Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen az összes hobbimmal kapcsolatos bejegyzések gyűjtőhelye a saját írásoktól kezdve a filmeken és PC játékokon át a metál zenéig és a különlegesebb sörök kóstolásáig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2019. január 9., szerda

Saját írások - Az eljövendő múlt: 7. Fejezet

1941.10.14.
Északi Kárpátok

Attila elvette a szemétől puskája távcsövét, majd óvatosan visszakúszott a bozótos mögé, ahol két társa már várt rá. Egyiküket sem ismerte, most dolgozott velük először, és valószínűleg utoljára. A megbízója adta mellé segítőnek őket, mivel valakinek el kellett vezetnie a Büssing teherautót, a rakodásnál is jól jön majd némi segítség. Persze ezeket a feladatokat egymaga is el tudta volna látni, de minél többen utaznak fel a Délvidékről a Kárpátokra, annál biztonságosabb. És idefelé jövet valóban nem volt semmi gond, de arra senki nem számított, hogy egy egész ruszin rablócsapat szállja meg az erdő mélyére rejtett raktárépületet… egy kis vasbeton épületet rozsdás drótkerítéssel körülvéve, ahol már a Nagy Háború előtt rég leselejtezett öreg muskétákat tartották.
- Hányan? – tette fel a leglényegesebb kérdést a köpcös sofőr.
- Olyan tizenöt-huszan lehetnek – válaszolta Attila.
- Őrültség… - vetette oda a másik, majd látványosan kiköpött az avarba.
Attila magában igazat adott neki, de tisztában volt vele, ha nem kapja meg ezért a munkáért a fizetséget, akkor hamarosan nincstelenné válik. Már nagyon régóta ez volt az egyetlen megbízatás, amit kapott, és ezt a lehetőséget semmiképpen nem akarta elszalasztani.
- Nem feltétlenül – fordult a kétkedő felé –, lehet, hogy nagy létszámbeli fölényük van, de ez csak egy szervezetlen rablóbanda. Az udvaron hatalmas a felfordulás, ládák, csirkeketrecek, marhák és lovak vannak felhalmozva, a legtöbben kártyáznak vagy italozgatnak, talán két ember őrködik, de ők sem túl éberek. Ha gyorsan csapunk le rájuk, velünk lesz a meglepetés ereje.
- A nagy lendületünket majd felfogja a szögesdrót…
- Tibor jól mondja – szólt közbe a sofőr is –, ez egyszerűen…
- A kapun nincs szögesdrót – vágott közbe gyorsan Attila –, ezért ti pont ott fogtok berontani a Büssinggel – biccentett a közelükben parkoló teherautó felé.
Meg sem várva a társai válaszát, Attila máris a platónál termett, és lerántotta a kifakult sátorvásznat egy öreg Maxim géppuskáról.
- Mennyi lőszer van hozzá?
- Mindössze egy hevedernyi…
-… tehát száz töltény – mormogta Attila, majd hangosan így utasította az embereit: – Töltsétek meg, aztán készítsétek fel a teherautót! Amint lehet, megkezdjük a támadást!
A két férfi azonban mozdulatlan maradt, elgondolkodva bámulták a Maximot.
- Ha valaki esetleg nem emlékezne rá, akkor most mondom, hogy a megbízónk engem tett meg az akció vezetőjének. És azt is vegyétek figyelembe, hogy ha üres kézzel megyünk vissza, akkor feleslegesen használtunk el ennyi üzemanyagot, ami egy kisebb vagyon…
- Ezt mind nagyon jól tudjuk – vágott közbe idegesen Tibor.
- Akkor lássatok munkához! – vetette oda Attila és elindult a lova felé.
- És te mit fogsz csinálni? – szólt utána a sofőr.
Attila lekapta a hátáról a távcsöves Gewehr 98-asát, és így felelt:
- Én majd innen vigyázok rátok!

***
Egyszerű kopogtatás volt, Sava Milosevic számára mégis durva dörömbölésnek hatott, mely berontott gyönyörű kis világába, és egy pillanat alatt lerombolta azt. Idegesen ellökte magától a tizenöt éves lányt, és bizonytalan mozdulatokkal kikászálódott az ágyból.
- A kurva életbe… - motyogta magának, miközben felrángatta a khaki nadrágját, majd kiüvöltött. – Megmondtam, hogy ne zavarjanak, bassza meg!
- Elnézést, uram, de… - kezdte odakint a magyarázkodást az őr, azonban egy erélyes női hang félbeszakította:
- Yvonne vagyok, meghoztam, amit kért.
Savából fokozatosan elpárolgott a harag, ahogy lassan rájött, mit is jelent ez, de azért keményen válaszolt:
- Jól van, jöjjön be, de fogja rövidre!
Mikor Yvonne benyitott, sokkoló látvány tárult elé. A kis szoba végében, az ágyon két teljesen meztelen kamaszlány ült, akik kifejezéstelen tekintettel révedtek a semmibe. Nem mozdultak, az ajtó nyílására sem próbálták meg magukra húzni a takarót. Középen egy kis dohányzóasztal állt, melyen egy kerámia tálba fehér port öntöttek.
Sava észrevette, hogy mit néz a nő, és szélesen elvigyorodott:
- Jóféle áru, manapság igen nehéz hozzájutni. Nincs kedve kipróbálni?
Yvonne vetett egy gyors pillantást az ágyon kucorgó lányokra, és egyből megrázta a fejét.
- Sejtettem… - mondta gúnyosan Sava. – Maga sosem lazít, igaz?
- Azt akarta szorítkozzak a lényegre, így jobb, ha gyorsan a tárgyra térek – felelte semleges hangnemben a nő, majd elmesélte, mit szedtek ki a németből.
- Nagyszerű! – csapta össze tenyereit látványosan a szerb vezér. – Ez igazán nagyszerű! Most már csak fel kell készítenie a csapatot, hogy kutassák fel, és hozzák el nekem!
- Sajnos ez még némi időbe fog telni, mivel még csak hárman érkeztek meg, azonkívül szükségük lesz ivóvízre, élelemre, friss lovakra…
- Jól van – legyintett idegesen Sava –, de amint lehet, induljanak.
Yvonne bólintott, és már indult volna kifelé, amikor a szerb vezér még utána szólt:
- Hé, mielőtt lelép, vésse az eszébe, hogy ha sikerül megszereznünk a fegyvert, van valami, ami nélkülözhetetlen lesz…
- Ne aggódjon – vágott közbe a nő -, még ma intézkedem ez ügyben!
Azzal sietősen távozott a szobából, az őr pedig becsukta mögötte az ajtót. Sava diadalmámorban úszva szippantott egy tekintélyes adagot az asztalon fekvő tál kokainból, és bizonytalan léptekkel az ágy felé indult.

***
Az udvar közepére összehordott ládákon négy ruszin rabló kártyázott. Attila nem tudta pontosan kivenni, mit játszanak, de ez nem is volt lényeges. Valójában ezek négyen nem számítanak, valószínűleg a géppuskatűz végez velük, mielőtt bármit is tehetnének. Mögöttük egy szekér állt tyúkketrecekkel megpakolva, előtte ketten egy-egy csirkét kopasztottak, körülöttük pedig egy harmadik férfi járkált fel-alá bizonytalanul boros üveggel a kezében. Attila őket sem ítélte veszélyesnek, azonban a kapunál álló két őrt már igen. Nem voltak túl éberek, egymás felé fordulva beszélgettek, de puskájukat a kezükben tartották. Ha a teherautó közeledni kezd bőgő motorral, bőven lesz idejük megcélozni a géppuska kezelőjét. Az épület mellett cigarettázó hármas részéről is lehetett számítani ellenállásra, így Attila úgy döntött őket próbálja meg majd leszedni, miután a kapunál álló őröket elintézte.
Elvette a szemét puskája távcsövétől, és vetett egy pillantást a bozótos mögött rejtőző lovára. Remélte, hogy nem lesz szüksége a kissé eszelős B tervre, de nem látott rá túl nagy esélyt, ugyanis a mesterlövészpuskájához csak öt tölténye volt.
Gondolatait a száguldó Büssing hangja szakította félbe. Újra belenézett a Gewehr 98-as teleszkópjába, és megcélozta az egyik őrt, aki immáron az utat fürkészte. Mikor a kanyarban befordult a teherautó, Attila két szívdobbanás között finoman lenyomta a ravaszt. Látta összerogyni a ruszint a távcsövön keresztül, és máris újra felhúzta a puskáját. A G98-as kiköpte a töltényhüvelyt, új lövedék került a csőbe. Közben a megmaradt őr elsütötte a fegyverét, de elkapkodta a célzást, ezért mellélőtt. Második esélyt viszont nem kapott, Attila gyorsan végzett vele. A Büssing teherautó nagy robajjal törte át a kaput, a Maxim géppuska kelepelni kezdett, és lekaszálta a rémülten felpattanó kártyásokat, majd a tyúkketrecek felé fordult. A cigarettázókat mindössze egy pillanatra bénította meg a sokk, aztán egymás után kapták le a hátukról a puskáikat. Azonban Attila már becélozta őket, és tüzelni kezdett. Villámgyorsan kezelte a závárzárat, az egy csoportban szorosan egymás mellett álló ruszinok sorban estek össze. Közben ketten eldobták a csirkéket, és a kocsi mögé ugrottak. A részeg tett ugyan egy lassú, tétova mozdulatot, de egy sorozat máris a mellkasába fúródott. A teste összerándult a sok becsapódó golyótól, majd arccal előre elterült a sárban. De a Maxim nem állt le, Tibor ráfordította a szekérre, a 7,7 mm-es lövedékek könnyedén áthatoltak a faszerkezeten, valósággal széttépték a tyúkketreceket. A halálos golyózápor elől nem volt menekvés, hamarosan mindkét ruszin holtan rogyott össze a kocsi mögött.
Ekkor hirtelen kivágódott a raktár ajtaja, és elkezdtek özönleni kifelé a fegyveres rablók. Mire a géppuska odafordult, már hárman kirohantak. Egyikőjük épp vállhoz húzta a puskáját, mikor a Maxim újra kelepelni kezdett. Ketten máris felbuktak futás közben, a fegyverét célra tartó ruszin pedig már farkasszemet nézett a teherautóról fenyegetően rámeredő csővel, amikor hirtelen egy fémes kattanás hallatszott, majd egy pillanatra földöntúli csend állt be. Eddig az egyetlen másodpercig a bandita földbegyökerezett lábbal állt teljesen ledermedve, aztán meghúzta a ravaszt. Attila látta, ahogy Tibor teste leesik a géppuska mögül a platóra, elmormolt egy káromkodást, majd felkapta a mellette heverő szuronyos Steyr M1895-ösét, és felpattant a lovára. Eszeveszetten vágtatott a szögesdrót felé, hogy oldalba támadja az immáron a sofőrre vadászó banditákat. Mikor Attila átugratta a kerítést, már két újabb rabló rontott ki az épületből. Oldalról ment nekik, az elsőt a roham lendületével elsöpörte, aztán szuronyos puskájával lándzsaként a második mellkasába döfött. A harmadik már feleszmélt, a váratlanul felbukkant lovas alak felé fordult és máris lőtt. A paripa fájdalmasan felnyerített, és a sárba zuhant. Attila kiesett a nyeregből, és a lovától nem messze landolt a sárban. Hason feküdt, a puskája messze elrepült, de megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem tört el semmije. A szeme sarkából látta, hogy egy termetes ruszin lép ki a raktárból, és csatlakozik a túlélőhöz. Ezután mindketten közeledni kezdtek, lassú óvatos léptekkel haladtak a földön fekvő férfi felé. Puskáikat készenlétben tartották, Attila jól ki tudta már venni, hogy Berdan 2-esek vannak náluk. Amikor elég közel értek, villámgyorsan előrántotta a Colt 1851-esét, és máris tüzelt. Két lövés dörrent, de olyan gyors egymásutánban, hogy szinte egynek hatott, a ruszinok pedig szinte egyszerre rogytak össze. Attila felkelt a földről, az elejtett puskájához rohant, és felkapta. Villámgyorsan felmérte a terepet: síri csend uralkodott el az udvaron, és mindenütt hullák hevertek, még a sofőr is félig lecsúszva az ülésből, kiloccsantott agyvelővel ült a volánnál. Attila szomorúan megcsóválta a fejét, majd visszafordult a raktárépület felé.

***
Magányos lovas közeledett Belgrád felé a szitáló esőben. Az őrök a kapu melletti fából összetákolt tornyokban egyből feszültek lettek, idegesen kémlelték a kissé ködös tájat, azonban több alak nem tűnt fel a tejfelben, csak egy lovas érkezett.
A férfi megállt a kapu előtt, szakértő szemmel vette szemügyre a várost és körülötte fekvő termőföldeket körülölelő szedett-vetett falat. Fal, gondolta gúnyosan, ez a fából, homokzsákokból, és szögesdrótból összetákolt valami inkább barikád.
- Ki maga, és mit akar itt? – kiabált le neki az egyik őr.
- A nevem Dragoslav Grujic, egy Yvonne nevű nőtől kaptam megbízást – felelte a férfi dohányzástól rekedt hangján.
Meglepetésére a kapu máris kitárult, és belovagolhatott Sava Milosevic területére. A környéken ez volt a legnagyobb település, mely rendhagyó módon egy város köré szerveződött. Dragoslav először még alig tudta kivenni a távolban az épületek körvonalait, hiszen jó darabig csak szántóföldek és legelők mellett haladt el, melyek a közösség ellátását szolgálták. Beérve a városba furcsa deja vu érzés ragadta magával. Ahogy végiglovagolt az utcán, embereket látott, kisboltokat, iparos műhelyeket, a lakóházak ablakaiban gyertyák fénye derengett, de még a rég leállt, raktárrá alakított gyárakat is őrizték. Ez a hely nem egy kifosztott szellemváros volt, melyekben már oly sokszor járt, hanem igenis élt. Annak ellenére is, hogy a felújított, újra lakhatóvá tett épületek közé azért jócskán vegyültek romba dőltek, elhanyagoltak is. Ráadásul hiányzott még egy nagyon fontos eleme a múltnak: az elektromosság. A városban nem volt áram, a világítást faggyúból készült gyertyákkal oldották meg, a gyárak pedig vagy raktárként, vagy gépesítés nélküli manufaktúraként funkcionáltak. Egy kivételével. Sava Milosevic nemrégiben a megcsappant tölténykészletek pótlására egy ódivatú, gőzgépekre épülő lőszergyártóüzemet állíttatott fel, ahol rabszolgákat dolgoztatott. Habár a termelés lassú és nehézkes volt, ez mégiscsak sokat jelentett, hisz nagyban hozzájárult a védelemhez, ráadásul árupénzként is funkcionált.
Elért egy zsibongó piactérre, és hirtelen eszébe jutott, hogy fogytán a cigaretta készlete. A zsebébe nyúlt, és előhalászta az öreg dobozt: már csak két szál árválkodott benne. Most, hogy már így elé kerültek, látta őket, egyszerűen nem tudta tovább türtőztetni magát. Gépies mozdulattal húzta ki az egyiket, aztán már csak arra eszmélt fel, hogy sercen a gyufa, és ő máris rágyújtott.
A cigaretta azelőtt is gondot okozott neki - egészen korán kölyökkorában kezdte, és azóta végigkísérte élete során, mint egy kelletlen útitárs – azonban a Nagy Járványok után ritka árucikké vált, amit alig lehetett kapni, és rettenetesen drágán. Viszont ezért a megbízatásért szép kis előleget kapott, így leszállt a lováról, és gyalog vezetve azt, elindult megkeresni a megfelelő árust.
Azonban hamar rá kellett döbbennie, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, ugyanis a Nagy Járványok óta nem látott ekkora piacot, pedig már régóta vándorolt a Balkánon. Észrevette, hogy a standok felett vásznakat feszítettek ki, hogy védjék a portékákat az esőtől. Ezek általában szürkék voltak, de a közelben megpillantott egy vöröset is. Úgy vélte, ez jelenhet valamit, ezért arrafelé vette az irányt. Jól számított, ugyanis a kirívó ponyvánál valóban a különleges árukat kínálta egy borotvált fejű, kissé hajlott hátú fickó. Ugyan Dragoslav sem volt egy kimondottan erős testalkatú férfi, sőt az átlagnál egy kicsivel alacsonyabb termettel rendelkezett, de egy távcsöves Mosin Nagantot hordott magánál, és a Balkánon az egyik legjobb mesterlövésznek számított.
Mikor a stand elé lépett, az árus máris mesterkélt mosollyal köszöntötte, a szemében pedig felcsillant valami… talán már látja is maga előtt, ahogy leszámolom a töltényeket, futott át a kósza gondolat Dragoslav agyán.
- Mivel szolgálhatok, uram?
- Cigarettára lenne szükségem – válaszolta tömören a szerb fejvadász, és közben mohón rágyújtott az utolsó szálra.
- Nos, akkor éppen jó helyen jár… ami azt illeti, ez az egyetlen hely Belgrádban, ahol kaphat… - Miközben beszélt, és a stand alatt kotorászott, Dragoslav tekintete végigpásztázta a kínálatot.
Alig akart hinni a szemének, mikor meglátta az azelőttről megmaradt csokoládékat, és italokat, melyek a kávétól egészen a konyakig terjedtek. Hátul egy fegyvertartón távcsöves Steyreket, Gewehr 98-asokat és egy MP18-ast látott, egy kis üvegszekrényben pedig arany és ezüst ékszerek lapultak.
- Hány dobozzal adhatok? – szakította félbe a bámészkodását az árus.
Dragoslav lepillantott a standra, és meglepetésére, egy egész láda tele volt cigarettával. Már majdnem kimondta, hogy öttel, de aztán eszébe jutott, hogy a küldetése hosszúra nyúlik majd, és útközben egyáltalán nem biztos, hogy talál még egy ilyen helyet… na, jó Bécsben talán…
- Tízet – bökte ki végül.
- Rendben… ha szabvány 8 mm-es peremes puskatöltényben akar fizetni, akkor százötvenet kéne kérnem…
Dragoslavnak egy kicsivel több tölténye volt ennél, de nem akarta erre elverni, mert ezt mindenhol szívesen elfogadták, mondhatni árupénzzé nőtte ki magát az elmúlt húsz évben, viszont egy különleges portékákkal foglalkozó ember valószínűleg becserélne mást is…
-… de mi lenne, ha beszámítanánk ezt – fejezte be helyette a mondatot a szerb fejvadász, és előhúzott egy Lugert, és hozzá két tárat a kabátja alól.
- Akkor mindössze… huszonöt töltényt kérnék öntől – mosolyodott el szélesen a kopasz fickó, ahogy meglátta a pisztoly.
Dragoslav bólintott, és leszámolta a kért a mennyiséget, majd kézfogással pecsételték meg a frissen kötött üzletet. A szerb fejvadász pedig izgatottan, kissé remegő kézzel rakodta el a dobozokat, majd sietősen távozott. Már útközben rágyújtott, az első szippantás után megkönnyebbülten fújta ki a füstöt, ahogy elkorcsosult, roncs szervezete nikotinéhségét kielégítette. Eladásra szánt rabszolgák mellett ment ki a piacról, akiket a Belgrádi Szövetség hadifoglyai vagy a rablók által elhurcolt szerencsétlenek alkottak, és a megadott szálloda felé vette az irányt. Korábban, nem sokkal a Nagy Járványok után még undorodott a rabszolga kereskedelemtől, egyszerűen elege lett a Nagy Háborúban tapasztalt nyers kegyetlenségből és erőszakból. Nyugalomra és békére vágyott, ezért csatlakozott egy olyan kommunához, ahol nem voltak rabszolgák, és ami elég félreeső helyen volt ahhoz, hogy a rablóbandák ne találjanak rá. Azonban az idillt gyorsan tönkretette, hogy azon az elszigetelt helyen nem tudta beszerezni a cigarettáját, így hamarosan elkezdték felemészteni az elvonási tünetek. Dragoslav nagyon jól emlékezett rá, miként forgolódott álmatlanul az ágyában éjjelente, meg a lüktető fejfájásra, és az állandó idegességre. Eleinte próbálta leküzdeni őket, de aztán mikor már dolgozni is képtelen volt, rádöbbent, hogy semmi esélye sincs.
Most már nem érdekelte semmi, se a rabszolgák a piacon, se a Nagy Háború kegyetlenségei - hiszen a szörnyű emlékek úgyis csak akkor jönnek elő, ha huzamosabb ideig nem jut cigarettához - és az sem, hogy hány embernek kell meghalnia napi adagjáért… hiszen csak ez az egy számított. És mióta fejvadász lett, ezzel sosem volt probléma, mert a Nagy Járványok előtti rövid élete során egy valamit nagyon jól megtanult: profi módon ölni. A lelke mélyén persze továbbra is ott motoszkált a keserű érzés, hogy amitől annak idején megcsömörlött, most azt folytatja, de tudta, hogy már túl késő bármin is változtatni.
Mikor felért a meredek emelkedőn a város fölé tornyosuló középkori erdő vasrácsos kapujáig, újfent két őr állta az útját, illetőleg Dragosalv biztos volt abban, hogy a kapuerődből mesterlövészek vigyázó szeme figyeli az utat. Mindkét strázsa hátán puska lógott bőrszíjon, de egyiküknek modern Steyr, másikuknak csak egy öreg Berdan jutott. Ruhájuk is szedett vetett volt, egyszerű munkásnadrágot viseltek katonai zubbonnyal, melyek közül egyiken a Monarchia, a másikon pedig a Szerb Királyság címere díszelgett kissé megfakultan, de büszkén és még mindig tiszteletet parancsolóan. Az igazi hatalmat persze maga a vár testesítette meg, melyben Sava saját kis hedonista világát rendezte be, hogy elérhetetlenül emelkedjen ki a nyomorból. Dragoslav arra gondolt, hogy annak idején ezek a kőfalak semmit sem jelentettek volna a nehéztüzérségnek, de mielőtt elrévedt volna a gondolataiban, gyorsan elhessegette őket, hogy a jelenre, a feladatára koncentrálhasson. Az egyik őr felé fordult és szerbül elismételte neki, amit a város kapujánál is mondott. A két strázsa összenézett, majd egyikőjük visszafordult Dragoslav felé és parancsoló hangsúlyban csak annyit mondott:
- Várjon itt!
Közben a társa jelzett a kapuerődben őrködőknek, hogy emeljék fel a vasrácsot, majd a mikor súlyos szerkezet csikorogva felkúszott a boltív tetejéig, a strázsa belépett a várudvarra, a vasfüggöny pedig újra leereszkedett mögötte. A kint maradt őr nem szólt többet Dragoslavhoz, de a fejvadász ezt nem is bánta, figyelmét a sötétlő lőrések kötötték le. Látszólag lazán, nyugodtan várakozott, de valójában bármelyik pillanatban lekaphatta volna fegyverét a hátáról. Azonban nem kellett sort kerítenie, mert a másik őr egy férfiruhákba öltözött, filigrán nővel az oldalán tért vissza. Amint a vasrácshoz értek, a kapuerődben már kezdték is felhúzni azt.
- Yvonne vagyok – lépett elő a nő és nyújtott kezet, amikor a fogaskerekek zaja teljesen elhalt –, ön pedig minden bizonnyal Dragoslav Grujic.
A fejvadász még vetett egy utolsó pillantást a nő oldalán, pisztolytáskában pihenő revolverre, de aztán elfogadta a felé nyújtott jobbot:
- Én vagyok.
- Ennek igazán örülök – mosolyodott el a nő, de Dragoslav érezte, hogy ez a gesztus teljesen hűvös és lélektelen, pusztán egy rosszul leplezett udvariassági formula –, a futárom már rég meghozta a hírt, hogy érdekli a megbízás, ezért már nagyon vártuk magát.
- A jutalom keltette fel az érdeklődésemet, nem a megbízás – válaszolta Dragoslav, majd hozzátette. – Arról ugyanis még alig tudok valamit.
Yvonne-nak láthatóan nem tetszett a válasz, de továbbra is udvarias maradt:
- Megértem az aggodalmát, de az ügyet bizalmasan kell kezelnünk, ezért konkrétumokat most sem fogok elárulni, azokat az információkat csak akkor kapja meg, ha vállalta a megbízást.
Dragoslavnak rossz előérzete támadt. Persze eddig is tudta, hogy nem egy átlagos munkáról van szó, hiszen máskülönben nem lenne ilyen bőkezű a fizetség, nem titkolóznának ennyit, és persze hallotta a szóbeszédet is, hogy Sava emberei sorra keresik fel a legjobb fejvadászokat, ezért alaposan megrágta azt is, mit üzenjen a futárral. Túlélő ösztöne, mely sokat edződött az évek során, kétségbeesetten tiltakozott, de a jutalom túl csábító volt. Úgy számolta, akár két évig is elélhetne úgy, hogy semmilyen munkát nem kéne vállalnia és a cigaretta adagjának beszerzése sem lenne probléma… ezért másnap közölte a futárral, hogy elmegy Belgrádba. És a lelke mélyén tudta, hogy itt és most sem fog nemet mondani.
Követte a nőt a várudvaron át az egyik torony bejáratáig, ahol az őr automatikusan félreállt előlük. Yvonne kitárta az ajtót Dragoslav előtt és így szólt:
- Balra a lépcső lefelé – mivel a fejvadász habozott, hozzátette. – Csak ön után!
Dragoslav végül elindult a csigalépcsőn a mélységbe. Mögötte gyufa sercent, majd tűz lobbant és narancssárgás fény gyúlt a háta mögött megvilágítva a keskeny fokokat a lába előtt. A hideg kőfalakat égő fáklya lángjainak felnagyított lángjai nyaldosták, tűz húje perzselte a lefelé lépdelő fejvadász tarkóját. Dragoslavon újfent kezdtek felülkerekedni aggodalmai, azonban még mielőtt teljesen magukkal ragadták volna a lépcsőfokok elfogytak, bakancsos lábai deszkapadlót érintettek, a fáklya fénye pedig egy súlyos vasajtóra vetült. Yvonne mellé lépett, kitárta előtte a bejáratot és a fejvadászra nézett:
- Itt nyugodtan beszélgethetünk.
Dragoslav csak bólintott és belépett a puritánul berendezett helyiségbe. Az egész egy kihallgató helyiségre emlékeztette, hiszen a berendezési tárgyakat mindössze egy egyszerű asztal és két szék alkotta.
- Foglaljon helyet! – húzta be maga mögött az ajtót a nő, majd miközben a fejvadász eleget tett a kérésnek, ő az egyik fali tartóba helyezte a fáklyát, majd maga is leült üzletfelében szemben.
- Tehát – csapott bele egyből a közepébe Dragoslav –, mi az, amit elmondhat azelőtt, hogy véglegesen rábólintanék az ajánlatára?
- A Belgrádi Szövetség – kezdett bele Yvonne hivatalos hangnemben –, egy különleges megbízatását kell teljesítenie négy társával együtt, akik…
-… fejvadászok, mint én – vágott közbe a férfi. – Nem egyszerű belgrádi milicistákat küldenek, hallottam a pletykákat.
- Látja – sóhajtott fel Yvonne fáradtan –, így is több minden szivárgott ki, mint kellett volna… de igen, helyesek az értesülései: mind fejvadászok – a nő halványan elmosolyodott a fáklya pislákoló fényénél, szemében egy pillanatra felvillant valami fenyegető, ami elbizonytalanította Dragoslavot, majd büszkén suttogva hozzátette. – És mind profik, magam válogattam őket.
- Értem… - válaszolta lassan a fejvadász, majd száműzte a fejéből a fenyegető szempárt, és folytatta a tárgyalást –, és megtudhatnám, hogy kik ők?
- Ha elfogadja az ajánlatot, találkozhat is velük – válaszolta Yvonne. – De addig is maradjon titokban a kilétük.
A fejvadász lassan bólintott, aztán azt kérdezte:
- Jó, akkor árulja el, miről szól mégis ez megbízatás? – idegesen elvigyorodva még hozzáfűzte. – Csak nem a Siklósi Szövetség vezetőjét kell megölnünk?
- Nem kell senkit megölniük – válaszolta rezzenéstelen arccal a nő.
- Hogyan? – hökkent meg a férfi.
- Legalábbis, ha minden jól megy, akkor embert biztosan nem – tette hozzá gyorsan Yvonne.
- Ezt meg hogy érti? – csapott le rá gyorsan a fejvadász.
- A feladat tulajdonképpen egy hosszú utazás – magyarázta a nő. – Egy csomagot kell elszállítaniuk ide Belgrádba.
- Csak egy csomagot… ? – bukott ki Dragoslavból, majd összeráncolta a homlokát és így folyatta – Felteszem, mások is tudnak erről a csomagról…
- Nem – torkollta le keményen Yvonne. – Gondoskodtam róla, hogy ne tudjanak.
Dragoslav ehhez nem fűzött hozzá semmit, pontosan tudta, mit jelent ez. Várta, hogy a nő folytatta a küldetés leírását, de Yvonne csak ült vele szemben kifürkészhetetlen arccal, ezért újfent neki kellett megtennie a következő lépést:
- Akkor mi a pláne a dologban?
- Nyugatra kell menni –válaszolta tömören és halkan a nő.
És ekkor Dragoslavba belemart egy sötét sejtelem, de megpróbálta eloszlatni:
- Úgy érti, Bécsbe vagy ilyesmi… ?
- Nagyon jól tudja, hogy értem – felelte hűvösen Yvonne.
A sötét sejtelem felismeréssé duzzadt, Dragoslav szája pedig teljesen kiszáradt. Nagyon akarta a jutalmat, a csaknem két évi nyugalmat, de oda öten bemenni…
- Akkor ez az utazás nem csak hosszú, hanem veszélyes is lesz – jelentette ki végül.
- Nem véletlenül fizetünk annyit, amennyit.
- Tökéletesen megértem… - mormogta Dragoslav, miközben az agya lázasan dolgozott.
- Úgy vélem, már csak egy kérdésnek maradt helye ebben a beszélgetésben: elfogadja az ajánlatot vagy sem?
Dragoslav tisztában volt vele, hogy nemet kellene mondania és aztán kisétálnia erről a nyomasztó helyről, de egyszerűen nem volt rá képes. Már a kapunál tudta, hogy bármit is mondanak majd, a lehetőség, ami az út végén várja, túl csábító ahhoz, hogy ellenállhasson neki.
- Igen – jelentette ki végül –, elfogadom a megbízást.
Yvonne tekintete megtelt elégedettséggel és nyomban rávágta:
- Akkor jöjjön velem, elvezetem a szállására és bemutatom a többieket… bár bizonyára ismeri őket, ha más nem, hát hírből mindenképpen.     

***
Attila puskáját vállhoz tartva rontott be a betonépület folyosójára nyíló helyiségekbe. Többnyire üresek voltak, a régi időkben az itteni kis helyőrségnek adtak szállást, vagy éppen irodaként funkcionáltak. Egyik másikban még most is ott voltak a raktári jegyzékek a leselejtezett fegyverekről, némelyikben a ruszinok rabolt holmija rejtőzött. Úgy gondolta, hadizsákmányként elviszi azokat is, meg persze összeszedi a fegyvereiket és a lőszerüket, de az elhajtott marhákkal nem tud majd mit kezdeni így, hogy teherautóval van. Aztán mikor elért a folyosó végébe torkolló tágas helyiséghez, és belépett, megpillantotta katonás rendben feltornyozott ládákat. Tudta, hogy képtelen lesz mindet elszállítani a Büssinggel, de amennyit csak lehet, felpakol, hiszen a megbízója a muskéták darabszáma után fizet. Már épp azon volt, hogy máris megkezdi a rakodást, amikor egy tompa hang ütötte meg a fülét. A Steyrt készenlétben tartva beljebb merészkedett a helyiségbe, és közben feszülten figyelt, hátha újra hallja a hangot. Hirtelen kellemetlen szag csapta meg az orrát, ismerős bűz, mellyel már sokszor találkozott, de nem elégszer ahhoz, hogy hozzászokjon. Bár abban sem volt biztos, hogy ehhez valaha is hozzá lehetne szokni. Lassan leemelte a tekintetét a padlóra, és közben felkészítette magát a látványra.
Két meztelen fiatal nő hullája hevert a földön átvágott torokkal, körülöttük üvegeket dobáltak szét, némelyik össze is tört, és üvegszilánkjaival borította be a padlót. A holttestek a gázoktól már felpuffadtak, legyek tömkelege hemzsegett körülöttük, és mindent körüllengett az a bizonyos jellegzetes bűz… dögszag, így hívták a Nagy Háború alatt. Miközben ezernyi gondolat, és emlék cikázott a fejében, Attila akaratlanul is a szőke hajú lány arcát kezdte bámulni, ösztönösen a zsebébe nyúlt, és kitapintotta a megkopott fényképet. Gépies mozdulattal húzta elő, majd figyelte az arcvonásaik félelmetes hasonlóságát… aztán hirtelen ugyanaz a hang zökkentette ki gondolataiból, melyre korábban már felfigyelt. Egy fojtott kiáltás volt, és lentről jött… egyenesen a föld alól. Észrevette, hogy az egyik hulla egy csapóajtón fekszik, így gondolkodás nélkül félrehúzta, majd bal kézzel felrántotta rejtekajtót és villámgyorsan a vaksötét veremre fogta a puskáját.
- Ki van ott? – ordított le a sötétségbe.
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán egy alak bukkant fel a lefelé vezető kis betonlépcső alján. Egy fiatal nőre vetült a raktárépület keskeny ablakain beszivárgó fény. Fekete lovagló csizmát és nadrágot viselt, fölül pedig katonai egyenruhához hasonló, de mindenféle jelzés nélküli, egyszerű tábori szürke zubbony volt rajta. Gesztenyebarna haján látszott, hogy ápolt, viszont nem az azelőtti divatot követte, mint a szerencsésebb területeken élő tehetősebb hölgyeké, hanem egyszerűen lófarokba fogta. Nem egy egyszerű parasztlány öltözéke, az biztos, futott át Attila agyán. Viszont azt biztosra vehette, hogy nem a rablók közül való, hiszen bezárták ide, és a kezét is hátrakötözték. A férfi leeresztette a fegyverét és azt mondta:
- Nyugodtan jöjjön ki, már vége.
A lány csak bólintott, és lassú léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Vékony volt, de a felkarjain jól látszottak az izmok, amik valamiféle fizikai munkára utaltak. Attila végképp nem tudta hova tenni a lányt, de lappangott benne egy rossz sejtés vele kapcsolatban.
Levette a Steyrről a bajonettet, majd intett a lánynak, hogy forduljon meg, aki nyomban engedelmeskedett. Mikor Attila elvágta a béklyóit, a lány nyomban szaporán dörzsölgetni kezdte a csuklóit, azonban amint megpillantotta a holttesteket, teste egyből összerándult és öklendezni kezdett. A férfi gyorsan kivezette a raktárból, majd beültek egy irodába, ahol még megvoltak a bútorok. Miután helyet foglaltak, a szabadúszó zsoldos bemutatkozott:
- Kaszányi Attila vagyok, a Siklósi Szövetség megbízásából jöttem ide.
- Csáti Tekla, az Őrzők Rendjéből – szólalt meg végül a lány, mire a férfi ereiben egy csapásra meghűlt a vér, és gyanakvóan azt kérdezte:
- És mégis miért vannak itt?
- Csak én… a társaim meghaltak… - a lány beszéde a sötét emlékek hatására kissé összefüggéstelenné vált, hangja elvékonyodott –, megöltek mindenkit… engem meg néhány falusival együtt magukkal cipeltek… ez még csak az első küldetésem volt…
Attila végignézett az összeroppanás szélén álló lányon, és szomorúan megcsóválta a fejét. Szinte még gyerek, és máris bedobták a mély vízbe… Volt már dolga a Renddel, mikor az egyik megbízatása során két Maxim géppuskát kellett leszállítania, de megjelentek az őrzők… Voltak köztük fiatalabbak is, mint ez a lány itt, de fegyelmezetten és profin mozogtak, precízen céloztak, nem úgy, mint ez a ruszin csürhe. Kis híján múlt csak, hogy nem az lett élete utolsó megbízatása…
- Elnézést… - szólongatta Tekla –, bocsásson meg, de… a segítségére lenne szükségem, hogy folytathassam a küldetést…
Attila gondolatait visszaterelte a jelenbe. Ezúttal a képlet nem Maxim géppuskákból áll, mindössze ősöreg muskétákból, azok pedig nem érdeklik a Rendet, nem lehet baj abból, ha meg tudják, hogy ő leszállította őket a Siklósi Szövetségnek.
- Elviszem Siklósig, ott kiteszem, és onnantól azt csinál, amit akar, de nélkülem – vetette oda neki.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, a férfi már fel is állt és elindult, hogy felrakodja a muskétákat és a hadizsákmányt.

1919.10.07.
Budapest, Budapesti Fegyház és Börtön

Kristóf Ellenbacher behúzta az eszméletlen őrt a személyzeti öltözőfülkébe, majd gondosan bereteszelte az ajtót. A vaskos falak és a súlyos tölgyfa ajtó elfojtotta a lőfegyverek dörrenéseit és a harcolók ordításait. Olybá tűnt, mintha az összecsapás csak valahol messze, biztonságos távolban zajlana. Azonban Kristóf jól tudta, hogy valójában pár méterre tőle, az előcsarnokban folyik az öldöklés a zendülő rabok és a megcsappant őrség közt. Gyorsan kellett hát cselekednie. Sietve lerángatta a férfiról az egyenruháját, majd magára öltötte. A csizma egy kicsit szűk volt, a zubbony pedig picit lógott rajta, de remélte, hogy ez nem fogja akadályozni nagyon. Vetett egy pillantást a földön heverő Rast & Gasser M1898-asra, majd tétován kézbe vette. Ahogy a revolver markolata a tenyerébe simult, keserű deja vu érzés járta át. Felvillant előtte egy esdeklő tekintet… megborzongott, majd kényszerítette magát, hogy koncentráljon a jelenre. Végül a racionalitás győzelmet aratott az érzelmein, és eltette a fegyvert. Nem tudta pontosan, mi vár majd odakint rá, de persze azért ide is eljutottak a rémhírek, a szóbeszéd, és tisztában volt vele, hogy ha már a fele is igaz ezeknek, akkor könnyen lehet, hogy odakint szüksége lesz majd a fegyverre.
Nem a főbejárat felé vette az irányt, hisz akkor át kellett volna vágnia az aulán, hanem helyette az étkezőbe sietett. Onnan pedig benyitott a konyhába, sietős léptekkel, magabiztosságot tettetve végigvágtatott a rémült személyzet között, senki sem tartóztatta fel. Az áruszállítóknak fenntartott bejáraton lépett ki az udvarra, azonban nem rögvest a kapu felé indult, hanem hátra. Szüksége volt valamiféle járműre, hisz mind az Ellenbacher kúria mind Lipótmező a város másik, budai oldalának a szélén terült el. Sejtette ugyan, hogy a páncélautókat kivezényelték, de arra nem számított, hogy csak lovakra bukkan majd. Elképzelhetőnek tartotta, hogy máshol tartanak tartalék járműveket, de nem késlekedhetett, ezért felnyergelt egy hátast, és vágtázni kezdett vele a kapu felé. A bódénál az őr minden bizonnyal észrevette, hogy siet, Kristóf a nyomaték kedvéért idegesen intett is neki, így a férfi fürgén kinyitotta előtte a sorompót. A fiatalembernek alig kellett lelassítania, szinte átszáguldott a rabság és szabadság határán. Azonban odakint most az ismeretlen uralkodott, szökése közben egy fojtott hang többször kérlelte, hogy maradjon bent, hisz ott kiismeri magát, biztonságban lehetne… de a fiú figyelmen kívül hagyta ezt. Úgy érezte, kötelessége megtalálnia a családját, mellettük lenni, és védelmezni őket. Különösképpen Annát kell kiszabadítania, hisz nyugtatókkal teletömve ő a legsebezhetőbb most.
Viszont más oka is volt arra, hogy Lipótmezőre menjen. Ha Dr. Kálmándi még ott van, és él, akkor beszélni fog vele. A szemébe akart nézni, és elmondani neki, hogy mindvégig vak volt, és ezért nem csak ők, az Ellenbacher testvérpár, de mindenkinek bűnhődnie kell most…
Őrült iramban vágtázott a néptelen, széles sugárúton. Paripája szélsebesen szlalomozott a törmelékek és emberi testek között. Kristóf magában hálát adott annak, hogy az éj sötétjébe burkolózó fővárosban nem működik világítás, mindössze távolabbi tüzek fénye derengett el odáig, így nem kellett szembesülnie a pusztítás teljes mértékével.
Ahogy átkelt az Erzsébet hídon, már egyre erősödő zajok ütötték meg fülét. Emberek összefolyó artikulálatlan ordibálása, lövések dörrenése, törés, zúzás… azonban nem tudta, pontosan merre kéne mennie, hogy elkerülje a káoszt. Olybá tűnt, hogy nem egy konkrét irányból jönnek a hangok, hanem egyre inkább körbeveszik, bekebelezik. Végül döntött: kicsatolta a pisztolytáskáját, jobb kezét készenlétben tartotta, a lovát pedig még sebesebb iramra sarkallta. Eltávolodva a parttól bevett egy éles kanyart, előtte pedig egy felborult villamos és emberi alakok bontakoztak ki. Többük kezében fegyvert is látott: puskák, pisztolyok, vagy csak egyszerű dorongok… egy szedett-vetett fosztogató csapat. Hirtelen női sikoltás hasított az éjszakába, majd két újabb alak egy közeli, betört kirakatú boltból egy fiatal lányt rángatott ki. Mögöttük még négyen jelentek meg súlyos ládákat cipelve. Kristófon eluralkodott a düh. Hiába voltak túlerőben, mégis egész lényében kívánta, hogy kiránthassa a Gassert, és vérengzést rendezzen. Szerette volna közben odaordítani a lánynak, hogy meneküljön… vagy akár felhúznia a paripája nyergébe. Azonban ekkor az egyik mellékutcából gyalogos rendőrök törtek ki karabélyokkal a kezükben. Torkolattüzek villantak, majd rögtön azután dördülések sorozata visszhangzott a széles sugárúton. Elszabadult a pokol, a cipekedők eldobták a terheiket, pisztolyt rántottak, a várakozók az oldalára dőlt villamos mögött kerestek menedéket, azonban így is rengeteg alak felbukott. Néhány lövedék fütyülve húzott el Kristóf mellett, a halál közelsége pedig valósággal kijózanította, beindította a túlélőösztönét. Oldalt fordította a lovát, átugratta a közeli park kovácsoltvas kerítését, és eltűnt a sötétségben. Másodpercek alatt keresztülvágtatott a sétányok, padok, és árnyas fák között, azonban mikor kitört a párhuzamos utcára, egy páncélautó egyenesen felé dübörgött. Kétségbeesetten rántotta hátra a gyeplőt, a ló patái csúsztak az úton, szerencsétlen állat fájdalmasan nyerített. Hangját azonban elnyomta a mellettük pár centire elhúzó páncélos dízelmotorja. Kristóf szaporán dobogó szívvel nézett utána, és ekkor pillantotta meg a tömeget.
Valamiféle díszes hivatal előtt sorakoztak fel, fáklyákkal és jobbára rögtönzött fegyverekkel szerelkeztek fel. Monoton kántálásukat először még elnyomta a páncélautó robaja, de aztán Kristóf onnan is pontosan ki tudta venni, mi az az egy szó:
- Ételt!
A hivatal lépcsőjén katonák sorfala zárta el útjukat, a szakaszvezető hideg parancsait is tisztán lehetett érteni a kántálás ellenére is:
- Szuronyt fel!
A katonák egy emberként csatolták fel nyikorogva a bajonettet.
- Fegyvert vállhoz!
Az összeverődött tömeggel egy szempillantás alatt legalább ötven puska nézett farkasszemet.
- Célozz, tűz!
Sorozatos dördülések hasítottak Kristóf fülébe, a tömegben több tucat alak csuklott össze rongybabaként. Azonban a többiek ezután sem hátráltak meg. A kántálás folytatódott, ezúttal még dühösebben, ráadásul a csoport egy óriási vadállatként indult rohamra, hogy bekebelezze a katonákat. Az egyetlen szó pedig hangosabb volt, mint eddig bármikor.
- Ételt!
Azonban szinte azonnal el is nyomta a tömegbe gázoló páncélautó géppuskájának kelepelése. Kristóf nem bírta tovább, elfordította a fejét, és egyre növekvő haraggal újfent úticélja, Lipótmező felé vette az irányt.

***
A bejáratot nem őrizte senki, mindössze egy vastag lánccal feltekert lakat állta az útját. Az udvaron sem masíroztak őrök, mintha az intézet máris eltűnt halott lenne. Azonban Kristóf jól látta, hogy több ablakban is pislákol gyertyák fénye. Még ha Lipótmező a világgal együtt a végét is járta, voltak odabent valakik. Talán Dr. Kálmándi is köztük van, futott át Kristóf agyán, miközben előhúzta a revolverét. Biztos kézzel megcélozta a láncköteget, majd meghúzta a ravaszt. A lakat földön landolt, a fiatalember pedig belökte a rácsos, kovácsoltvas kaput. Lassan gyeplőn vezette be a lovát, jobb kezében, maga mellett lógatva tartotta a Gassert. Az udvar továbbra is kongott az ürességtől, mindössze a park egyik szökőkútja csobogott szüntelenül. A fiatalember számára furcsa mód idegennek hatott, egyáltalán nem illett bele az új világ atmoszférájába, túl vidám, túl kellemes volt a hangja.
Ahogy közeledett, szeme sarkából észrevette, hogy a földszinten az egyik ablaknál függöny libbent.
Tudják, hogy jövök, helyes - gondolta kajánul Kristóf, majd kikötötte az ajtó közelében egy fához a lovát, és a kétszárnyú, tölgyfaajtóhoz lépett. Megragadta a díszes kopogtatót és dörömbölni kezdett. Azonban a fiatalember fülében nem a fém tompa koppanásai, hanem a sortűz puskaropogása visszhangzott. Aztán pedig egy egyszerű parasztház tornáca villant fel előtte. Érezte, hogy újfent hatalmába keríti a keserű deja vu, a fegyver hirtelen hihetetlen súlyossá vált a kezében, markolata égette a tenyerét. De aztán a dördülések mellé kántálás is vegyült, és ez elűzte minden bizonytalanságát.
Ételt!
Végül bizonytalanul résnyire kinyílt az ajtó, és egy fiatal ápolónő dugta ki rajta bizonytalanul a fejét.
- Biztos úr… miben lehetek segítségére? – pillantott le lopva a lány a fegyverre.
- Dr. Kálmándit keresem – válaszolta hidegen Kristóf. – Itt van?
- Igen… ma sokáig bent maradt… - felelte óvatosan a nővér, végül nyelt egy nagyot, és azt kérdezte: – Miért keresi?
- Van egy közös elintéznivalónk – mondta továbbra is fagyosan a férfi. – Évek óta várat magára.
- Értem – nyögte a lány, és vetett még egy pillantást a revolverre. – Kövessen!
Végül kitárta az ajtót Kristóf előtt, és miután alaposan visszazárta azt maguk mögött, elindult az egyik sötét folyosón. Jobba kezében egy régimódi réz gyertyatartót cipelt, amerre jártak a sötétség derengő félhomállyá vált.
- Itt sincs áram? – bukott ki a kérdés Kristófból.
- Sehol sincs – felelte színtelen hangon a lány. – Az erőmű már rég nem üzemel, ahogy az egész… de hisz tudja, nem? – Hangszíne hirtelen támadó és panaszos lett egyszerre. – Mondja, mikor lesz vége ennek az egésznek?
- Nem tudom – felelte tömören a férfi.
Aztán mindketten hallgatásba burkolóztak. Ahogy Kristóf figyelte a lányt, amint a néptelen folyosón lépked, egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy itt valami nincs rendjén. Mikor legutóbb itt járt, az ápolónők egyszerű fehér köpenyt viseltek, a lányon viszont vörös keresztes egyenruha volt. Az épület pedig valósággal kongott az ürességtől…
- Hányan vannak szolgálatban? – öntötte szavakba végül a nyelve hegyén lévő kérdést.
- Hát, csak én vagyok itt – válaszolta némi habozás után a fiatal ápolónő, de nem fordult felé.
- Úgy értem, nem maguk vörös keresztesek, hanem az itteni személyzet…
A lány lassan felé fordult, és komoran csak ennyit mondott:
- Egyedül vagyok.
- Ennyi betegre? – hüledezett Kristóf.
- Ők sincsenek sokan. – Olyan halkan mondta, hogy már szinte suttogott, miközben elfordult a férfitől, és megint előremeredt a folyosó sötétjébe.
Ezután egyikük sem szólt semmit, némán tették meg az utat Dr. Kálmándi dolgozószobájáig. A fiatal ápolónő bátortalanul bekopogott, azonban nem érkezett semmilyen válasz.
- Dr. Kálmándi… ? – Olyan halkan szólt, hogy Kristóf biztosra vette, ebből az ajtó túloldalán semmit sem lehetett hallani.
- Álljon félre! – mondta keményen Kristóf, mire a lány ijedten lépett az útjából.
A férfi belökte az ajtót, és villámgyorsan végigpásztázta az irodát. Odabent még gyertyák fénye sem pislákolt, mindössze a hold, és a haldokló város tüzeinek fénye szűrődött be a helyiségbe. A függönyt elhúzták, egy alak pedig háttal az ajtónak, karosszékben ülve bámult kifelé a terebélyes ablakon.
- Julianna? – ütötte meg Kristóf fülét egy öregember reszelős hangja. – Történt valami? – még mindig nem fordult meg az alak a fotelban.
- Dr. Kálmándi – cincogta a küszöbről a lány –, egy férfi van itt, és beszélni óhajt önnel…
A vénember csodával határos módon megértette, amit a nővér mondott, és remegő térdekkel, botja segítségével feltápászkodott. Lassan az idegen felé totyogott, azonban mikor megpillantotta a kezében a fegyvert, megtorpant.
- Ki maga?
- Cassandra bátyja – jött a tömör felelet.
- Hogyan… ?
- A lidércnyomás valóssággá vált – folytatta a férfi. – Vagy tán még mindig csak beteges képzelgésnek hiszi? – lépett közelebb Kristóf. – De ha most is álmodunk, akkor miért nem ébredünk fel?
Az öregember önkéntelenül is hátralépett egyet, ráncokkal barázdált, megfáradt arcára rávetült a holdfény.
- Maga az… ? – nyögte meglepetten. – De hogyan jutott ki, és… ?
- Ez most lényegtelen – torkollta le a férfi. – Tudja, miért jöttem ide?
- A testvére… életben van… egy haja szála sem görbült… - mentegetőzött még jobban összegörnyedve Dr. Kálmándi. Kristóf szánalmasnak és undorítónak látta, amitől még jobban eluralkodott rajta a düh.
- Eljöttem érte, igen. De előtte még szerettem volna a szemébe nézni, és megkérdezni, hogy milyen érzés?
- Nem értem, mire gondol…
- Milyen érzés, hogy maga a vaksága miatt kell most mindenkinek bűnhődnie?
- De hát ez nem az! – nyüszített a pszichiáter. – Ez nem lehet az, hiszen Gavrilo Princip halott! Neki egyáltalán semmi köze sincs ehhez…
- Igen, igaza van – mondta Kristóf, mire Dr. Kálmándi tekintetében reménykedés csillant –, Gavrilo Principnek ehhez semmi köze, én is hallottam, hogy Dr. Árkay még aznap éjjel megölte. És ez is más… egyáltalán nem olyan, mint Anna látomásában.
- Igen, pontosan! – helyeselt bőszen a pszichiáter.
- De tudja, mit gondolok én? Hogy valójában Gavrilo Princip csak egy kis részét képezte az egésznek, hogy lett volna még teendő, hogy megakadályozzuk a világvégét, hisz ezzel még csak késleltettük egy kicsit.
Dr. Kálmándi arca elkomorult, ezek a mondatok beléfojtották a szót is.
- Viszont maga benyugtatózta és egy cella mélyére rejtette Cassandrát bolondnak bélyegezve őt csekély támogatóival együtt – folytatta Kristóf. - Miért? – nézett mélyen a pszichiáter szemébe. – Ezt akarta? - megragadta a reszketeg vénember karját és az ablakhoz vonszolta. – Nézzen ki, ezt akarta?! – ordította az arcába a férfi.
- Én nem… de egyszerűen… honnan tudhattam volna? – hebegte Dr. Kálmándi.
- Maga is láthatta annak idején, hogy nem egyszerű elmebajról volt szó. A kísérlet után tudnia kellett, hogy ez más… ez egy valódi látomás. Ennek ellenére a bíróságon elhallgatta ezt, tévképzeteknek állította be mindazt, ami nagyon is valóságos volt. Elgondolkozott egy kicsit is rajta, hogy ha ez csak elmebaj, honnan vette Anna a Gavrilo Princip nevet? Ráadásul a pontos lakhelyét és életkorát is tudta! – erőteljesen megrázta a pszichiátert. – Olvasta a haditudósításokat? Én igen! Láttam a képeket az acélszörnyekről, melyek keresztülgázolnak a futóárokrendszeren. Tudja mit jelent ez? Anna valóban a jövőt látta, és talán ő lehet az egyetlen reményünk, mert üzenhettek neki még mást is… csak maga elnémította őt! – lökte a földre az öregembert.
- Fiam, értse meg én… - kezdte panaszosan Dr. Kálmándi, de Kristóf megcsóválta a fejét és rászegezte a revolvert:
- Nem akarom még egyszer hallani.
- Sajnálom… - lehelte még utolsó szavait a pszichiáter, és Kristóf meglátta felcsillanni a szemében a fájdalmat. A hibás döntésének súlyát, melyet már oly régóta cipel magával…
- Ez ide már kevés – válaszolta komoran a férfi, és meghúzta a ravaszt.
A revolver dörrenése visszhangzott a szűk, belső térben, teljesen elnyomta az ápolónő sikolyát. Mikor Kristóf odanézett, már némán tátogva, hamuszürke arccal kapaszkodott az ajtófélfába. Aztán újra vetett egy pillantást a vérbefagyott holttestre. Ezúttal megtette. Persze, teljesen más… de végeredményben mégis ugyanaz, nem? Ugyanazt a határt lépte át, amit nem vörössel, hanem feketével festenek. Nem érzett elégedettséget, de megbánást sem. Valójában teljesen üres volt ott, legbelül. Mindaddig, amíg egy hang meg nem szólalt legbelül.
Ő már amúgy is halott volt, ahogy mindenki más is az lesz, ha nem cselekszel gyorsan!   
Hirtelen visszatért a reménysugár, hogy Anna majd válaszokkal és megoldással szolgálhat mindarra, ami odakint tombol, így határozott léptekkel megindult a nővér felé.
- Gyiiilkossss! – sipította a lány, majd sarkon fordult, és kirohant a folyosóra.
Kristóf egyből utána vetette magát. A réz gyertyatartó bent maradt az irodában, így a korridor feketéségbe burkolózott, mindössze futó léptek zaja visszhangzott a tág belső térben. A férfi utánaeredt. Azt sem látta hova lép, csak száguldott előre az ismeretlenbe, mígnem kirajzolódott előtte egy hát sziluettje.
- Álljon meg! – kiáltott rá Kristóf. – Beszélnem kell magával!
Azonban a lány csak rohant tovább, a férfi biztos volt benne, hogy nincs már messze a kijárat, akkor pedig elnyeli a fiatal ápolónőt a káosz vagy a közeli erdő. Ezt pedig nem engedhette.
- Álljon meg, különben… - szólította fel újra a nővért, majd előhúzta a revolverét, és a plafonba lőtt.
A lány hirtelen kitért jobbra, és egy ajtó kilincse felé kapott, de megcsúszott, és elterült a földön. A nővérsapkája lerepült a fejéről, és messze elcsúszott, a teste pedig pár pillanatig teljesen mozdulatlanul feküdt a kemény padlón. Kristófot elfogta a félelem, hogy mi van, ha gellert kapott golyó megölte az egyetlen embert, aki segíthet neki, de aztán a lány felült, és őzszemeit egyenesen rászegezte.
- Maradjon ott, nem kell félnie! – kiáltotta oda a férfi, és még jobban megszaporázta a lépteit.
Azonban a fiatal ápolónő felpattant, és előregörnyedt testtel berontott a közeli helyiségbe, és becsapta maga mögött az ajtót. Mikor Kristóf odaért, még hallotta a zár fémes kattanását.
- Nyissa ki! – dörömbölt a masszív tölgyfán a férfi.
- Tűnjön innen! – zihálta rémülten a lány odabentről. – Maga gyilkos!
- Nézze – kezdte Kristóf abbahagyva a zörgetést -, tudom, hogy nehéz megérteni ezt az egészet kívülállóként, de a testvéremet indokolatlanul tartották a zártosztályon, engem pedig ártatlanul ítéltek el…
- Igen? Hát épp most ölt meg hidegvérrel egy idős embert, ezért ezt nehezemre esik elhinni! – vágott vissza hevesen a fiatal ápolónő.
- Értse meg, az az ember tönkretette az életemet… a testvéremét… mindenkiét…
- Ne próbáljon magyarázkodni!
Kristóf vett egy mély lélegzetet, majd hátrébb lépett az ajtótól. Próbálta józanul végiggondolni a helyzetet, de képtelen volt rá. Mindössze egy cél lebegett a szeme előtt: hazavinni Annát minél hamarabb.
- Nézze, a zártosztály hatalmas, ezért kérem, árulja el, hányas szobában találom a testvéremet… vagy legalább a nyilvántartás merre van…
- Nem vihet el innen senkit az engedélyem nélkül! – ordította hisztérikusan a lány. – Itt én felelek most már mindenkiért, és nem hagyom egy gyilkosnak…
Kristóf nem hallgatta tovább a szóáradatot, már csakis a saját gondolataira koncentrált. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy az ápolónőt valósággal megőrjítette a félelem és a düh. Ha rátörne, egészen biztos, hogy ellenállást tanúsítana, és nem lenne hajlandó segíteni neki, így ezzel nem érne el semmit. Úgy döntött, inkább visszamegy Dr. Kálmándi irodájába, és megpróbálja előkeríteni a betegek jegyzékét, a lány pedig gubbasszon csak odabent. Magabiztos volt, egyáltalán nem tekintett a fiatal ápolónőre veszélyforrásként, hisz az erőviszonyok nyilvánvalónak bizonyultak, és egyébként se hitt benne, hogy a lány meg merné támadni. Segítséget hívni nem tud, hisz a telefon nem működik, a városba pedig nem merészkedik be… meg hát egyébként is kit hívna ilyenkor?
A ki nem mondott kérdés ott maradt a levegőben lógva, mikor Kristóf átlépte az iroda küszöbét. Egyből az ablak alatt álló íróasztal felé vette az irányt. Ez tűnt a legvalószínűbb tárolási helynek. A gyertyák már leégtek, de a méretes üvegtáblák mögül a hold és város tüzei még mindig világítottak. Ahogy közeledett, a saját arcának tükörképe is megjelent előtte, a bútorok körvonalai is lassan kirajzolódtak, a háttérben pedig felcsillant valami. A férfi még tett pár lépést nyugodtan, mielőtt ráeszmélt volna, min ragyogott a holdfény. Ekkor azonban megpördült, de már késő volt. Maró fájdalom hasított a felkarjába, hisztérikus visítás hasított a fülébe. Ösztönösen a sebhez kapott, meleg, ragacsos folyadékba tenyerelt. Közvetlenül előtte újra felcsillant a penge, és felvillant egy fehér mandzsetta is. Kristóf túlélőösztöne ekkor felébredt, természetfeletti gyorsasággal rántotta el a testét, egyúttal a kezét pedig a mandzsetta felé irányította. A férfi megragadta a lány csuklóját, és megcsavarta. A fiatal ápolónő fájdalmasan felnyögött, az orvosi szike pedig a padlón koppant. Még mindig vasmarokkal szorítva, Kristóf a lány arcába nézett. A nővér barna fürtjei kócosan borultak a vállára, tüzes tekintettel meredt előre, száját pedig szorosan összezárta.
- Utoljára kérem – mondta a férfi –, segítsen nekem.
- Én az élet védelmére esküdtem fel, nem állok egy gyilkos szolgálatába! – köpte a szavakat a lány.
Alighogy az ápolónő befejezte a mondatot, Kristóf lepillantott az övén lógó bilincsre, majd egy hirtelen mozdulattal lekapta onnan és a lány csuklójára kattintotta az egyik karikát. A nővér küzdött, megpróbálta kitépni magát, de a férfi nem engedte. Magához rántotta, majd a háta mögött összebilincselte a csuklóit. Ahogy a lány megérezte a hideg fém szorítására, és ráeszmélt tehetetlenségére, korábbi harcias dühét egyből felváltotta a pánik.
- Eresszen el! – sikította a lány. – Ne érjen hozzám! Kérem, hagyjon… ne bántson…
Kristóf elfordult a fiatal ápolónőtől, és újra kinézett az ablakon, ki az égő városra. Ellökte a vergődő lányt, majd lassan az íróasztalhoz sétált, leült a székre, és kihúzta a fiókot. A lány azonnal megpróbált felpattant, de hátrabilincselt kézzel csak alig tudott feltápászkodni.
- Hova megy? – szegezte neki a költői kérdést Kristóf. – Odakint így egy óráig sem fogja húzni.
A nővér megtorpant, megsemmisülten lehajtotta a fejét, vállát rázta a zokogás. Kristóf erőszakkal elszakította róla a tekintetét, és feltúrta a fiókot. Jegyzetek, számlák és egyéb papírok puffantak a szőnyegen, de a nyilvántartás nem került elő. A férfi idegesen rántotta ki az üres fiókot, majd hitetlenkedve bámulta, mintha azt várná, hogy majd varázsütésre megjelenik benne a betegek jegyzéke. A gondolatfoszlányok kaotikusan keveregtek a fejében. Rohanjon át a zártosztályra, és törjön fel egyesével a súlyos vasajtókat? De mivel, hisz csak öt zárra lenne tölténye? Keresse meg a nővérszobát és túrja fel? Vagy a recepciót? Dühében Dr. Kálmándi szétlőtt fejéhez vágta a fiókot, majd felpattant, és feldöntötte az íróasztalt is. Legszívesebben felgyújtott volna mindent, égjen az egész átkozott tébolyda az apokalipszis tüzében a haldokló várossal együtt. Már látta is maga előtt a lángokat, a fülében pedig ropogott a tűz… de aztán az egyre erősödő zokogás elűzte a megnyugtató pusztítást a fejéből. Újra a szobában találta magát, a fiatal ápolónő pedig előtte térdelt, vörösre sírt szemével könyörgően nézett fel rá:
- Kérem, engedjen el! Megmondom, hol találja a testvérét, csak a nevét…
- Anna Ellenbacher – csapott le rá gyorsan a férfi. – Hányas cella?
A nővér egy kicsit elgondolkodott, majd azt felelte:
- 117-es.
- Fejből tudja? – kérdezte gyanakvóan Kristóf.
- Mondtam, hogy kevés betegünk van. Az igazán betegeket elvitték.
A férfi bólintott, majd így szólt:
- Őszintén remélem, hogy igazat mondott.

***
A zártosztályon már nem honolt csend, nyugtalanító neszek kísérték útjukat. Mormogások, halk kopácsolás, kaparászás, messziről odaszűrődő elfojtott kiáltások sejtették, milyen sötét titkokat rejthetnek az egyforma vasajtók. Azonban Kristóf érezte, hogy ha egyesével benyitna mindenhová, a legtöbb helyen mindössze egy üres priccset, esetleg falra vésett fura ábrákat, értelmetlen szavakat találna. A zártosztály még a neszek ellenére is legalább annyira haldoklott, mint az égő város.
Az igazán betegeket elvitték.
Kristóf a mellette baktató lányra pillantott, aki egész úton hallgatásba burkolózott. Kérdések hadát szerette volna rázúdítani, hisz biztosra vette, hogy az újságok nem mondtak el neki mindent. Itt többről kell, legyen szó. Azonban nem igazán hitt benne, hogy most bármi használhatót ki tudna húzni a nővérből.
Végül a lány megállt, és megtörten mindössze ennyit mondott:
- Ez az.
Kristóf végigmérte a vasajtót, valóban kopottas 117-es számot festettek rá. Mielőtt átjöttek a zártosztályra, a fiatal ápolónő elvezette a nővérszobához, ahonnét elhozták a 117-es cella kulcsát. A férfi most a zárba illesztette ezt, és elfordította. Nyikorogva, lassan mozgott a súlyos fémtömeg, de már közvetlenül a kilincs lenyomása után megcsapta Kristóf orrát a vizelet és ürülék maró szaga. Belépve a sötét kis lyukba a szemét is csípte, csizmája hangosan tocsogott valamiben.
- Anna? – szólt a sötétséghez. – Itt vagy?
Valami megmozdult a feketeségben. Kristóf hunyorogva elindult arrafelé. Ahogy a szeme egyre jobban hozzászokott a sötétséghez, már ki tudott venni egy priccsen fekvő alakot. Odalépett hozzá, óvatosan fölé hajolt, hogy láthassa az arcát.
Közel húsz év telt el, ő maga sem lett fiatalabb, sőt tisztában volt azzal is, hogy a börtön évek még rátettek egy lapáttal. Anna arca egy középkorú nőét tükrözte, azonban egy öregasszony megfáradtságát sugározta. A szemei kitágultan, üvegesen meredtek a plafonra. Kristóf utoljára egyetemi évei alatt ópiumfüggőket látott ilyennek.
- Anna… hallasz engem? – szólította meg újra. – Én vagyok az, a testvéred.
Azonban a nő semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, vagy egyáltalán érzékelte volna a férfi jelenlétét. Kristóf óvatosan felemelte az ágyról testvérét, közben elborzadva eszmélt rá, milyen könnyű és csontos Anna törékeny teste. Kiérve a folyosóra egyből rádörrent a nővérre:
- Mit tettek vele?!
- Én nem tudom… én csak nemrég kerültem ide… de Dr. Kálmándi határozott utasítása volt, hogy erős nyugtatókat kapjon… - hátrált rémülten a lány.
Kristóf látta rajta, hogy nem hazudik, egyszerűen nem lett volna miért.
- Jobban lesz… higgye el… csak várja meg, amíg kiürülnek a szervezetéből a gyógyszerek… - bizonygatta tovább az ápolónő.
- Rendben. – A férfi mindössze ennyit mondott, de máris sokkal nyugodtabbaknak érezte magát. Korábbi dühe valósággal elpárolgott, megfeledkezett a kint tomboló öldöklésről, a káoszról, a végről, csak a jelen harmóniájában lebegett. Az előtte zavarodottan álló lányban többé nem ellenséget vagy problémát látott, hanem felfedezte arcának lágy vonásait, barna fürtjei pedig emlékeztették valakire. Valakire a régi időkből, az egyetemről, akivel már tizennyolc éve nem találkozott. Ám találkozásaik emléke még élénken élt az emlékezetében, és bár az agya tudta, hogy ő már hamuvá lett az apokalipszis pusztító tüzében, mégis most a parfümje elnyomta a cellában kiáramló bűzt, tenyerében érezte finom bőrének puha érintését, látta maga előtt smaragdzölden ragyogó szempárját…
Tizennyolc éve, hogy nem találkoztak.
Tizennyolc éve, hogy egyáltalán nem volt nővel.
A lehetőség pedig ott hevert tőle karnyújtásnyira, de ekkor egy ismerős női sikoly hasított a dobhártyájába. Egyből megismerte, hisz nemrég hallotta a haldokló városban, mielőtt a vegyesbolt előtt lecsapott volna a halál. Hirtelen megundorodott magától, villámgyorsan ellépett a fiatal ápolónőtől. A lány könnyei újra eleredtek, de némán állt ott sóbálványként, a tekintete pedig mindössze egy szót üzent.
Ne!   
- Bocsánat – mondta Kristóf, de ez hamisabban csengett, mint Dr. Kálmándi összes mentegetőzése –, én nem… - aztán rájött, hogy úgysem tudná kimagyarázni, így végül csak annyit mondott. – Nem kell félnie, nem fogok magához nyúlni, elmehet, ha akar.
A lány nem szólt semmit, értetlenül bámult vissza rá. Kristóf egy gyors mozdulattal kinyitotta a bilincsét, majd a földre hajította.
- Köszönöm, hogy segített – tette hozzá, de ez a mondat is túl ostobán csengett.
A nővér továbbra is hallgatásba burkolózott, így a férfi azt kérdezte:
- Van hová mennie?
- Nem hagyhatom itt az intézetet, az én felelősségem most már itt mindenki – válaszolta az ápolónő, de hangja bizonytalanul meg-megremegett.
- Ha itt marad, akkor előbb-utóbb felemészti az, ami a városban tombol – folytatta Kristóf, majd habozva, nehezen forgó nyelvvel hozzátette. – Új idők jönnek, és… át kell értékelnünk mindent, amiben eddig hittünk, és lehet, hogy olyan dolgokat is meg kell tennünk, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottunk – remélte, hogy sikerült elég meggyőzőnek hatnia.
A lány nem felelt egyből, látszott rajta, hogy emésztenie kell a hallottakat, de végül így szólt:
- Vannak rokonaim vidéken. Ketten közülük kegyeltek.
- Kegyeltek?
- Mi ápolónők… és az orvosok is… így hívjuk egymás közt azokat, akiket elkerült vagy túlélték a spanyolnáthát és immunisak a… tudja mire.
- Értem.
***
Mivel a lány nem tudott vezetni, így Kristóf átadta neki a lovát, hogy azzal keljen útra, ő maga pedig elvitte az udvaron álló mentőkocsit. Azzal hajtott hát be az Ellenbacher villa udvarára. Azonban amint kiszállt az autóból, az egyik ablakban egy duplacsövű vadászpuska jelent meg.
- Álljon meg! – dörrent rá egy idős ember kimért, de méltóságteljes hangja. – Ki maga, és milyen jogon tartózkodik az Ellenbacher birtokon?
- Én itt nőttem fel, ez az otthonom – kiáltotta oda neki Kristóf elszántan. – És maga mit keres itt?
Válasz nem érkezett, helyette az ablakban vakító fény villant egy pillanatra majd mikor Kristóf újra oda tudott nézni, a fegyver eltűnt onnan, helyette gazdájával együtt az ajtóban állt készenlétben. Az alak óvatosan lejött a tornácról, és puskáját készenlétben tartva megközelítette a férfit.
- Úrfi? – kérdezte aztán bizonytalanul. – Ön az?
- Edgár? – ismerte fel végül öreg, hűséges komornyikuk hangját Kristóf.
Az alak leeresztett a fegyvert és melegen így szólt:
- Jó újra itthon látni, úrfi, már nagyon aggódtunk önért, hiszen szörnyű időket élünk. Az édesapja már attól tartott, hogy későn vagy soha nem tér ide vissza.
- Hogy érti azt, hogy… későn? – kérdezte Kristóf rosszat sejtve.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyünk – felelte szomorúan Edgár.
Kristóf érezte, hogy súlyos nyomás nehezedik rá, a torka kiszáradt, azonnal szeretett volna édesapjához rohanni, de aztán eszébe jutott, hogy a kocsit nem hagyhatják csak úgy itt.
- Rendben, de segítsen bevinni Annát! – hadarta a komornyiknak. – Ott van hátul!
Edgár nem kérdezett semmit, csak komolyan bólintott, és máris elindult a mentőautó hátulja felé.
Miután a hordágyon becipelték Annát, Edgár komor arckifejezéssel Kristófhoz fordult:
- Úrfi, mielőtt felmegy, úgy vélem, tudnia kell valamit.
- Hallgatom – nyögte rosszat sejtve a férfi.
- Az édesanyja tegnapelőtt elhunyt, az édesapja pedig áldozatul esett annak, amit a nép csak fekete rothadásnak nevez. Fogadja őszinte részvétemet – mint mindent, a komornyik ezt is méltóságteljesen, hivatalos hangnemben közölt, de Kristóf a tekintetéből kiolvasta a tengernyi fájdalmat, amely a kifogástalan szmoking és rendíthetetlenség mögött marcangolta. A kín őt magát sem kímélte, a feszültség, ami eddig csak gyülemlett benne, most robbant, kitört. A szoba megfordult vele, meg kellett támaszkodnia a szekrény oldalánál. A sírás fojtogatta, de elhatározta, hogy erős lesz, és nem enged majd.
- Edgár, kérem, vigyázzon a húgomra, amíg odafent leszek – kérte a komornyikot fojtott hangon, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Minden egyes lépést nehéznek érzett, mintha egy ritkás levegőjű hegyoldalon kapaszkodna fel. Még mindig hasogató fejjel botorkált el szülei hálószobájáig, és halkan bekopogott. Egy fehér köpenyes, drótkeretes szemüveget viselő csontos, hajlott hátú alak nyitotta ki végül résnyire az ajtót, majd halkan kisurrant rajta, és gyorsan be is tette maga után. Dr. Köhler, a család orvosa.
- Kristóf… - ráncolta össze a szemöldökét az orvos –, te vagy az?
A férfi csak bólintott, és azt kérdezte:
- Édesapám… milyen állapotban van? – nyelt egy nagyot, majd hozzáfűzte. – Kérem, ne hallgasson el semmit, tudnom kell az igazságot.
Dr. Köhler fáradtan felsóhajtott, majd belekezdett:
- Sajnálom, de Josef már a végső stádiumban van. Valójában előírás szerint egy kórházban lenne a helye, de ő maga kérte, hogy itthon maradhasson a végsőkig. És hát voltaképpen egy kórházban sem tudnának mit tenni ellene…
- Spanyolnátha?
- Nem, már rég nem az a gond… az csak a kezdet volt, és „természetes” – kezeivel idézőjeleket mutogatott –, most a fekete rothadás, ahogy a nép nevezi, söpör végig a világon.
- Olvastam róla az újságokban, de… mégis mi ez?
- Nincs hivatalos neve, valójában már nincs is, aki elnevezze – mondta megtörten az orvos. – Azt sem tudjuk pontosan, miféle kórság ez. A fekete rothadó kelések, gubók a pestisre hasonlítanak, és magas láz is jár vele, de ezt nem baktérium, hanem vírus terjeszti, így az antibiotikumok hatástalanok ellene… nincs ellenszer, aki megfertőződik, annál a végén szinte biztosan a szívizom bénulásával zárul, tehát végső soron halálhoz vezet.
- Be kell mennem hozzá! – tört ki Kristófból.
- Bemehet majd – válaszolta Dr. Köhler, viszont nem állt el a férfi útjából. – De csak majd később. Most nagyon erős fájdalomcsillapítót adtam neki, egyelőre még bódult állapotban van.
- Rendben – egyezett bele Kristóf, de valójában alig bírt várni –, addig is mondja el, hogy mi van még ott kint.
- Senki se tudja pontosan, csak híreszteléseket hallani, de azért akadnak fájdalmas tények.
- Mint például Németország? – szúrta közbe Kristóf.
- Látom követte a híreket… akkor gondolom nem újdonság önnek a  kifejezés.
- Valóban nem, de azért az újságcikkekben igencsak kerülgették, pontosan mit is takar ez az elnevezés.
- Állítólag – kezdett végül bele a történetbe az orvos –, Berlinben rengeteg titkos kísérlet folyt, kezdve az újfajta vegyi fegyverek kifejlesztésétől a már ismert, halálos kórokozók háborús alkalmazásáig, azonban az antant ügynökei rájöttek mi folyik ezekben a gyárakban, és a titkosszolgálatok könyörtelen döntést hoztak: ahhoz, hogy végleg megtörjék a németeket, ellenük fordítják a kísérleti fegyvereiket. Végül az antant ügynökeinek egy szabotázs akció keretében sikerült megszerezniük az egyik kórokozó tégelyeit és az egyik kísérleti vegyi fegyvert is… majd mindezeket a város vízmű hálózatába juttatták.
- Ez… igaz? – hüledezett Kristóf.
- Nem tudjuk biztosan – válaszolta komoran az orvos. – mostanra az igazság és a hazugság homályos kódfátyolban forrt össze.
- Sajnos igaza van… - mondta szomorúan a férfi - és mit tud, aztán mi történt?
- Azt beszélik, hogy a csatornákban a kórokozók a vegyi anyagoktól mutálódtak, és…
- És? – sürgette Kristóf.
- Nos, azt hiszem, ez a rész már tényleg csak rémmese, amely ezekben a sötét napokban született…
- Azért én hallani szeretném. – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a férfi.
- Rendben – sóhajtott nagyot az orvos – úgy tartják, hogy Berlinben senki nem halt, hanem… átváltoztak.
- Átváltoztak? – visszhangozta döbbenten Kristóf.
- A szóbeszéd szerint megszűntek emberi lényeknek lenni, bőrük, beteges, élettelen sárgává fakult, szemükből kiveszett az intelligencia utolsó szikrája, tekintetük most már egy vadállatéhoz hasonlatos. Olyan halkan is osonnak, mint egy vadászó bestia a sűrű rengetegben, halálosan gyorsak, és ami fő… mindnyájan immunisak a fekete rothadásra, amely…
-… pár nappal a berlini incidens után tört ki, és a világot behálózó konfliktus és szállítmányok miatt hetek alatt szétterjedt minden kontinensen. – fejezte be a mondatot a férfi elgondolkodva, majd hirtelen hevesen témát váltott: – Dr. Köhler, elhoztam Annát is, és ő… azt hiszem látta a jövőt. Ha nem is pont úgy, de elkezdődött, és úgy gondolom, hogy kaphatott más üzeneteket is, amelyek figyelmeztetnek minket. Instrukciókat, amelyek segítségével megállíthatjuk ezt! – tárta szét hevesen a karját a férfi.
- Sajnálom, de erősen kételkedem ebben – mondta tisztelettudóan Dr. Köhler, de hangjában ott bujkált a szkepticizmus is.
- Legyen szíves, és menjen le, próbálja meg valahogy magához téríteni. – kerülte el a vitát Kristóf. – Nagy mennyiségű nyugtatót kapott, így jelenleg kábult, nem reagál semmire.
- Rendben, megteszek minden tőlem telhetőt, habár ha tényleg nagy dózisról van szó, akkor tényleg várnunk kell, míg kiürül a szervezetéből.
- Most viszont szeretnék bemenni édesapámhoz. – mondta határozottan a férfi.
- Menjen, de ha valami gond van, azonnal kiáltson le!
Kristóf bólintott, az orvos ezúttal ellépett előle, a férfi ujjai pedig ráfonódtak a kilincsre, de még nem feszült neki az ajtónak. Hátrapillantott a válla felett, és azt kérdezte:
- És… mire figyeljek… úgy értem, hogyan terjed ez a fekete ragály?
- Érintés útján, levegőben… de ez már nem számít. Akit eddig elkerült a vírus, az biztosan kegyelt.
- Tehát maga meg én…? Anna és Edgár is? Mindnyájan túléltük volna?
- A járványokat igen – felelte tömören Dr. Köhler, majd elindult lefelé a lépcsőn.
Kristóf megpróbált felkészülni a látványra, de erre nem lehetett. Az egykoron tekintélyt parancsoló, életerős férfi testét most már majdnem teljesen felemésztette a halál. A fekete rothadás. A hálószobában, melyet korábban mindig belengte édesanyja párizsi parfümjének fenséges illata, most iszonyatosabb szagok uralkodtak, mint a zártosztály cellájában. Bár a félholt testet nagyrészt a paplan eltakarta, a nyakán és arcán jól látszottak a sötétlő kelések.
Krisóf érezte, hogy az erő elhagyja a lábait, le kellett rogynia az ágy melletti székre.
- Édesapám… - szólította meg halkan Kristóf.
Josef feje lassan oldalra fordult, arca, amelyet valójában már magával vitt a halál, láthatóvá vált. Csak a szeme volt a régi, abban még az a tűz égett azelőttről.
- Fiam? Te lennél az?
- Igen, apám, én vagyok az – próbálta visszatartani a könnyeit Kristóf, de ezúttal már kitört belőle a sírás.
- Reméltem, hogy még ideérsz időben… - zihálta Josef, majd hörögve így folytatta. – Erősnek kell lenned fiam, nehéz idők jönnek majd, melyek próbára tesznek! De neked… neked… át kell vezetned az Ellenbachereket ezeken az időkön… érted, fiam?
- Én… igen, értem – szedte össze végre magát.
- Jó… akkor most figyelj! Holnap megérkezik ide egy magándetektív két emberével. Itt fognak maradni… ő az adósom… ha kitör a városból, ami ott tombol, ők majd megvédenek titeket. A birtokot… vannak magvak, szerszámok, tudtok… de persze ezt majd te úgyis megszervezed, mindig is talpraesett fiatalember voltál. Méltó ura leszel az Ellenbacher birtoknak!
- Köszönöm, apám, én…
- Várj! – Josef határozott dörrenéséből már csak groteszk recsegés maradt. – Van még más is… holnap, amint a három férfi megérkezik, elmentek Lipótmezőre, és ha Anna… ha ő még…
- Él – vágott közbe Kristóf és most egy kis mosolyféle sejlett fel a szája sarkában. – Már elhoztam őt, nyugtatók hatása alatt van, de rendbe fog jönni…
- Az az aljas pszichiáter… - mormogta Josef –, ő is ott volt? Mi lett vele? Ő is… kegyelt?
- Igen, ő is az volt – Kristóf mindössze ennyit válaszolt, a többit Josef kiolvasta a tekintetéből.
- Amit tettél, jól tetted, fiam… lesznek még alkalmak, amikor ilyen erősnek kell lenned, hogy megvédd a családunkat… de biztos vagyok benne, hogy ki fogod állni a próbákat, melyeket a kemény élet eléd állít.
- Köszönöm, édesapám… ennyi dicsérő szó, de nem tudom, hogy rászolgálok-e majd…
- Minden bizonnyal – állította sziklaszilárdan Josef, majd roncs hangja ellágyult, és így szólt. – Itt az ideje búcsúzkodni, fiam.
- Hogy érted ezt? – kérdezte könnyekben úszva Kristóf, pedig pontosan tudta. – Pihenni kívánsz? Vagy… vagy valami baj van, és hívjam Dr. Köhlert?
- Tudod, mit kell tenned, fiam – emelte tekintetét Josef a pisztolytáskában szunnyadó revolverre. – Így lesz a legjobb.
Kristóf nem mondott semmit, erre nem talált szavakat. Mindössze remegő kézzel előhúzta a fegyvert és a fejre irányította, melyet már birtokba vett a fekete rothadás.
- Szeretlek, apa!
- Én is, fiam!
Fülsüketítő dörrenés rázta a hálószobát, de aztán békesség köszöntött be.

Top 10 „csalós-trükközős” film

Oké, tudom, hogy tök hülye cím, de valamit csak kellett neki adni, nem? Mert hát akármennyire is szakszerűtlen ez a megnevezés, ettől még maga a kategória létezik, csak éppen nem adtak neki hivatalos nevet. Vagy – és ez a valószínűbb – szimplán én nem tudom mi az, és bár ez elég égő rám nézve, mégiscsak túl kell lépnem rajta. Az ok pedig az, hogy hiába nem sikerült beazonosítani rendesen a kategóriát, ezek az úgynevezett „csalós-trükközős” filmek tagadhatatlanul a kedvenceim közé tartoznak, így nem tudtam megállni, hogy egy posztot szenteljek nekik. (És ebben az esetben fennáll a megvilágosodás lehetősége, hiszen könnyen lehet, hogy majd mikor valaki kommentben leolt a tudatlanságomért, egyúttal mellékesen odaveti majd ennek a kategóriának a hivatalos megnevezését. ;))

Mindenesetre itt most olyan filmekről lesz szó, amelyekben valamilyen módon az átverések, csalások, szemfényvesztések és trükkök állnak a középpontban, és javarészt ezek mozgatják a cselekményt, ami jellemzően fordulatos, nem éppen a kiszámítható kategória. Gyakori téma a fehérgalléros bűnözés, de a bűvészet köré épített történetek is szép számmal képviseltetik magukat majd a listán. Általában lazább hangvételűek, legtöbbjük egészen konkrétan meg szokta kapni a „vígjáték” címkét is, de akadnak kivételek is, melyekre a listán szintén lehet majd példát látni, és… hát nagyjából ezekről ismerszenek meg ezek a „csalós-trükközős” filmek. Ja, nem egy egyszerűen körülhatárolható kategória, de ahelyett, hogy minél szűkebb skatulyába próbálnánk beerőszakolni őket, inkább nézzük meg a konkrét listát! (Amely természetesen teljesen szubjektív, és pusztán a saját személyes ízlésemet hívatott reprezentálni. :))

10. Szemfényvesztők/Now You See Me(2013)


A Szemfényvesztők a legújabb darab a listáról, bár igazából ez sem túl fiatal, a második része is majd’ két évvel ezelőtt kijött már. Éspedig rögtön az a fajta, amelyik inkább a bűvészes témát igyekszik meglovagolni, de nem éppen azon a klasszikus módon, mint a lista két másik darabja.
Egyrészt itt tulajdonképpen belekeverték a másik igencsak kedvelt témát, a fehérgalléros bűnözést, hiszen az apokalipszis négy lovasáról elkeresztelt társulat legújabb trükkje a bankrablás… a sztoriról többet nem mondanék, mert jobb róla minél kevesebbet tudni. Egyébként is szerintem az egyik legerősebb része a filmnek, mert bár nem világmegváltó, tény, hogy jól felépített és fordulatos. És részemről igazán ezért került fel a listára, mert amúgy a karakterek és a hangulat nem igazán fogott meg, ráadásul a kevés poén egyike sem igazán talált be. Persze nem a cselekmény az egyetlen pozitívum, a kategóriához képest szokatlan módon a látvány és az akciók is jelentős szerepet kaptak, de egészen természetesen sikerült ezeket integrálni, plusz a verekedés még ötletes is lett. Szóval egyszer mindenképpen megéri megtekinteni a Szemfényvesztőket, sőt úgy sejtem sokaknak még jobban is fog tetszeni a film, mint nekem.



9. A mágus/The Illusionist(2006)


Hasonlóan a Szemfényvesztőkhöz, számomra A mágus is egy tipikus „egyszer nézős” film… tudjátok, az az, ami nem rossz, sőt kellemesen elszórakozol rajta, végig fenntartja elsőre az érdeklődésedet, de igazából semmi nincs benne, amiért még egyszer elővennéd. Főképp, ha van egy olyan film, ami tök ugyanolyan, csak éppen minden tekintetben köröket ver rá. Merthogy A mágus esetében egészen konkrétan ez a helyzet: vele egy évben jött ki a lista első helyezettje, amely… nos, mint mondtam, nagyon hasonló, csak sokkal jobb. Egyelőre legyen ennyi elég arról. ;)

A mágus egyébként a századfordulón, az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, főszerepben a Harcosok Klubjából mindenki által ismert Edward Norton, aki egy Eisenhorn művésznevű, rejtélyes és legendás bűvészt alakít. A történet sem rossz igazából, de sajnos egyetlen nagy fordulatra épül, és tulajdonképpen, ha nagyon szigorúak vagyunk, mondhatjuk azt, hogy ez inkább egy „csalós-trükközős” palástba csomagolt románc, ahol maguk a trükkök inkább másodlagosak, főképp hogy a legvégén sem kapunk igazán magyarázatot arra, hogyan is valósította meg Eisenhorn őket. Ennek ellenére A mágus nem egy rossz film, ráadásul a korszak és a helyszín némi egyedi ízt is kölcsönöz neki, tehát egy megtekintést mindenképpen megér.

8. Az első nagy vonatrablás/The First Great Train Robbery(1978)


A listán következő filmünk is a viktoriánus korban játszódik, de a helyszínválasztás ezúttal tipikusabb, hiszen Londonban járunk. A sztori is igencsak alapnak számít a kategóriánkon belül, hiszen aranyrudakat szállító vonatot próbálnak főhőseink cseles és ravasz módszerek segítségével kirabolni. Persze a film ’78-as, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy klasszikus alkotás, amely a maga korában valószínűleg egyedinek, újszerűnek hatott, ráadásul a főszerepeket a korszak nagy nevei kapták meg, mint Sean Connery vagy Donald Sutherland… bár tény, hogy utóbbi azért nem alakít akkorát, mint a Kelly hőseiben, de összességében a színészi játékra valóban nem lehet panasz. Ahogy amúgy az egész filmre sem, hiszen hiába a lista legrégebbi darabja, szerintem ma is simán megállja a helyét, és kellemes kikapcsolódást nyújt azoknak, akik kedvelik ezt a fajta stílust.

7. Montreáli bankrablás/Hold Up(1985)


Egy nem éppen közismert Belmondo film a hetedik helyezettünk a listán, ahol… nos, hát mily meglepő módon a cselekmény egy montreáli bankrablás körül forog. Maga a rablás viszont tényleg jól felépített, és annak tálalása is igencsak érdekesre, izgalmasra, és ami fő, fordulatosra sikeredett. Ugyanakkor mindenképpen meg kell említenem, hogy miután főhőseink kijutottak a bankból és már csak a menekülés van hátra, a film már kevésbé tudta fenntartani az érdeklődésemet, innentől kezdve egy-két poénosabb jelenetet és a végjátékot leszámítva nem volt semmi extra. Viszont ha másért nem is, az első, bankban játszódó feléért mindenképpen érdemes megtekinteni a filmet.

6. Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi/Ocean’s Eleven(2001)


Szerintem sziklaszilárdan kijelenthetem, hogy a legnépszerűbb film következik most a listán. Az Ocean’s Elevent ugyanis azok is szokták ismerni, akik sem a filmek világában sem jelen kategóriánkban nem merültek túlzottan mélyre. Ráadásul én még nem hallottam senkit negatívan nyilatkozni erről az alkotásról, és igazából szerintem sincs oka panaszra a nézőnek, ugyanakkor… nos, a nagy hype-ot azért nem sikerült megértenem. Persze tök jól felépített a vegasi kaszinók kifosztása, tele van sztárokkal, poénos is, izgalmas is, csak… éppen nekem nem nyújtott semmi különlegeset. Valószínűleg ez azért van, mert én – dacára annak, hogy mennyire híres – a lista dobogós helyezettjeinek megtekintése után láttam csak, és azokban mindben megtaláltam valami pluszt, amit ebben nem. Ettől függetlenül jó filmnek tartom, és erre – a lista elején lévőkkel szemben – akár azt is rá tudnám fogni, hogy többszöri megtekintést is megér. 

Végezetül még némi érdekesség: az Ocean’s széria nem egyetlen filmből áll, maga az Eleven egy remake, az eredeti egy – szintén akkori sztárokat felvonultató – 1960-as klasszikus alkotás. Az újraforgatott változatnak - tehát annak, ami itt a listán szerepel – készült két folytatása is, így tulajdonképpen Ocean’s Trilógiáról is beszélhetünk. És ha mindez még nem lenne elég, tavaly a filmet elérte az a végzet is, ami a Szellemirtókat is: tök értelmetlenül újraforgatták teljesen női főszereplő gárdával… szerintem ez meg is felel végszónak, ugorjunk tovább! ;)

5. Maverick – A halálos póker/ Maverick(1994)


A Maverick első látásra nem igazán illeszkedik a kategóriába, és el kell ismernem, valóban inkább egy kalandos western vígjáték. Ugyanakkor Jodie Foster karakterén keresztül behoztak azért egy olyan vonalat is, ami egyértelműen a „csalós-trükközős” filmek felé tolja a Mavericket, illetőleg a legvége is tipikusan az, amit ezektől a fajta filmektől megszokhattunk. Oké, elismerem talán kicsit öntörvényesen erőszakoltam be a Mavericket a listára, de egyfelől már az elején említettem, hogy ennél a kategóriánál a határvonalak meglehetősen halványak, meg egyébként is ez egy igencsak jó alkotás, szóval mindenképpen szerettem volna valamilyen formában ajánlani itt a blogon. :) Leginkább a poénok viszik a hátán a filmet, így alapvetően vígjátékként érdemes nézni, mert az tény, hogy a cselekménye nem annyira erős, mint amit ettől a kategóriától elvárunk, viszont komédiának fergeteges. Továbbá kiemelendő még a színészi játék is, mind Mel Gibson mind Jodie Foster remekel, tökéletes az összhang közöttük. Szóval erősen ajánlott darab a Maverick, nálam simán „többször nézős”, csak azért nem szerepel előrébb a listán, mert a kategóriánk követelményeinek csak kis részben felel meg.

4. A Riviéra vadorzói/Dirty Rotten Scoundrels(1988)


Noha A Riviéra vadorzói éppen lecsúszott a dobogóról, mindenképpen különleges státuszt képvisel számomra a listán, hiszen ez volt az első „trükközős-csalós” film, amit láttam, és ami tulajdonképpen megszeretette velem ezt a stílust. És egyébként is egy igazán jó filmről van szó, amit könnyed kikapcsolódás céljával bármikor szívesen újranézek, ugyanakkor… nos, ennél nem több.

Ebből egyébként már könnyedén kitalálható, hogy abszolút és teljes mértékben a kategória vígjáték vonalát erősíti ez az alkotás, amelyet megannyi helyzetkomikum meg Michael Caine és Steve Martin alakításai tesznek igazán szórakoztatóvá. A történet egyébként egy tapasztaltabb, és „kifinomultabb” módszerekkel dolgozó szélhámos és egy kisstílű csaló közti konfliktusra épül, akik közül mindketten a Riviérát szeretnék a saját vadászterületüknek tudni… nagyjából ennyi elég is a sztoriról, amely tele van komikus helyzetekkel és hát a végéről a már-már kötelező nagy csattanó sem maradhatott el. Érdekesség amúgy, hogy az Oceans Elevenhez hasonlóan ez is egy remake, az eredeti egy 1964-es Marlon Brando film, amely a Dajkamesék hölgyeknek címet viseli.

3. Kapj el, ha tudsz/ Catch Me If You Can(2002)


A legtöbb híres színésznek vannak fanatikus rajongói, akik minden filmjét megnézik függetlenül attól, hogy amúgy a summary felkeltette-e az érdeklődésüket, szeretik-e az adott film műfaját vagy, hogy milyen volt annak kritikai visszhangja. Számomra nehezen érthető, miért is jó ez, hiszen így szerencsétlen esetben nem kevés pocsék filmélményben lehet az embernek része, de egy biztos: ha valaki DiCaprio fanatikus rajongója, akkor őt az ebből adódó negatív hatások nagy eséllyel nem, vagy csak minimálisan érintik. Pusztán azért gondolom ezt, mert igazán rossz DiCaprio filmet még nem láttam, mindegyik legalább korrekt volt, ráadásul a listán szereplő alkotás egészen konkrétan jó film.

És ezt úgy mondom, hogy életrajzi műről van szó, amik egyébként általában egyáltalán nem érdekelnek, legtöbbször unalmasnak találom őket, és számomra nem igazán tudnak olyasmiket jól átadni, amiket más játékfilmek meg igen. A Kapj el, ha tudsz viszont egy kimondottan szórakoztató alkotás, amiben a humor, a fordulatok és Frank W. Abagnale csekkhamisító karakterének bemutatása tökéletes egyensúlyban jelenik meg. DiCaprio és Tom Hanks párosa remek alakításokkal járul ehhez hozzá, a rendezés minőségét pedig Steven Spielberg garantálja.

2. Trükkös fiúk/ Matchstick Men(2003)


Az ezüstérmesünk pedig egy Nicholas Cage film… oké, tudom, hogy ez nem túlbiztató kezdés, és sokak számára akár őrültségnek is hangozhat, hiszen manapság Cage megítélése rendkívül negatív, ami mondjuk nem véletlen, hiszen az utóbbi időben leginkább B kategóriás(vagy rosszabb) filmekben főszerepelt. Ettől függetlenül egykoron – ami leginkább a ’90-es éveket és a 2000-es évek elejét jelenti – olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint az Ál/arc, A szikla és a Tolvajtempó vagy netán a 8 mm… meg persze jelen cikkünk tárgya, ami egyébként az Ál/arc mellett a kedvenc filmem tőle.

Szélhámosokról, csalókról szól ez az alkotás is, mint sok másik, és az együttdolgozó páros összetétele is klasszikusnak mondható: Cage karaktere egy tapasztalt „öreg róka” a szakmában, míg a Sam Rockwell által alakított társa a fiatal, kezdő, de igazán ambiciózus figura. Az egyedi fűszer a már jól ismert felütésben az, hogy Cage karaktere súlyos tisztaságmániával és agorafóbiával küzd, amely már olyan szinten kezd elhatalmasodni rajta, hogy az az akcióinak sikerét veszélyezteti. Így kénytelen pszichológushoz fordulni, azonban ezek a látogatások rövid úton megoldás helyett sokkal inkább problémákat szülnek, hiszen felbukkan a sosem látott tizennégy éves lánya…

A film stílusát tekintve vígjáték és dráma határvonalán mozog, ezeket tökéletesen kiegyensúlyozza, de egyáltalán nem hanyagolja el a kategóriánknál elvárt ravasz cselekményvezetést sem, sőt a végső fordulat első nézésre szerintem egészen konkrétan kiszámíthatatlan. A rendezés Ridley Scottnak köszönhetően profi, és személy szerint nekem jobban is tetszik a listán szereplő alkotások esetében, mint Spielbergé. Illetve az ember nem gondolná, hogy pont egy ilyen film esetében pozitív értelemben kiemelésre kerül a látvány, de az a helyzet, hogy az operatőri munka igencsak jól sikerült, ötletesek a kameraszögek, okosan játszottak a fény-árnyékhatásokkal… egyszóval egészen konkrétan szép a film, és maga módján igenis látványos.

1. A tökéletes trükk/The Prestige(2006)


Sokak szerint Christopher Nolan a 21. század egyik legnagyobb rendezője, és rengeteg ismerősömtől hallom, hogy ő a kedvence, fórumokon is egekbe magasztalják, és én hajlok rá, hogy igazuk van. Legalábbis részben. A mainstream közönségfilmeket készítők között nálam is az élvonalban szerepel, és bár az utóbbi időben készített alkotásai nem igazán tudtak megfogni, és így inkább átpártoltam a hasonló stílusban utazó Denis Villeneuve-höz, mégis a 2000-es évek elején készített filmjei nálam időtlen klasszikusok maradnak mindig is. De ha azok közül is egyetlenegy kedvencet kéne választanom, akkor az ez a film lenne az.

A tökéletes trükk még továbbviszi a kategóriánkon belül azt a vonalat, amit a Trükkös fiúk már elkezdett: ez ugyanis már teljesen dráma, méghozzá egy komoly és komor lélektani dráma két bűvész megszállott rivalizálásáról a viktoriánus korban. De ami a legfontosabb: ez egy olyan dráma, amiről igazán nem tudok rosszat mondani. A hangulat már a legelején magával és nem ereszt egészen a legvégéig, minden egyes jelenet tökéletesen megkomponált, a nem lineáris cselekményvezetést Nolan okosan, minél több benne rejlő lehetőséget kihasználva alkalmazta, amelynek köszönhetően fordulat fordulatot követ, de a tökéletes trükk misztikumáról csak a legvégén hullik le a lepel. Egészen addig a rejtélyekből eredő feszültség alaposan megtámogatja az amúgy is erős drámai atmoszférát, és minderre a koronát az a tény teszi fel, hogy igazából nincs rossz alakítás a filmben se fő se mellékszerepek tekintetében. Persze ehhez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy A tökéletes trükk már-már majdnem akkor sztárparádénak fogható fel, mint az Ocean’s Eleven, hiszen a Nolannel a Batman Beginsen már együttdolgozott Michael Caine és Christian Bale mellett olyan neves színészek tűnnek fel még benne, mint Hugh Jackman vagy Scarlett Johansson. Egy szó, mint száz egyértelműen A tökéletes trükk tehát a lista aranyérmese, és a fentiekből egyértelműen látszik, miért tud minden tekintetben többet a vele egy évben kijött, nagyon hasonló, A mágus című filmnél. ;)