. Ez az egész pedig egy kellően műanyag tálalást kapott ahhoz, hogy ha esetleg valakinek még be is jönne ez a fura egyveleg, annak is fájjon már legalább egy kicsit egy teljes doboz elfogyasztása.

//Borsodi Friss Grapefruit//

Szerencsétlenségemre volt még egy Borsodi termék a haverom válogatásában, amely – mily meglepő – szintén nem mentette meg a gyártót, bár tény és való, hogy azért nagyobb erőfeszítéseket tett arra, hogy megpróbálja visszaadni azt az ízt, amit a dobozon lévő felirat ígér. Ennek megfelelően mind illata mind íze grapefruitos és emellé semmilyen más gyümölcs nem férkőzött be. Azonban aromájában megjelenik az a mesterkéltség is, amelyik a citromos radlerükben is megvolt, az íze meg gejl, tulajdonképpen a cukrozott grapefruitlé jellege miatt nem hogy a gyümölcs valódi karakterét sem tudja semmilyen szinten sem visszaadni, hanem mindenféle frissítő jellegét is elveszíti. Csömör az egész, és nagy melegben ezt meginni kínszenvedés, ráadásul a tortúra végén nagy eséllyel csak még inkább szomjazol majd… valami valódi frissítő italra.

//Soproni Citromos//

"Úgy néz ki, mint egy búzasör... " Shinobi
"... csak rusnyább" VirtualShadow

A Heineken Hungáriának a Soproni márkanév alatt vannak azért vállalható sörei, és mivel eddig a radlerek minősége követte az adott gyártó ízesítetlen termékeiét ebben azért valamelyest bíztam. Utólag visszagondolva kár volt.
Legalábbis ez a citromos nem sikerült igazán jól, hasonló gondokkal küzd, mint a Borsodi ugyanilyen ízesítésű terméke. Színe mint egy elcsúfított búzasör, illata és íze pedig hasonlóan eklektikus. Leginkább egy elcseszett multi vitaminos üdítőként lehetne definiálni az élményt, ugyanis a citromosságot a körtés jelleg mellett répa egészíti ki. Egészen konkrétan keretbe foglalja, ugyanis leginkább a korty elején és végén tűnik fel. Nem olyan fájdalmas és nem annyira mű, mint a Borsodi citromosa, de semmiképpen sem mondanám kellemesnek vagy frissítőnek, talán a „nevetséges” a legtalálóbb jelző az összképre.

//Soproni Bodzás//

"Volt habja, egy körömhegynyi és egy másodpercig tartott, de volt!" VirtualShadow

Viszont a Heineken Hungáriát azért valamelyest megmentette a második terméke. A bodzás ízű radlerüknek pohárba kitöltve még volt némi habja is, színe mondjuk nagyon hasonló, mint a citromosé, csak éppen kicsit zöldebb. Illata mentás, és ízében is először ezt lehet érezni, később jön a bodza, ami édességet ad neki. Azonban nem gejl, igaz összességében nem is igazán intenzív az íze ellentétben a Zlaty Bazant Citrón Baza Mata megközelítésével, ami nekem jobban bejött. Ettől függetlenül ez is kellemes, el lehet iszogatni, de azért sokat nem érdemes tőle várni.

//Gösser Natur Zitrone//

És hát végezetül itt van a „citromos Gösser”, amely annak idején az első Magyarországon készített radler volt. Manapság a Heineken Hungária licence alapján gyártott terméke jelentős konkurenciát tudhat magáénak, azonban még két éve is úgy vélekedtem, hogy ebben a kategóriában, itthon ez a legjobb. Igazából a hazai gyártásúak közül most is ezt hirdetném győztesnek, és nagyjából olyannak éreztem most is, mint ahogyan az emlékeimben élt.

Mind az illata mind az íze elég természetes citromosságot hoz, megvan a maga üde karaktere, amitől jó kis frissítő ital lehet. Hasonlóan a Zlaty Bazant Citrónhoz itt is érezni kicsit a gabonás alapot, amivel a limonádé rész a Gösser Natur Zitrone esetében is jól harmonizál. Összességében nincs olyan jó szerintem, mint az előbb említett szlovák darab, és kicsit édesebbnek is éreztem annál, de ettől függetlenül idehaza vitán felül ez a legértelmesebb választás radlerek terén.

//Végszó//
Huh, a végére is értünk ennek a marathoni csoporttesztnek, amely kissé aszimmetrikus lett ugyan, hiszen a haverom valóban válogatást rakott össze, én meg túlzó módon az összes fajta radlert elhoztam a kinti Tescoból. Ugyanakkor azért ebből a merítésből is több elég egyértelmű következtetést lehet levonni, mégpedig, hogy kint a Zlaty Bazantok képében jóval nagyobb választék van különböző ízű és biztosan jó radlerekből, hogy a Heineken termékei mindkét országban a jobbak közé tartoznak(kivéve a Soproni Citromost… ), és hogy mind a Pivovar Steiger mind a Borsodi Sörgyárak nem csak normális sört, de normális radlert sem tud csinálni. ;D

A magyar valóság – Soproni Óvatos Duhaj sörök csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Aki esetleg megnézte már, hogy a „sörök” kiemelt címkére kattintva a blogon milyen posztok jönnek elő, az talán meglepetten konstatálhatta, hogy a legtöbb tesztalany hazai nagyáruházakban nem szerezhető be, vagy ha igen, akkor sem olyan áron, ami ne lenne a legtöbb hazai sörfogyasztónál a lélektani határ felett. Hogy miért nincsenek igazán hazai kommerszekről írások itt a blogon? Nos, leginkább azért, mert ivósört már nagyon régóta szinte csak és kizárólag Szlovákiából szerzek be. Egy-két kivétel természetesen mindig akad, van néhány kevésbé ismert, nálunk is olcsó, kommersz import, mint például a Pennyben kétszáz forint körül kapható Lobkowicz Premium Ale, ami egyébként egy kiváló sör a maga kategóriájában, igazi ár/érték bajnok. De mi a helyzet a hazai gyártású kommerszekkel?

Természetesen azért ismerem őket, hiszen megkerülhetetlenek. Zsenge kezdőként még naivan kóstolgattam a sima Sopronit meg a Dreher Classicot, és a mostanában kijött, „kisüzemiszerű” darabokat is nyomon követtem. Meg egyébként is, ha belegondolunk, megkerülhetetlenek a hazai gyártású nagyüzemi sörök, hiszen ott vannak a sarki Cooptól kezdve a legnagyobb Intersparig mindenhol az italosztályon, ezekkel kínál nagy lelkesen vendégségben a nem éppen söresztéta ismerős, és ha haverokkal beültök egy átlag vendéglátóhelyre, akkor többnyire ezek közül kell valamit választani.

Véleményem szerint a hazai gyártású nagyüzemiek két nagy csoportra bonthatóak: vannak szép számmal köztük olyanok, amiket maximum szomjhalál közeli állapotban innék csak meg… nah, jó, igazából jobban belegondolva akkor sem… khm… szóval viszont van egy másik csoport, amely tökéletes menekülősörként funkcionál, illetve értelmes alternatívát nyújt ivósörre azoknak, akiknek mondjuk nincs lehetőségük északi szomszédainknál időről időre megejteni egy beszerző körutat. Utóbbiak közé tartozik néhány régóta piacon lévő és viszonylag megbízhatóan konstans korrekt minőséget kínáló darab, mint például a Soproni 1895, de a legtöbb az újonnan piacra dobott termékekből kerül ki.

Ha a kisüzemek(divatosan a „kraft”) képviselik a sörforradalmat, akkor a hazai nagyüzemek a „fontolva haladók”. Lassan reagáltak a változó trendekre és újonnan felmerült fogyasztói igényekre, ráadásul csak apró léptekben haladnak előre, de az kétségtelen, hogy az irány az többnyire jó. Az viszont eléggé változó, hogy a termékek, amiket a „nagyok” próbálkozásai szültek meg, milyenre sikerültek. Vannak olyanok, amelyek kicsivel sem képviselnek magasabb szintet, mint a tipikus, már régóta a piacon lévő hazai kommerszek, ugyanakkor olyanok is akadnak szép számmal, amelyek a fent említett célokra(menekülősör, ivósör) tökéletesen megfelelnek. Ilyen például a Heineken Hungária Óvatos Duhaj termékcsaládja is.

//Soproni Óvatos Duhaj IPA//
Ha három-négy éve valaki azt mondja nekem, hogy valamelyik hazai nagy gyártó IPA-t fog főzni, akkor habozás nélkül kiröhögtem volna. Mert bizony megvoltak azok az idők, amikor a kukoricás alapú Dreher Hidegkomlós még nagy durranásnak számított, sőt még azok is, amikor még egy grízes, de azért hidegkomlózott nagyüzemi lager gondolata is merő abszurditásnak tűnhetett. Mostanság viszont már teljesen természetesen, hogy mindenhol ott figyel a polcokon a modern desginú fehér doboz és egyáltalán nem is nehéz olyan vendéglátóhelyet találni, ahol akár csapon is tartják. Ez utóbbi pedig különösen üdvözítő, mert hazai boltokban még csak-csak tudok magamnak ivósört találni, de Heineken Hungária érdekeltségű helyeken eléggé meg voltam lőve. A Soproni 1895 valamiért csak üzletekben volt elterjedt, kocsmákban, strandi büfékben maximum pár üveg bujkált a hűtőben, az Edelweisst világ életemben utáltam, Heinekent minek igyak, ha nincs íze… szóval általában maradt a Fekete Démon, de az a régi változat nem volt egy nagy szám. Az Óvatos Duhaj IPA viszont a maga ligájában határozottan jó helyen áll.

Pohárba kitöltve egy narancsos beütésű, teljesen opálos italt kapunk, ami bizonyára sok, sima pale lagereken szocializálódott átlagfogyasztónak meglepetést okozhatott, hiszen az ő fogalmaik szerint a sör nem így néz ki. Nos, ha éppen leszűrik, akkor tényleg nem. Ugyanakkor az IPA-k – hasonlóan mondjuk a weizenekhez – a legtöbb esetben szűretlenek, ekkor pedig teljesen rendben van az ilyen opálos kinézet. A habja szép nagy és egészen tartós, és ez egyébként jellemző az Óvatos Duhaj termékcsalád mindegyik tagjára… na, de vissza az IPA-jukhoz! ;) Az illata valóban hozza azt, amit egy amerikai aromakomlókkal készült divatos IPA-tól elvárhatunk, noha tény és való, hogy bőven volt már szerencsém intenzívebb illatélményhez mind a műfajon belül és kívül is. De a lényeg, hogy a doboz hátulján feltüntetett citra és cascade komlók valóban belekerültek a sörbe, nem csak a Heineken Hungária marketing osztályának ügyes elterelő hadműveletét tisztelhetjük ebben a leírásban. Persze a világ rendje nem borult fel, a mamut méretű multi céghez tartozó nagyüzem nem hazudtolja meg magát, mert azért a fent említett két drága komlóval alaposan spóroltak. Ez az ízén még inkább érződik, mert a korty leginkább úgy néz ki, hogy egy amúgy kellemes malátás alapra némi trópusi gyümölcsösség építkezik, de ez azért visszafogott, nem annyira intenzív, a korty lezárásakor pedig elmarad a várt, szokásos fajtakeserű. Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy ez nem is igazán IPA, vagy ha igen, akkor eléggé homeopátiás. Ugyanakkor tény és való, hogy kellemes elkortyolgatni, mindenki számára könnyen elérhető, és a 230 forintos ár kimondottan kedvező érte. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ez volt az első bolti forgalomba kerülő hazai nagyüzemi felsőerjesztésű sör, és hogy jelentős marketingkampányt is kapott, nem csodálkozhatunk azon, hogy mekkora sikert aratott még a sima pale lagerekhez szokott átlagfogyasztók körében is.
Ár/érték arány: 7/10.

//Soproni Óvatos Duhaj APA//
Az APA vagyis American Pale Ale az Óvatos Duhaj termékcsalád legújabb tagja, és erőteljes párhuzamot fedezhetünk fel közte és az Óvatus Duhaj IPA között, sőt mondhatnám úgy is, hogy a két sör kimondottan hasonló. Ez alapvetően nem probléma, hiszen a kisüzemek esetében is lényegében sokszor – nagyon leegyszerűsítve – csak annyi a különbség egy APA és egy IPA között, hogy előbbi az utóbbi vizesebb, könnyedebb változata. A csavar a történetben ott van, hogy a Heineken Hungáriánál fordítva gondolkodtak.

Az Óvatos Duhaj APA kinézetre nagyon hasonló az IPA-hoz, illata viszont érezhetően intenzívebb, már itt többet kapunk a trópusi gyümölcsösségből. Ráadásul ennek kicsit másik vonalát domborítják ki, hiszen a frissítő citrusosság helyett inkább az édesebb vonulat kerül előtérbe, véleményem szerint egészen konkrétan a mangó dominál. Íze továbbviszi azt, amit az aromája már felvezetett, a trópusi gyümölcsösség itt is intenzívebb, ráadásul a malátalap szerintem kicsit teltebb, és összességében testesebb a sör(egyébként az alkohol is picit több benne, mint az IPA-jukban), ami egészében egy édesebb karaktert kölcsönöz az Óvatos Duhaj APA-nak. De komlókeserűt ebben se igazán érdemes keresni, szóval a különbségek a fent említettekben ki is merültek. Ára természetesen ugyanannyi, mint az IPA-nak, és igazából én azt mondanám, hogy ízlés kérdése, ki melyiket preferálja jobban… tehát, hogy ki mennyire édesszájú és mennyire nem, de azért ha meg úgy nézzük, az APA azért összességében ízgazdagabb, mint az IPA, így az értékelésben egy fél ponttal afölé helyeztem.
Ár/érték arány: 7,5/10.

//Soproni Óvatos Duhaj Démon//
A termékcsalád utolsó tagja a régi Fekete Démont váltotta fel. Tulajdonképpen annak egy picit feljavított és továbbgondolt változata. Amennyire vissza tudok emlékezni, a régi Fekete Démon egy kimondottan vizes, jobbára inkább karamellesen édes semmint kávésan keserű egyszerű és összességében nem túl jó, de azért iható barna lager volt. Az új Démonnál már a címke hátulján észrevehetjük a különbséget, ha figyelmesen végigolvasunk mindent, ugyanis annak tanúsága szerint saphir aromakomlót tartalmaz. Ez egyébként se nem tipikus se nem amerikai, de elég annyit tudni róla, hogy ez egy elég új keletű német komlófajta, többnyire citrusos íze van, és állíólag pár sörgyár a drágább cascade helyett használja.

Miután kitöltöttük az éjfekete színű italt a pohárba és megszagoltuk, érezhetjük, hogy igen, itt az illatában bujkál valami olyan, ami emlékeztet valamiféle citrusosságra, deee… hát azért leginkább kávés az aroma. Az íz is megmarad leginkább az egysíkú kávésság terén, csak a korty elején lehet felfedezni némi citrusosságszerűt. Már ha nagyon odafigyelünk. De azért sokat mond, hogy feltűnőbb változtatás az, hogy sokkal inkább a kávésan keserűbb, szárazabb vonal felé tolták el ezt az új Démont, plusz szerintem kicsit testesebb is lett. Összességében rendben van egyébként az új Démon, de nekem őszintén szólva az a fura citrusosságszerű valami inkább zavaró volt benne, mintsem kellemes összetevője a kortyérzetnek. Meg hát külföldi nagyüzemi barna lagerek között bőven ittam már ennél jobbat, elég csak olyanokra gondolnom, mint az Urpiner Dark, a Topvar Marína vagy a Bernard Cerny Lezak… szóval számomra az új Démon a leggyengébb tagja az Óvatos Duhaj termékcsaládnak, de ez is bőven megüti az iható szintet, viszont mivel az ára ugyanannyi, mint a másik két testvérének, egyértelműen nem ezt emelném le a polcról és raknám a kosárba, hanem bármelyiket azok közül.
Ár/érték arány: 6/10.

Tényleg gáz a ’mentes sör? – Végigittam(/tuk): Alkoholmentes sörök megatesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Az alkoholmentes sörök társadalmi megítélése nem éppen pozitív, az utálatfaktora körülbelül a radlerek és ciderek szintjén mozog, és e kettőhöz hasonlóan a konzervítív és sokszor egyúttal nem éppen minőségi söröket fogyasztó egyének különféle negatív prekoncepciókat és tévképzeteket társítanak hozzájuk. Hogy konkretizáljuk kicsit a dolgokat, a magyar átlag sörfogyasztók jelentős hányada szerint a radlereket csak nők és melegek isszák, a ciderek agyoncukrozott szarok, amikkel a tini lányokat szoktatják rá a gyártók az alkoholra, az alkoholmentes sör pedig már egyenes út a guminő felé… nos, az első két magyar városi legendáról történetesen tudom már, hogy hülyeség. Csak az állít ilyeneket, akik nem tudják, hogy a radlerek az üdítők és limonádék piacán játszanak, ezért nem a sörökkel kéne hasonlítgatni őket, és nem ittak még rendes, ízesítetlen cidert, pláne nem szárazat… most azonban azt fogjuk megvizsgálni, mi a helyzet az alkoholmentes sörökkel? Csak újabb tévképzet, amely az átlag magyar kocsmák törzsközönségének tudatlanságából és tájékozatlanságból fakad? Esetleg a sarki kocsmában, az Arany Ászok mellett hőbörgő alkoholistának mégis igaza van, és ez esetben ezek a termékek még az ő korsójába csapolt borzadálynál is rosszabbak? A folytatásból kiderül! ;)

//Lökd ide a (’mentes) sört! //

Az a helyzet, hogy a teszt nem lenne igazságos, ha csak az itthoni kínálatból merítettünk volna, lévén… legyünk őszinték… a legtöbb olyan sör idehaza, amelynek kapható alkoholmentes variánsa alkoholosan sem tartozik azok a termékek közé, amelyekért pénzt adnék. Így hát újfent elzarándokoltam az olcsón korrekt sört keresők Mekkájába, azaz Szlovákiába. Itt már a világ alkoholmentes sörök esetén is kinyílik, a 22 centes sajátmárkás cucctól kezdve a korrekt ivósörökön át a prémium darabokig van minden. Így végül egy 5-5-ös felállásban terveztük egyik haverommal megmérkőztetni a két ország kínálatát a ’mentes szegmensben…

//Romlott Paradicsom //

Kezdjük a nagyobb diverzitással rendelkező és reménykeltőbb kollekcióval: a Szlovákiából származóval. A legelső tesztalanyunk az ottani népsör, és egyben alkoholos változatban egy nem annyira erőteljes vagy jellegzetes ízű, de korrekt anyagtartalmú ivósör, a világos Zlaty Bazant alkoholmentes verziója. Kitöltve meglepően jól néz ki, és normális hab is fejlődött rajta… azonban lelövöm előre a poént: az összes ’mentes sör szépen nézett ki, de ez önmagában nem jelent semmit. Illata már kimondottan érdekes, nyoma sincs a cseh/szlovák lagerekre jellemző jegyeknek, ez konkrétan körtés, de nem igazán természetesen, hanem sokkal inkább valami fura mesterkélt módon. A korty elején pedig vissza is köszön ez a műkörtésség, azonban itt még ez hamar elillan, hogy tátongó ürességnek adja át a helyét, majd végül megérkezik a zárás némi erőtlen komlókeserű képében. Ez elég borzasztóan hangzik, pedig ahhoz képest, ami még hátravolt, nem is annyira az… és meglepő, de itt még bizakodó voltam. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Zlaty barna ’mentese esetében kimondottan megörültem a ribizlis illatnak, és kezdetben az édes, kissé mesterkélt gyümölcsös íz még tetszett is, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a műédesség legalább annyira émelyítő, mint a Sterling Forte vagy a Csíki Mézes együttvéve, és a saját adagom elfogyasztása után arra a következtetésre jutottam, hogy egy teljes dobozzal ebből képtelen lennék meginni. Ha pedig valaki arra vállalkozna, hogy egy hosszasabb baráti beszélgetés alatt legurít pár korsóval ebből, akkor szerintem rövid úton cukorkómába zuhanna… 

Miután így megcsömörlöttem a Zlaty barnájától, az Erdinger ’mentesétől vártam a felüdülést, lévén a német típusú búzákra eléggé jellemző, hogy kellemes felfrissüléssel jár az elfogyasztásuk. Csak az alkoholmentes szegmensben ez nem így van. Itt ugyanis semmilyen már ismert szabály, hagyomány vagy szokás érvényét veszíti, a márkák nem jelentenek semmit, a nagy nevek simán produkálhatnak ihatatlan szart, és a legprolibbnak tűnő darabok jelenthetik az áhított kiutat. Az Erdinger alkoholmentes söre pedig nem hogy nem mutatott menekülő utat, hanem még tetézte a megcsömörlésemet, hiszen ugyanolyan ribizlis illattal nyitott, és nagyon hasonló tömény édességet hozott. Egyébként az Erdingerrel kapcsolatban egy apróságot még megjegyeznék, mielőtt továbbmegyünk: a szűretlenségét megtartották a ’mentes sörük esetében is, tehát olyan opálos, mint egy tisztességes hefeweizen. A negyedik tételtől már féltem, mint a tűztől, nem érdekelt, hogy ők csinálták a Maesticet is, akkor is egy mindössze 22 centes sajátmárkás sörről volt szó, és hát, ha a drágább és nagyobb nevek ilyen csúnyán megbuktak, akkor ettől mégis mit várjak? Egy Bernard csatos üveget többre tartanak odakint, hiszen arra 23 cent a betétdíj! Akkor mi került ebbe… ? Jól van, jól van, azért a címke szerint az Argus ’mentes sörében is csak víz, maláta és komló van, de hát azért mégiscsak a Gazda Svetly Leziakkal versenyez árban… mindegy, essünk túl rajta gyorsan ás fájdalommentesen! És így is történt. Ugyanis az Argus ’mentese volt tényleg a legfájdalommentesebb darab a szlovákiai kollekcióból, lévén jótékony semlegességbe burkolózott leginkább, alig-alig ütötte fel a fejét a műkörtésség benne, és így a tömény, émelyítően édes tételekhez képest ezt hamar és valóban könnyedén le lehet gurítani. Az utolsó tétel viszont betette a kaput… amikor lekaptam kupakot a nagynevű, és már prémium kategóriásnak számító Bernard ’mentes variánsáról, olyan intenzíven áradt az üvegből az aroma, mint a hidegkomlózott sörök esetében. Csak ezt a terméket gyanítom, hogy nem citrával meg cascade-val kezelték, hanem esélyes, hogy inkább emberi testfolyadék került bele… elnézve a címkén a tulajdonos perverz kárörömöt sugárzó fejét nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ő maga járult hozzá igencsak személyes összetevővel ehhez a „cseh remekhez”. Egyébként ez a szag nem feltétlen idegen a Bernard termékektől, mert erőteljesen hasonlított ahhoz is, amikor megromlott az egyik Bernard Cerny Lezak, és a csatos üveg pukkanása után masszív szarszag kezdett terjedni a szobában… A legszörnyűbb a dologban, hogy a szagának megfelelő ízjegyek szinte teljesen kiszorították a műkörtésséget, szóval… ez kegyetlen szar. Erre nincs más kifejezés. Vagyis van, csak az még durvább.

//És akkor ezek után idehaza… ? //

Aki a hazai piacról válogat, és kicsit is tudatosan, az ízélményt figyelembe véve fogyaszt söröket már biztosan tapasztalta, hogy nem éppen szerencsés helyen él. Hatványozottan igaz ez, ha leszűkítjük a kört az országban nagyüzemek által előállított kínálatra, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a nálunk jóval szerencsésebb térség is csúnyán elbukott az alkoholmentes szegmensben, akkor szerintem megegyezhetünk abban, hogy jogosan tartottam a haverom által válogatott termékektől. Azonban úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtük a tesztet, akkor fejezzük is be, ezért nekiestünk a hazai termésnek is! Mindjárt kezdjük a Heineken csoport triójával, a Soproni Szűzzel, a Gösser mentessel és a HejHó NullKommaNullával(baszki, ez tényleg úgy hangzik, mint egy elcseszett üdítő :D).

 Az ember azt gondolná, hogy nem igazán van különbség közöttük a márkanéven kívül, azonban vicces módon a leginkább népiesnek és legkevésbé prémiumnak gondolt Soproni Szűz valóban a legrosszabb a trióból, mert bár nagyon hasonlít a Zlaty világosához, hisz körtés illattal nyit, a korty eleje meg műkörtés, de utána az üresség mellé még valami alattomos és kellemetlen mellékíz férkőzik be, amely talán annak köszönhető, hogy alkoholtól ugyan igen, de kukoricagríztől nem szűz a Soproni termékcsalád tagja. Ilyenformán az elfogyasztása bár nem ér fel a Bernard tortúrájához, mégis kimondottan fájdalmas és erősen ellenjavallott. A második tétel, a Gösser ’mentese kimondottan biztatóan indul, és eddig még nem tapasztalt mangós illattal nyitott, ízében a műgyümölcsösség is eköré csoportosul, és… nos, az első kortyok még egészen kellemesek. Csak az a baj, hogy itt is már a tömény édesség miatt egy fél doboznyitól is simán meg lehet csömörleni, ezért… nos, mi mást mondhatnék? Ez sem igazán ajánlott. A HejHó illatában már keveredik a mangó és a körte, íze pedig annyira nem émelyítően édes, a műgyümölcsök mellett inkább jótékony semlegességgel operál. De az Argus igazi párja itt is a száz forintos, Tesco sajátmárkás Rastinger Free, amelyet a hazánkat olcsó és pocsék lengyel sörökkel elárasztó Van Pur eresztett szabadjára az ominózus hipermarketek polcain. Kóstolótársam meg erről állította váltig, hogy szar lesz, de még egyszer mondom… jótékony semlegesség, azaz nincs igazán íze, könnyen lement. Na, nem úgy, mint a Stella, amely mindenféle savanyúságot szabályozó anyagot meg citromsavat is tartalmazott a szokásos összetevőkön és az itthon kötelező kukoricán kívül. A szaga ennek is büntet rendesen, mint a Bernard vagy egy középiskola fiú WC-je, és hát a Stella ’mentese nem is árul zsákbamacskát, aromája ízét is előrevetíti…

//Az ízlebimbők kálváriájának végén…  //

Oké! Szerintem bőven elég példát láttunk már ahhoz, hogy kijelenthessük, az alkoholmentes szegmensben a mi merítésünk alapján akárcsak kicsit is élvezhető terméket nem sikerült találni. Bármilyen fura is, a fogatlan alkesznek az Arany Ászokkal most igaza van: ilyeneket nem célszerű inni. Na, nem azért, mert az Arany Ásó vagy a KőBambi magasabb szintet képviselnének, hanem mert… ezek tényleg csak azoknak esnek igazán jól, akik hardcore mazochisták! Jó, az Argust és a Rastingert meg lehet inni, ha nagyon muszáj, de én azt mondom, hogy ha valaki nem fogyaszthat alkoholt, akkor inkább találjon magának más alternatívát… részemről legalábbis soha többet ’mentes sört!