Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen az összes hobbimmal kapcsolatos bejegyzések gyűjtőhelye a saját írásoktól kezdve a filmeken és PC játékokon át a metál zenéig és a különlegesebb sörök kóstolásáig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2019. április 24., szerda

Jönnek az oroszok! – Volkovskaya sörök tesztje

A sörforradalom már ott van mindenhol. Teljesen mindegy, hogy az unalomba vagy a silány alapanyagok szolgáltatta mellékízekbe fulladt kommersz pale lagereknél leragadókról, Coronával vagy Millerrel a kezükben pózoló sznobokról, vagy a valóban jó, és kulináris élvezeti értékkel rendelkező termékeket keresőkről van szó, mindenki hallott már a köznyelvbe „kéjzműves sörként” beégett termékekről. Véleménye, reakciója is mindenkinek van rájuk: alaptalan köpködés, naiv túlmisztifikálás, tévhitek és városi legendák egyaránt övezik a forradalom menetelését, amely – mindenféle negatív és pozitív hordalékával együtt – megállíthatatlanul terjed. Egymást érik a torzszülött nagyüzemi utánzatok, lassan idehaza minden hónapban feltehetjük a kérdés, hogy az aktuális kreálmány fogyasztható lett-e vagy nem és még minimális előrelépést sem jelent a szokásos hazai kommersz felhozatalhoz képest. A fiatal jelenség tehát meghódít mindent, beleértve az internetet is, ahol a veterán sörblogokon kívül már számos fórum és megkérdőjelezhető szakszerűséggel és alapossággal készített multimédiás tartalmak is hirdetik: itt a sörforradalom! Azonban a maga fizikai valójában sem állt le a terjeszkedésével, a gombamód szaporodó kisüzemek már Oroszországba is elértek, a szlovák Billa pedig onnan hozott el nekünk (szeretettel) egy IPA-t és egy witet.



//Volkovskaya IPA// 
Az újhullámos komlókkal főzött IPA a forradalom egyik jelképe, a kisüzemek jelentős hányada legalább egyet magáénak tudhat a szortimentjében. Nincs ez másként a Volkovskaya Pivovarna esetében sem, akik Jarrylo és Pekko – annyira nem a köztudatban lévő – amerikai aromakomlók felhasználásával szintén lefőzték a maguk IPA-ját.

  

Az orosz főzde termékének illata intenzíven citrusos, ahogy az a műfajban szokás, kitöltés után már egyből árad az erős amerikai komlós aroma a pohárból. Ugyanakkor valószínűnek tartom, hogy még azok sem vágnák rá se ebből se a kortyérzetből, hogy ebben most konkrétan Jarrylo meg Pekko komló van, akik – velem ellentétben – korábban találkoztak már ezekkel a fajtákkal. Mert hát arról van szó, hogy az illat nem annyira karakteres, sokkal inkább pozitív értelemben tipikus: vitathatatlanul közvetíti azt, amit elvárunk egy amerikai aromakomlókkal teletömött újhullámos IPA-tól, de nagy egyediséget nem mutat fel. Igazából ez az ízlelés során sem változik, azonban engem mégiscsak sikerült megfognia ennek a sörnek. Mégpedig azért, mert a kortykezdő citrusosság és a lezárásban megjelenő – amúgy elég határozott – komlókeserű közötti átmenetet annyira szépen oldották meg, hogy összességben emiatt a finom kis harmonikus áthidalásnak köszönhetően számomra az ízélmény mégiscsak átlagon felülivé emelkedett. Ezt leszámítva „csak” egy jól összerakott újhullámos IPA, de még ha valaki nem is találja meg benne azt a pici pluszt, amit én, de kedveli amúgy a stílust, akkor azt mondom, bátran emelje le a polcról és rakja bele a kosárba a négy decis üveget a Billában, mert egy euro hetven centért nagyon is rendben van… sőt!
Ár/érték arány: 9/10.



//Volkovskaya Blansh de Mazay// 
Wit, tehát egy belga típusú búzáról van szó, és hát ezzel kapcsolatban annak ellenére is voltak fenntartásaim, hogy úgy ajánlották, hogy ez mennyire jó… csak az a helyzet, hogy eddig azt tapasztaltam, hogy az újhullámos kisüzemek nem igazán tudják felvenni versenyt a hagyományos búzasör gyártókkal. És most teljesen mindegy, hogy a bajor vagy a belga vonalról beszélünk, a legtöbb esetben minőségileg sem tudják elérni ezek az új termékek a klasszikus nagy nevek színvonalát, de az ár/érték arányt kivétel nélkül mindig problémásnak találtam.

  

Most viszont ez megdőlt, mert a Volkovskaya Pivovarna witje nálam nagyon betalált. A koncepció kimondottan egyedi, és igazából az elején az összetevőket böngészve még szintén tartottam tőle, hogy nem biztos, hogy ez működni fog számomra witként, de akár sörként sem, viszont az a helyzet, hogy… dehogynem, nagyon is működik! A Volkovskaya Pivovarna termékéből ugyanis hiányoznak a fűszerek(pl. koriander curaqao), amelyek szerintem szinte elengedhetetlen kellékei a műfajnak, ugyanakkor itt van helyette Mosaic amerikai aromakomló, amely újhullámos ale-kből szerintem biztosan sokaknak ismerős. Illatában már keverednek a búzás jegyek a Mosaic adta citrusossággal, de ez nem egy disszonáns kavalkád, sokkal inkább egy érdekes, izgalmas és abszolút kellemes összkép. Az íze is ezt a vonalat követi, kapunk egy jó kis telt, édes búzalapot, amely azért mondjuk fűszerek hiányában így ebben a formában kevés és üres lenne, de erre építkezik az újhullámos ale-kből ismerős trópusi gyümölcsösség, a kortyot pedig a Mosaic szolgáltatta moderált komlókeserű zárja. Testesebbnek is éreztem jóval, mint az átlag witeket, igaz a címke tanúsága szerint ez is 14 balling fokos, csak úgy, mint az IPA-juk. Alapjáraton azt mondanám, hogy egy wit legyen könnyedebb, de ennek az érdekesebb és egyedibb megközelítésnek jól állt ez. Sőt ez egész sör így ahogy van jó, de ha valaki szigorúan hagyományos witet keres, akkor továbbra is csak a Hoegaardent tudom ajánlani, sőt ha olyanhoz lesz kedvem, én is maradok annál természetesen… viszont nálam működött ez a kísérleti koncepció, szerintem jól sikerült és biztosan fogok még venni belőle(árra és kiszerelésre megegyezik az IPA-val), így azt mondom, ha valaki nyitott az ilyesmire, akkor mindenképpen tegyen vele egy próbát! ;)
Ár/érték arány: 9/10.

2019. április 15., hétfő

Karpat True American Summer Boys teszt

A legutóbbi Billában tett látogatásom alatt találtam rá a Pivovar Karpat True American sorozatára, amelyből akkor bekerült a kosárba mind a porter mind az IPA. Most pedig sikerült felfedeznem egy újabb tagját is, a Summer Boyst, ami pedig nem meglepő módon egy könnyed, nyári frissítő italnak szánt APA. Kimondottan kedvelem az ilyen stílusú söröket, és a True American szériával sem voltak eddig rossz tapasztalataim, így izgatottan és abszolút pozitív várakozásokkal álltam neki a tesztelésnek.

Pohárba töltve narancsos beütésű félbarna ital kerül elénk, melynek tetején alig valamicske hab keletkezett, majd az is hamar eltűnt. Illata hozza az újhullámos APA-k amerikai aromakomlóinak szokásos jegyeit, így alapvetően trópusi gyümölcsösséget érezhetünk itt, ezek közül én leginkább a narancsra és a mangóra asszociáltam. Ugyanakkor ennél többről van szó, határozottan éreztem valami „belgásat” is a Summer Boys illatában, de így hirtelen nem sikerült konkrétan beazonosítanom, miért is juttatja eszembe ez az aroma a tradicionális flamand söröket. Aztán közben elkezdtem böngészni a hátsó címkét, és a Google fordítós magyar szöveg egyből felvilágosított: az összetevők között ugyanis szerepelt a koriander is. És valóban! A szokásos újhullámos komlók aromáját itt ez a leginkább witekből ismerős fűszer egészítette ki, hogy az összkép egyszerre legyen kicsit újszerű és kellemesen frissítő.

Az ízélmény pedig alapvetően tükrözi azt, amit a sör illata nyújtott. Egy édes malátalapra építkeznek az amerikai komlók, de azoknak keserűsége alig jelenik meg, egyértelműen a üde citrusosság, trópusi gyümölcsösség került a középpontba továbbra is leginkább narancsosságként és mangósságként testet öltve, amelyet a hozzáadott koriander támogat meg.

Számomra a Summer Boys tökéletesen hozta azt, amit egy ilyen stílusú APA-tól várok, és tette ezt úgy, hogy egy kicsit sikerült újat is mutatnia nekem a koriander hozzáadásával, amely mind illatában mind ízében egy kis „belgás” felhangot kölcsönzött neki, ezért igazán rosszat nem is tudnék róla mondani. Az ára pedig kimondottan kedvező, hiszen mindösszesen egy euró és harminckilenc centet kellett otthagyni érte a kasszánál.
Ár/érték arány: 9/10.

Saris Ejl teszt

Amíg itthon egymást érik az új trendekhez igazodni kívánó nagyüzemi próbálkozások, addig Szlovákiában a kommersz sörök kínálata leginkább megmaradt a hagyományos pilsner-barna lager vonalon. Persze ha éppenséggel a nagyáruházak kínálatából bőven válogathatunk magunknak korrekt vagy kimondottan jó ivósöröket, akkor valószínűleg nincs is akkora igény a fogyasztók részéről a nagy gyárak szortimentjének megújulására. Északi szomszédainknál pedig pontosan ez a helyzet, elég csak olyan tételekre gondolni, mint a Krusovice Imperial Královská 12 vagy a 11 ballingos, „zöld dobozos” Kozel meg persze ott van az összes Urpiner és Bernard is…

Az Asahi ottani divíziója - amely Plezensky Prazrdoj Slovensko néven fut - azonban úgy döntött mégis bepróbálkozik egy, a térség hagyományaitól eltérő, új termékkel. Viszont érdekes módon nem az újhullámos típusok felé kacsintottak ki, hanem egy tradícionális brit műfajban próbálták ki magukat, azaz egy bittert főztek le. Érdekes próbálkozás, ugyanakkor ha azt nézzük, hogy egy euróért fogják ezt árulni, amikor majd a nyolcvan centes bevezető áras időszaknak vége, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ebben a termékben megvan a potenciál, hogy nagyot szóljon és közönségkedvenccé váljon, ha legalább korrektre sikeredik. A kérdés tehát adott: beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket a Saris Ejl?

 
Ha kitöltjük pohárba, akkor könnyedén megállapíthatjuk, hogy ha mást nem is, a külsőségeket sikerült elég jól imitálniuk, hiszen mind a szín, mind a visszafogottan képződő majd gyorsan el is illanó hab tipikus a „valódi”, brit gyártású bittereknél is. Az illat kecsegtető, hívogatóan citrusos és trópusi gyümölcsös, és… hát azt kell, hogy mondjam, hamis reményekbe ringató, ugyanis többet ígér, mint amit ez a sör ízélmény terén nyújtani tud. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy a Saris Ejl rossz lenne, csak éppenséggel maga a kortyélmény az aromákhoz képest jóval visszafogottabb. A maláta az élesztővel együtt egy kellemes alapot ad, a kortyot pedig enyhe, de ale-es, a fajtára jellemző keserű zárja. És egyébként az összkép imitálja is azt, amilyen egy angol bitter, viszont nagyon moderáltan teszi ezt, és igazából túl sok konkrét ízjegyet nem igazán lehet felfedezni benne.

A sok alsóerjesztésű nagyüzemi sör közül tehát ugyan kitűnik, és konkrét hibája sincsen, tagadhatatlanul kellemes, harmonikus, de az elfogyasztása valószínűleg senkinek sem jelent majd túlságosan maradandó élményt, és feltehetően a legtöbben – hozzám hasonlóan – egy euróért továbbra is inkább valamelyik Bernardot emelik majd le a polcról és nem a Plezensky Prazdroj Slovensko legújabb termékét.
Ár/érték arány: 6/10.

2019. április 13., szombat

Szarból várat? – Sniper Ghost Warrior Trilógia összefoglaló


Állítólag szarból nem lehet várat építeni. A közmondás legalábbis így szól, azonban én sosem adtam sokat ezekre az állandósult szókapcsolatokra, lévén durva általánosításoknak tartom őket, amely – mint jól tudjuk – nem éppen célszerű szemlélet akármilyen témáról is legyen szó. Természetesen ettől még a köztudat tele van sztereotípiákkal, a gamer társadalom agyába pedig a kétezres évek elején mélyen beleégett, majd az idők során erősen gyökeret vert egy: a City Interactive játékai mind szarok. Persze tisztában vagyok vele, hogy ennek a berögződésnek bőven van alapja, és nem is volt olyan rég az az idő, amikor még igaz is volt.

A City Interactive egy lengyel kiadó és játékfejlesztő cég, amely 2002-ben alakult és az ezredforduló első évtizedében sorozatban gyártotta és/vagy dobta piacra a kimondottan pocsék budget kategóriás címeket. Ez már önmagában is bőven elég lenne egy erőteljesen negatív reputáció kialakításához, azonban idehaza erre még rátett egy lapáttal FreddyD a Rossz PC Játékok videósorozattal. De azóta jó pár év eltelt, a piaci viszonyok is változtak, és bizony a City Interactive sem maradt a régi. A fejlődés pedig a mesterlövészeket középpontba állító Sniper Ghost Warrior Trilógia során kifejezetten jól érzékeltethető… szóval én azt mondom, vágjunk is bele! ;)

//Sniper Ghost Warrior//


A trilógia első része 2010-ben jelent meg, és egy lineáris pályafelépítésú, realisztikus fizikával rendelkező, a mesterlövészetet a középpontba állító stealth-action alkotásnak szánták. A játéknak története is, de annyira minimális, hogy kis túlzással egy darab WC papíron is elférne, ezért én sem fecsérelnék rá sok szót. A lényeg annyi, hogy egy latin-amerikai diktátor ellen lázadó mozgalmat kell segítenünk mesterlövészként a CIA megbízásából több küldetésen keresztül. Nos, ez nem hangzik túl érdekesen, de a gyenge sztorit el tudom nézni, ha a játék más aspektusai – különösen a játékmechanika – jól sikerültek.

Az első Sniper Ghost Warrior játék esetében azonban még erről sem beszélhetünk. Persze tény és való, hogy van pár egészen hangulatos küldetés, de alapvetően sajnos maguk a missziók inkább a fájdalmas vagy a nevetséges kategóriába sorolhatóak. A hiba azonban a legritkábban keresendő az alapkoncepcióban, az általában rendben van, azonban a kivitelezésnél már csúnyán félrecsúsztak a dolgok…

Alapvetően háromféle mission létezik a játékban. Az egyik az a fajta mesterlövészes, lopakodós, amelyikben egy társunk folyamatosan koordinálja rádión keresztül az akciót, kijelöli az eltakarítandó célpontokat és pontosan megmondja, mikor hová bújjunk. Ez a kötött felépítés a Call of Duty-kból lehet ismerős, amelyekben általában remekül működött(elég csak a negyedik installáció csernobilos részeire gondolni) és ezekkel általában itt sincs gond, bár tény, hogy azért sok mindent nem érdemes ezektől a misszióktól várni. Főképp, hogy néhány esetben pont a fent említett franchise klasszikus részeiből loptak el a lengyel fejlesztők konkrét ötleteket, például itt is lesz majd olyan szituáció, amikor a fegyverünk elsütését a fejünk felett elhúzó repülőgéphez kell időzítenünk, hogy annak robaja elnyomja a lövés hangját.


A második küldetéstípus az, amelyikben senki nem fogja a kezünket, egyszerűen csak van egy objective meg a hozzá vezető úton egy rakat ellenfél, és hát nekünk rajtuk keresztül kell eljutni a célunkhoz. És bár van néhány misszió, ahol nem szabad felfednünk magunkat, alapvetően azért a játék nem igazán szankcionálja semmivel a lebukásunkat, nyugodtan nyílt tűzharccal is átverekedhetjük magunkat az ellenségen. Ha pedig tényleg az utóbbi opció áll fent, akkor csap át a játék a már emlegetett nevetséges kategóriába, ugyanis a borzasztó mesterséges intelligenciának köszönhetően a harcok sokkal inkább burleszkbe illő jelenetek sorozatának tűnnek majd, semmint izgalmas tűzpárbajoknak. Az AI semmiféle taktikát nem ismer jóformán, gyakorlatilag sosem flankel, gránátot is ritkán dob, így tulajdonképpen egy megfelelő helyre becampelve a hangtompítós kispisztollyal vagy pont a tőlük elszedett gépfegyverrel ott egy helyben teljes nyugalommal halomra lőhetjük őket. Ugyanakkor ez még nem minden, az őrök szenilisek is, ugyanis rengetegszer előfordul, hogy ha megláttak és még akár lőttek is rám, de aztán kicsit messzebb futottam tőlük, akkor… nos, tulajdonképpen egészen egyszerűen elfelejtettek. Konkrétan sokszor hátat is fordítottak, és visszatértek a szokásos strázsáló pozíciójukba, mintha mi sem történt volna, eszük ágában sem volt utánam jönni, hogy felkutassák, hová bújtam és ott megpróbáljanak levadászni.


A harmadik fajta misszió alapvetően teljesen idegen a játék alapkoncepciójától, ugyanis arról van szó, hogy ezekben a küldetésekben a mesterlövészpuskánk helyett egy M4-es gépkarabélyt kapunk, és hát azzal kéne pörgősebb nyílt tűzharcokat vívni. Oké, bár alapvetően ez nem illik az alapkoncepcióba, de legalább korrekt kivitelezés mellett ez elsülhetett volna pozitívumként is, hiszen némi kellemes változatosságot hozhatott volna a játékmenetbe. Viszont az a probléma, hogy ezek a részek sikerültek a leggyengébben, egészen konkrétan rohadt frusztrálóak. Ez főként az irányításnak és a gépkarabélyunk viselkedésének köszönhető, ugyanis a mi karakterünk kezében össze-vissza szór, ráadásul ADS módban a hatalmas torkolattűz miatt semmit sem lehet látni, szóval pontosan célozni kb. képtelenség vele. Az ellenségtől felvett AR-ok egy fokkal jobbak, de vicces módon, ha nem kellett nagyon messzire lőni, akkor a hangtompítós pisztolyt részesítettem előnyben ezekben a küldetésekben is, mert ezzel legalább láttam, hová lövök. Ráadásul alapvetően sem voltam kibékülve az irányítással olyan szempontból, hogy a karakter gyakran elakadt mindenféle tereptárgyban, amiket amúgy simán át kéne, hogy lépjen, de nyilván az ilyesfajta problémák leginkább a gépfegyveres-rohangálós részeknél voltak a legidegesítőbbek.


Na, de mi tud leginkább tönkretenni egy stealht action játékot? Vagy egy olyan game-et, amiben a lopakodás fontos szerepet játszik? Hát természetesen az, ha maga a stealth rendszer van elcseszve. És a Sniper Ghost Warrior sorozat első részében pontosan ez történt. Teljesen inkonzisztens, mikor vesznek észre az ellenfelek és mikor nem. Példának okáért volt már olyan is, hogy bozótosan át látott már az őr, és a következő pillanatban már lőtt is a burjánzó aljnövényzeten keresztül, méghozzá elég pontosan! A ló túlsó oldala meg már az, amikor az ember már rég lebukott, de a játék nem jön rá erre.

Oké, ez mondjuk csak egyetlenegyszer fordult csak elő, de amikor ez megtörtént, én szabályosan nem hittem el… Szóval említettem korábban, hogy vannak küldetések, amelyeknél nem lehet lebukni, vagyis ha riadót fújnak, akkor instant buktad a missiont. Egyik alkalommal egy támaszponton kellett észrevétlenül átslisszolni, azonban első alkalommal óvatlan voltam és lebuktam, valaki meglátott kúszás közben, elordította magát, aztán elkezdtek rám lőni. Valami robbant is mellettem, alig éltem túl, de gyors belőttem egy adrenalin injekciót és felvettem velük a harcot ösztönösen. Körülöttem lelőttem minden ellenséget, a tábor fele már lángokban állt… és akkor ugrott be, hogy itt most nekem már rég buknom kellett volna ezt a küldetést. Viszont – gondoltam akkor – ha ez nem így történt, akkor most már végigmehetek a támaszponton, ha esetleg van itt még valaki, akkor leszedem, nem probléma. El is indultam előreszegezett, csőretöltött hangtompítós pisztollyal, aztán egyszer csak az egyik sátor mögött észrevettem egy enemyt. Már rántottam rá a fegyvert, de akkor ő felém fordult, rám nézett, és akkor… megszólaltak a riasztók és a játék abban a pillanatban kiírta, hogy elbuktam a küldetést. No comment…


De mondok jobbat! Egy másik alkalommal egy hídon négy-öt katona állta az utamat, rádión azt az utasítást kaptam, hogy ne támadjam meg őket, sokkal inkább oldalt lopózzak, majd be a patakmederbe és onnan kerülőúton eljuthatok a célomhoz. A probléma ezzel csak az, hogy annyira szűk volt itt a játéktér, hogy kb. egy útvonalon lehetett csak elkúszni, de azon tizedszerre is észrevettek. Ezután elhatároztam, hogy szarok az egészre, inkább átmegyek full Rambóba és megölök mindenkit. Viszont már eleve handikeppel indultam, ugyanis a mesterlövészpuskám helyett egy sima távcső volt nálam, így az egyetlen lőfegyverem gyanánt a hangtompítós pisztoly szolgált. Ugyanakkor még így is reménykedve indultam neki a dolognak, lévén jól szuperált az korábban is, csak mondjuk azt nem tudtam előre, hogy itt a Zónát megszégyenítő anomáliával kéne számolnom. Röviden és tömören: a lövedékek hajlamosak időnként véletlenszerűen elszublimálni a levegőben útközben. Néha ha közelebb mentem vagy más szögből lőttem újra ugyanazt a célpontot, akkor beadta a hitet, de néha akkor sem. Persze az ellenfeleket nem zavarta meg semmiféle anomália, ők mindig betaláltak, szóval… végül befuccsolt a tervem, hogy mészárlást rendezek a hídon, ezért másik megoldást kellett találnom. Végül már csak egyet tehettem: elkúsztam addig, ameddig tudtam, hogy nem vesznek észre, majd felpattantam, és berohantam a patakmederbe. Persze az őrök észrevettek, jól meg is soroztak, de belőttem egy healt, és… igazából ennyi volt, tök egyszerűen pillanatok alatt túljutottam azon a szakaszon. Tök logikus, hogy ezt kellett volna csinálni, nem… ?


Nos, eddig leginkább arról volt szó, hogy az alapkoncepció akár működhetett is volna, csak a pocsék kivitelezés mindent magával rántott a mélységbe. Ugyanakkor valójában van egy dolog, ami az alapkoncepcióban is hibás. Mégpedig az, hogy mesterlövészként olyan szituációkat is ránkerőszakol a játék, amelyek… nos, nem éppen egy mesterlövésznek kedveznek, és most még finoman fogalmaztam. Több esetben rá vagyunk kényszerítve, hogy közepes távolságon vagy akár közelharcban vegyük fel a kesztyűt az automata fegyveres ellenfelekkel. Előfordult az is, hogy konkrétan be kellett menni egy táborhelyre valamiért, nekünk egyedül kellett megrohamozni azt, úgy hogy csak egy hídon keresztül lehetett megközelíteni, amin nem volt a fedezék. Ráadásul az esemény csak akkor triggerelődött, amikor már a híd felénél jártál, vagyis akkor hirtelen a táborba spawnoltak a katonák, és egyből elkezdtek lőni rám. Természetesen amíg visszafutottam oda, ahonnan jöttem, hogy legyen egy leheletnyi fedezékem, két adrenalin injekciót is el kellett használnom…

De akkor mi a jó az alapkoncepcióban? Hát a realisztikus fizikát, amit ígértek a fejlesztők, az tulajdonképpen a játék tökéletesen teljesíti. A lövedékeknek – amelyek természetesen projectile-ok – van esése, a szél is hat rájuk, és e két tényezőt figyelembe véve kell célozni. A realisztikusságot növeli, hogy a szálkereszt hasalva a legstabilabb, sprintelés után állva vállhoz rántva a fegyvert meg igazából képtelenség célzott lövést leadni a mesterlövészpuskával. Viszont még ezzel is volt egy problémám, ugyanis egységesen normál fokozaton játszottam mindhárom részt, és itt az elsőben egy vörös kis karika igazából előre mutatja, hová fog érkezni a lövedék adott körülmények között… ez pedig teljesen kihívástalanná teszi a játékot, hiszen így gyakorlatilag alig vétettem el lövést, és egyébként is teljesen illúzióromboló ennyi segítség már. Ráadásul az amúgy is teljesen jellegtelen finálé, ami tulajdonképpen végül is annyi, hogy egy főmuftit kell lelőni, így már faék egyszerű is. Emiatt egyébként a Sniper Ghost Warrior sorozat első része tök unalmas, igazából a játékmenetet a különféle random furcsaságok és nem a szánt szándékkal belepakolt elemek dobják fel néha egy kicsit.

Végezetül a látványról kell még szót ejtenem… ez az első installáció a Techland által kifejlesztett Chrome Engine 4-et használja. A Chrome Engine véleményem szerint egy jó grafikus motor, mindegyik verziójából korának megfelelően szép látványt lehet kihozni, és itt sincs ez másként. 2010-ben a Sniper Ghost Warrior egy egészen jól kinéző játék volt, de manapság is elmegy ez a grafika, ráadásul különösen tetszett, hogy a program lineáris volta ellenére elég nagy a látótávolság. Ugyanakkor köztudott, hogy a Techland motorjának régebbi változatai nincsenek jó barátságban a modernebb operációs rendszerekkel, itt most megúsztam annyival, hogy a menü fekete-fehér és fejtetőre állt a háttérképe.

 

Mindenesetre grafika ide vagy oda a helyszínek mondjuk nem túl változatosak, az esetek többségében ugyanolyan dzsungeles környezetben fogunk lopakodni meg lövöldözni, bár tény és való, hogy az éjszakai pályák kimondottan hangulatosak és némi színt is visznek ebbe az egyhangú palettába. Jah, és persze van egy rajtaütéses akció egy olajfúrótornyon, ami tök jó lenne, ha nem éppen a Modern Warfare 2-ből nyúlták volna le a készítők…

Az összképhez persze mindig jelentősen hozzájárulnak az animációk is. A fegyverekhez tartozóaktól nem estem hanyatt, de azért rendben vannak, viszont a mozgásoknál már kiakasztott, hogy… igazából sokszor nincs semmi. Kúszásnál például a karakter változatlanul szorongatva a fegyverét hason csúszik előre, és létramászásnál sem rakná el a mordályát, inkább nem kapaszkodik, hanem… nos, valahogy felliftezik vagy ilyesmi. Mondjuk legalább azt leanimálták, ahogy belövi az adrenalin injekciót, ez tetszett.


Továbbá igazán látványos a Sniper Elite szériából átvett bullet cam is, amely tulajdonképpen annyit jelent, hogy bizonyos jól sikerült lövéseink esetében egy visszajátszást láthatunk, amely során a kamera slow motionben követi a lövedéket a fegyver csövétől egészen a célpontba csapódásig. Ez – bár ahogy említettem – szintén nem saját ötlet, mégsem hatott erőltetett lenyúlásnak, jól néz ki, és illeszkedik is a koncepcióba.

És ami még a külsőségekhez és a tálaláshoz tartozik: az átvezető videók úgy ahogy vannak ocsmányak és sem a dialógusokat írók sem a szinkronszínészek nem igazán tettek ki magukért. Mondjuk hangok terén amúgy sem brillíroz a játék, összességében elmegy kategória minden.

A Sniper Ghost Warrior sorozat első installációja tehát még leginkább a régi City-s játékokhoz áll közel, amelyek miatt az általános ellenszenv kialakult a lengyel kiadó játékai ellen. Azonban a széria lassan, kis léptekben azért továbbfejlődött a második részre…

//Sniper Ghost Warrior 2//


A 2013-ban megjelent második rész még mindig a lineáris vonalvezetést követi, azonban a csőszerű küldetésről küldetésre haladás alá azért acélosabb történetet kaptunk, mint amilyen az elődjéhez dukált… igaz, azt nem volt nehéz túlszárnyalni. És a sztori valóban még így is csak közepes, jobbára sablonokból építkezik, fordulatai kiszámíthatóak, de mindenképpen jóval több, mint amennyit az első rész nyújtani tudott, egy korrekt keretet ad a játéknak.

A játékmechanika nagyjából maradt a régi, bár a „harmadik típusú”, nyílt harcra építő gépkarabélyos küldetések teljesen kikerültek a képből, és már az ellenfelek fegyverét sem vehetjük fel. Igaz, utóbbira nem is nagyon lesz szükség, mert végre az összes missziót sikerült lopakodásra és/vagy mesterlövészkedésre tervezni. Ettől függetlenül persze lebukás esetén előfordulhatnak nyílt tűzharcok, amelyek ha nem is annyira burleszkbe illőek, mint az első részben lévők, de továbbra sem túl komolyan vehetőek. A mesterséges intelligencia nem igazán fejlődött, egyetlen irányból támad mindig mindenki, így a hangtompítós pisztolyunkkal vagy quick/hardscope-olással könnyedén el lehet intézni nagyobb ellenséges csoportokat is. Ugyanakkor a stealth rendszer hibáit sikerült kijavítani, többé nem inkonzisztens, mikor vesznek észre, sokkal logikusabb okai vannak a lebukásnak kezdve az olyan alapvető szituációktól kezdve, mint hogy valamelyik ellenség meglát minket egészen addig, hogy egy járőröző katona megtalálja a társa holttestét és riasztja a többieket. Viszont továbbra is probléma, hogy normál nehézségi fokozaton a piros karika még mindig pontosan megmondja, hogy adott körülmények között hova fog becsapódni a lövedék, ami itt is tönkrevágta számomra a játékmechanikát. Pedig amúgy a körítés oké lenne, mert hiába közepes a történet, a látvány és a hangulat rendben van.



A Sniper Ghost Warrior 2 már harmadik generációs Cry Engine-en fut, amely nevét nem meghazudtolóan még mai szemmel nézve is szép látványt kölcsönöz a trilógia középső darabjának. Azonban az, hogy a második installáció jobban néz ki, mint az elődje, nem csak a grafikai részletességnek köszönhető, hanem sok más egyéb részletnek is. Végre normális mozdulatsorokat láthatunk kúszás és létramászás esetén, sőt a fegyverekhez kapcsolódó animációk és hangok is fejlődtek valamelyest, viszont érthetetlen módon ebben részben már nem láthatjuk, ahogyan a karakter belövi magának az adrenalin injekciót, a „q” betű lenyomása után mindössze a healthbar csúszik feljebb. Illetve az átvezető videók továbbra is rondák, és dialógusok semmilyen szempontból sem lettek igazán jobbak. Viszont a bullet camet is megtartották, ami még mindig piszok látványos.


A helyszíneket illetően a játék elején még nem voltam túl optimista, sőt! Ugyanis a Sniper Ghost Warrior 2 első harmada ugyanolyan dzsungeles környezetben játszódik, mint az első rész pályáinak 90%-a, amiket már ott meguntam a végére, de szerencsére azért ez a helyzet gyorsan megváltozott, amikor a második harmaddal megérkezett a délszláv háború sújtotta Szarajevó. Nem csak, hogy felüdülés volt a merőben új környezet, de meglehetősen hangulatos és egyedi választás volt ez a készítők részéről. Először is más FPS-ről nem tudok, ami ezt a ’90-es évekbeli balkáni konfliktust dolgozta volna fel akár részben, akár egészben. Másfelől meg a rombadőlt, félig szétbombázott épületekkel teli Szarajevó mindkét arcának igencsak erős hangulata van. Az egyik direkt az arcunkba vágja a háború értelmetlen könyörtelenségét és kegyetlenségét a véres utcai harcok és a civilek ellen elkövetett atrocitások képében. Ám amikor meg hallgatnak a fegyverek, egy nyomasztó, konstans fenyegetést magában hordozó atmoszféra ereszkedik Szarajevóra, hiszen bár lent az utcákon minden békésnek látszik, a romos házak emeleti helyiségeiben orvlövészek bújtak meg csak arra várva, hogy valaki naivan előmerészkedjen…


Tagadhatatlan, engem – körítés szintjén – a szarajevós részekkel megvettek kilóra, és így a második harmad vált a kedvencemmé az összes közül. Ugyanakkor a helyszínek terén értelmezett változatosságot mindenképpen csak növelik az utolsó felvonás tibeti pályái. Amelyek végén a történet, ha nem is egy epikus fináléban csúcsosodik ki, de legalább nem elkapkodott, nem faék egyszerű és jellegtelen lezárást kaptunk, hanem egy több szakaszból álló és azért egészen kidolgozottnak mondható harcot a protagonista és az antagonista között.

Összességében a második rész már nem egy rossz játék, de igazán jó sem… néhány elemet kivéve(pl.: Szarajevó) leginkább semmilyen és középszerű. Tulajdonképpen az első rész „kijavított” és látványügyileg felturbózott verziója, mert fogták ugyanazt az alapot, meghagyták benne, ami működött(pl.: realisztikus ballisztika), a nagyon szembetűnő és bosszantó problémákat kigyomlálták belőle és egy szebb köntösbe öltöztették. Viszont úgy egészében engem ez még nem győzött meg teljesen, úgy hogy ez a feladat a harmadik részre hárult…

//Sniper Ghost Warrior 3//


A 2017-ben megjelent részről a legtöbb helyen azt lehet olvasni, hogy ez bizony egy Far Cry klón lett, arról mondjuk már általában megoszlanak a vélemények, hogy mennyire sikerült jól: egyesek szerint korrekt, mások szerint ez továbbra is ugyanaz a szar mint, amit korábban a City Interactive ontott magából. Én ezt a képet több szempontból árnyalnám: a Sniper Ghost Warriro bár egyértelműen alapul veszi a jól bevált open world action-adventure formulát, azért elég egyedi elemet tartalmaz ahhoz, hogy több legyen, mint egy szimpla Far Cry klón, és pocséknak semmiképpen sem nevezhető, minimum egy korrekt alkotás… de leginkább végre megtörtént a „csoda”: szarból vár épült, ugyanis ez a harmadik rész egy jó játék lett.

Ahogy említettem tehát az alapkoncepció az, hogy kapunk egy szép nagy nyílt világot, amely egyébként három eltérő környezetű régióból áll, amit szabadon bejárhatunk. A story missionök mellett side questek és a mapokon szétszórt point of interestek töltik meg tartalommal, felfedezni és tennivalóval a játékot. Megjelenik itt is a Far Cry sorozat több tagjából is ismerős háromágú skillfa, ahol a különböző játékstílusokhoz kötődő XP-kből szerzett perk pontokon a megfelelő ágon hasznos képességeket vásárolhatunk magunknak. Természetesen vannak helyőrségek is, azonban kitisztításuk csak időleges, ha magára hagyjuk az üres outpostot, akkor a személyzete hamarosan visszaspawnol. Ez talán egyesek számára, akik játszottak a Far Cry 2-vel, nem hangzik túl biztatóan, de azt kell, hogy mondjam, hogy ez a rendszer elég jól működik itt a Sniper Ghost Warrior 3-ban, plusz a skillpontok farmolásának is remekül megágyaz, és még illeszkedik is a játék koncepciójába. Egyfelől itt van gyorsutazás, így azért ha kell, általában könnyen és problémamentesen eljuthatunk a célunkhoz, másfelől meg a főszereplő célja nem az, hogy ő itt most megnyerje a polgárháborút, hanem elsősorban eltűnt testvérét szeretné megtalálni, és igazából nem is a grúz szeparatisták lesznek itt a valódi ellenség…


A történet egyébként továbbra is csak közepes, ugyanakkor a dialógusok minden téren határozottan fejlődtek, sokkal jobban megírtak és bár a szinkronszínészek munkája nem kimagasló, de azért teljesen rendben van. A fordulatok persze itt is könnyedén kiszámíthatóak, és nyilvánvalóan a karakterek(gondolok itt különösen a főgonoszra) terén a játék nem érhet a Far Cry széria nyomába, viszont a hangulatot sikerült a City Interactive-nak tökéletesen eltalálnia. Alapvetően maguk a helyszínek már megalapozzák az erős atmoszférát… igazából hasonló az ok, mint Szarajevó esetében. A polgárháború sújtotta Grúzia látképe tipikus poszt-szovjet környezet a masszív, de azért az idő és a különböző viszontagságok nyomait magukon viselő vasbeton épületekkel, a hidegháborús időkből visszamaradt dízel mozdonyokkal és teherautókkal. A küldetések is jobbára hangulatosak, és próbáltak változatosságot és érdekesebb missziókat is csempészni a játékba, persze azért egy idő után a Sniper Ghost Warrior 3 is kissé repetatívvá válik más nyílt világú akció-kaland játékokhoz hasonlóan, azonban ezt én nem vettem hibának, hiszen ez a zsánerből fakad, úgymond annak a szokásos „mellékhatása”. Ráadásul én kimondottan kedvelem az ilyen stílusú game-eket, szóval számomra a missziók összességében teljesen rendben voltak.


Nah, de akkor végül is miben tér el a Sniper Ghost Warrior 3 a szokásos recepttől, és mi az, amivel egy egyedi arculatot tud kialakítani ebben a műfajban?
Alapvetően bár lehet érvényesülni nyílt tűzharcban egy AR-ral is(sőt bizonyos esetekben célszerű is a gépkarabélyunkat preferálni), azért magát a játékmechanikát sokkal jobban eltolták itt a mesterlövészkedés és a lopakodás felé. Míg egy Far Cryban ugyanolyan jól működik mindegyikfajta harcmodor és igazából teljesen szabadkezet kapunk a feladatok megoldását illetően(csak az outpostok felszabadításánál jár egy kis plusz bónusz, ha sikerül azt riadóztatás nélkül véghezvinni), itt mind a főszálon mind a mellékküldetések között találni olyan missziókat, amelyek esetében nem szabad felfednünk magunkat, különben instant buktuk az egészet. Ráadásul nagyobb hangsúly van a precíz lövéseken is, amelyek esetében továbbra is figyelembe kell venni a lövedékek esését és széljárást, sőt végre normál fokozaton sosem jelenik meg a túl sokat segítő kis piros karika, így valóban teljes egészében rajtunk áll a pontos célzás. A weapon slotokat is úgy tervezték meg, hogy az elsődleges fegyver helyére csak mesterlövészpuskát tehetünk be, a másodlagos lehet bármi egyéb gépkarabélytól elkezdve a shotgunon át a golyószóróig(bár mondjuk az SMG-k és az olyan komolyabb fegyverek, mint mondjuk a rakéta és gránátvetők, azért hiányoznak a felhozatalból), a harmadik meg az oldalfegyvereké. Persze nekem a Far Cry játékokban is mindig elengedhetetlenül része volt az arzenálomnak egy mesterlövészpuska, de azért nyilván érezhető, hogy itt most azért többről van szó. Alapvetően az új, nyitott világú, Far Cryszerű formula ellenére a Sniper Ghost Warrior 3 egy nevéhez hű saját arculattal rendelkezik, de a különbségek itt még nem értek véget.

Van jó pár plusz játékelem is, mint például hogy drónokat is használhatunk az ellenséges területek felderítéséhez, illetőleg a mindenféle felszerelés mellett itt már lőszert is craftolhatunk magunknak, amelyekhez a szükséges hozzávalókat helyőrségekben és point of interesteken találhatjuk meg leginkább. Illetve természetesen mindenféle kiegészítőt is rakhatunk a fegyvereinkre, ami önmagában nem nagy újdonság, az viszont már inkább az, hogy a hangtompítók a használat során leamortizálódnak, és ha teljesen tönkrementek, akkor ahhoz, hogy újra használjuk őket, egy „silencer repair kit” nevezetű eszközzel meg kell javítanunk őket. Egyébként elég hamar bekövetkezik az előbb említett állapot, így minden küldetésre javallott magunkkal vinni azokból a bizonyos javítókészletekből. Illetőleg a sidemissionök teljesítése és a point of interestek kitisztítása mellé bekerült egy harmadik melléktevékenység is, amely során az éppen Grúziában tartózkodó háborús bűnösöket vadászhatjuk le vérdíj fejében.


És végre nem kell panaszkodnom se a mesterséges intelligencia se a stealth rendszer miatt. Egészen jól reagálnak ugyanis az ellenfelek a különböző helyzetekre, például ha valahogyan rájöttek, hogy egy orvlövész valahonnan vadászik rájuk, de a helyzetét nem ismerik, akkor fedezékbe húzódnak és kivárnak. Ha viszont valaki meglátta, hol hasalok távcsöves puskával a kezemben, máris rádión riadoztatott mindenkit, a következő pillanatban meg már aknavetővel oda is pörköltek… szóval ha felfedik a leshelyünket, érdemes gyorsan eltűnni onnan. Természetesen amikor az outposton belül bukunk le, kézifegyverekkel fognak ránk jönni az ellenfelek, és bár nagy taktikázásokat most sem visznek végbe, azért flankelgetni már próbálnak, fedezékeket használnak, szóval egész korrektek lettek a tűzharcok is. De ez csak a nagyja, sok minden más apróság is bele van kalkulálva ebbe a rendszerbe, például nagyon messziről(450-500 méter) még észrevétlenül megúszhatjuk egy hangtompítatlan .50-es kaliberű rombolópuska elsütését is, azonban ha közelebb megyünk, akkor már esélytelen vele megoldani a szituációt riadóztatás nélkül. Egyébként ezekre a fajta fegyverekre – nem úgy, mint a Far Cryokban - egyáltalán nem is lehet silencert rakni, ami jól elbalance-olja a mesterlövészpuskákat, hiszen egy kisebb kaliberű darab a keményebb ellenfeleket már csak fejlövéssel(illetve a heavyket még azzal se) tudja egy hittel kifektetni, ugyanakkor a hangtompító miatt csendes. A brutálisabb mordályokkal meg nyilván mindenkivel gyorsan lehet végezni, csak éppen a silencerről ezeknél le kell mondanunk.

Végezetül meg kell még dicsérnem a látványt, hiszen a játék a legújabb generációs(3.6-4) Cry Enginen fut, amely igazán részletgazdaggá és szemetgyönyörködtetővé varázsolja hatalmas, nagy látótávolsággal rendelkező nyílt világot. Persze kell is vas alá, gyengébb vagy régebbi gépeken az effekteket érdemes akár lehúzni a legalacsonyabbra is, hogy normális FPS értékeket lehessen kicsikarni a programból. A korábban felemlegetett három eltérő környezetű régió pedig szavatolja a helyszínek változatosságát, bár tény és való, hogy a „Mining Town” és a „Dam” eléggé hasonlóak, de a hegyes-havas „Village” mindenképpen teljesen más látképet nyújt, és egyébként, ha egyet kéne választani, akkor azt mondanám, hogy nekem ez utóbbi lett a kedvencem.



A látványhoz természetesen hozzátartoznak az animációk is, amelyek kimondottan jól sikerültek. Minden mozgás kidolgozott, egyszerűen már azt jó nézni, ahogy a karakter beül a kocsiba és elfordítja a sluszkulcsot, de a sziklamászás is egészen látványos lett. Nyilván visszatértek a healeléshez kapcsolódó animációk is, és mindegyik fajta item külön mozdulatsort kapott, például a medkitelésnél a karakter kötszert használ, míg az adrenalin injekciót nyilván beszúrja. Szóval e tekintetben is igényesnek mondható a játék, bár tény, hogy azért annyira nem látványosak és egyediek, mint a Far Cry sorozat pár ikonikus animációja(pl.: a lövedék kioperálása a karból, majd a véres seb bekötözése). A fegyverekhez kapcsolódó mozdulatsorok is még továbbfejlődtek, ráadásul a gunplay is teljesen rendben van, mind a hangok mind a pusztítóeszközök viselkedése jelentősen hozzájárul a látványos és/vagy hangulatos akciók kialakításához, a bullet cam pedig természetesen harmadjára is visszatér, és most sem okoz csalódást. És ha már külsőségek… a játékbeli aláfestő zenék is tetszettek, a menüben felcsendülő számot pedig elég jól eltalálták, tökéletesen megalapozza a hangulatot és számomra emlékezetes is maradt.


Eddig igazából nagyrészt pozitívumokat sorakoztattam, azonban hiába jó játék a Sniper Ghost Warrior 3, se nem kiemelkedő, se nem hibátlan. A közepes sztori és karakterek mellett volt még pár dolog, ami nem nyerte el a tetszésemet a végigjátszás során. Egyfelől a map nálam elég gyakran bebuggolt, ilyenkor nem reagált semmire, ami egy open world játékban elég nagy probléma. Persze a kilépés a főmenübe, majd vissza a kampányba kivétel nélkül mindig megoldotta a dolgot, de ettől még frusztráló hiba. Továbbá nem igazán értettem, hogy az amúgy elég korrekt fegyverválaszték mellé miért csak egyetlenegy vezethető járművet, egy fehér terepjárót kapunk? Oké, persze küldetések alkalmával néha bepattanunk majd katonai teherautók volánja mögé is, de azért ez számomra édes kevés. Továbbá a normál fokozatot a tagelés miatt túlságosan egyszerűnek találtam, hiszen a „megjelölt” ellenfeleket a falon keresztül is láthatjuk. Igen, én a Far Cryoknál is mindig kikapcsolom a weapon tagelést, és nem használom kamerát egyáltalán, azonban itt a gameplay optionsben nem találtam ilyen beállítási lehetőséget. Viszont ettől függetlenül a probléma megoldható - és emiatt ezt igazán nem is veszem hibának – ugyanis legmagasabb fokozaton a megtagelt ellenfelek falon keresztül nem láthatóak. Igazából alapvetően másodszorra biztos, hogy így állok majd neki a játéknak, de most inkább hagytam közepes nehézségen, mivel az előző két részt is azon vittem végig, tehát így fair az összehasonlítás. És a végére még annyit, hogy bár az átvezetők azért valamelyest jobban néznek, igazán továbbra sem nyerték el a tetszésemet, illetve nem értettem, hogy a Moszad ügynöke miért öltözött útszéli lotyónak, és miért kell a főszereplő exének úgy kinézni, mint egy kiégett pornószínésznőnek…


… de ne vesszünk el a részletekben! :D A Sniper Ghost Warrior 3 egy jó játék lett, bár nem mondható sem kiemelkedőnek sem formabontónak, sokkal inkább egy korrektül kivitelezett, szép köntösbe öltöztetett hangulatos variáció egy már ismerős témára, amely bátran ajánlható a nyílt világú akció-kaland játékok kedvelői közül azoknak, akik számára vonzó ez a körítés és megközelítés, amit a Sniper Ghost Warrior 3 kínál. De aki sosem szerette ezt a műfajt vagy netán unja már ezt a formulát, az jobb, ha elkerüli, és még ha mesterlövészes játékra is vágyik, keres magának valami mást.

2019. április 12., péntek

Saját írások - Az eljövendő múlt: 11. Fejezet


1941.10.27.
Belgrád

Már több mint egy napja nem jelentkeztek rádión. Eddig mindig rendszeresen jelentettek. Egyszer sem tettek kivételt. Ez csak egyet jelenthetett, és Sava biztosan tudta, hogy az be is következett: a fejvadászok halottak. Ösztönösen a zsebébe nyúlt, hogy az aranyat érő fehér porba fojtsa dühét, de csak egy üres zacskót húzott elő. Káromkodva dobta a földre, felugrott a fotelből, és idegesen cigarettára gyújtott. Fel alá járkált a szobában, újra és újra letüdőzve a füstöt, de a nikotin nem adhatott már nyugalmat, kevés volt már hozzá. Végül Sava feladta a küzdelmet saját maga ellen: elnyomta a cigarettát, az éjjeliszekrényéhez lépett, és elővette a Mauser C96-osát. A hideg fém tapintása, a fegyver súlya magabiztosságot kölcsönzött neki, kitisztította a gondolatait, már semmi kétsége nem volt afelől, hogy mit fog tenni. Benyomta a teli tárat, aztán fémes kattanás kíséretében kibiztosította a félautomata pisztolyt, zene füleinek. Aztán az ajtóhoz sietett, feltépte és a kint strázsáló őrnek azt a parancsot vakkantotta:
- Hozza ide Yvonne-t! Sürgős!
A fiatal fiú tekintete a pisztolyra siklott, és nyelt egy nagyot.
- Mit áll ott, mint egy fasz?! – ripakodott rá Sava. – Menjen már, el kell beszélgetnem azzal a nővel!
Az őr gyorsan bólintott és szinte futva indult el Yvonne szobája felé. Sava visszatért a szobájába, amely valaha a várkapitány lakhelye volt, és leült az ajtóval szembeni méretes karosszékbe. Hamarosan felhangzottak a folyosóról két ember sietős léptei, majd nyílt az ajtó, és belépett rajta a rövid fekete hajú nő. Férfi ruhákat viselt, mint mindig, magabiztos, és higgadt volt, mint mindig, és az oldalán egy bőr pisztolytáskában ott lapult egy Mauser pisztoly, mint mindig. Sava lustán felállt a fotelből, fegyverét lezserül maga mellett lógatva közelebb lépett Yvonne-hoz.
- Még mindig nem jelentkeztek, igaz? – szegezte neki a kérdést a szerb vezér.
- Igen – felelte a nő, holott tudta, hogy Sava ezzel tökéletesen tisztában van. A tekintete a Mauserre siklott, és a magabiztossága láthatóan megingott, összezavarodott. Savanak ez tetszett.
- Nem is fognak – folytatta a férfi –, elvesztettük a rakományt, Yvonne, és még hat emberünket
- Hatot…? – bukott ki a kérdés a nőből.
- Maga a hatodik – válaszolta tömören a férfi.
A rövid mondatot egyből egy dörrenés követte. Yvonne összegörnyedt és a hasához kapott, majd térdre esett. Remegő kézzel próbálta kicsatolni a pisztolytáskáját, ám ekkor Sava arcon lőtte. Vér fröccsent a padlóra, a nő élettelen teste oldalra dőlt, egyenesen bele a tócsába. Sava lassan tett egy lépést visszafelé, és újra helyet foglalt a karosszékben. Kényelmesen hátradőlt, nézte a hullát, és érezte, hogy szétárad benne az elégedettség és a földöntúli nyugalom. Eltette a pisztolyát, és cigarettára gyújtott.  


1941.10.28.
Bécs közelében

A szerelvény csikorogva fékezett, majd megállt. Odakintről léptek zaja hallatszott, kemény katonai bakancsok, határozott léptek, aztán valaki kibiztosított egy fegyvert, és hirtelen felrántotta a tolóajtót. Tekla hunyorogva nézett a két monarchista egyenruhát viselő férfira, a lány sarokban egész testében reszketni kezdett, és rettegve pillantott hol Teklára, hol a két őrzőre.
- Kiszállni! – vetette oda Teklának az egyik, és a keze a hátán nyugvó puskájának szíja felé kúszott.
Tekla vetett egy utolsó pillantást a lányra, majd feltápászkodott, és magabiztosan kilépett a szabadba. Tudta, hogy nem fogják megölni, hiszen azt már rég megtehették volna. Hűvös erdei levegő csapott az arcába, maga előtt pedig fenyőfák végtelen tengerét látta. Azonban sokáig nem szemlélődhetett, mert az egyik őr durván az utasszállító kocsi felé taszította, melyben anno még az ágyú tisztjei étkeztek és háltak. Ahogy Tekla belépett, mint oly sokszor az elmúlt napokban, a múlt egy újabb érintetlen kis darabja tárult fel előtte. A kocsi egyik végében a hálófülkék sorakoztak, a másikban viszont díszes, hófehér abrosszal megterített asztalok. Az egyiken két csésze és egy teás kancsó volt, és egy ősz hajú, ötvenes éveiben járó férfi ült mellette… Mikolaj, hasított a lányba a felismerés.
- Te?! – fakadt ki dühösen. – Ez a te műved?!
Mikolaj fáradtan felsóhajtott, és nyájasan így szólt:
- Tekla, nem beszélhetnénk meg ezt civilizált emberek módjára?
- Civilizált emberek nem így bánnak a foglyokkal – köpött ki a padlóra a lány.
- Sajnálom, ami veled történt, de tudod nem engedhettük, hogy elpusztítsd a rakományt… ülj le, kérlek, és mindent megmagyarázok.
Tekla egy darabig gyűlölködve méregette az öreget, majd bólintott és helyet foglalt vele szemben. Alighogy ez megtörtént, a vonat máris újra elindult.
- Teát? – emelte fel a kancsót Mikolaj, de meg sem várva a lány válaszát, már töltött is.
- Nem rólam van szó – kezdett bele Tekla –, hogy hagyhattad, hogy ezt tegyék azzal a szerencsétlen lánnyal?! – hangjából valósággal izzott a düh.
A férfi kortyolt egyet a csészjéből, majd megfontoltan azt válaszolta:
- Nos… nem tudom, pontosan mire gondolsz, de a helyzet a következő… amit ő tudhatott, azt az információt természetesen a beépített emberünk már megszerezte, így átadtam Nowiczky szakaszparancsnoknak, hogy helyezzék el melléd a tehervagonban…
- … és meg is tették, miután az egész szakasz végigment rajta! – fejezte be a mondatot helyette Tekla, majd közelebb hajolt és fröcsögő dühvel azt suttogta. – És ne mond, hogy te nem tudtál erről, ha akartad volna, leállíthattad volna, de neked mindegy volt, csak egy leütött bábú a sakkjátszmában, igaz? – kis hatásszünetet tartott, majd azt vetette oda. – Undorodom tőled.
A férfi azonban nyugodt maradt, intett az őröknek, hogy hagyják magukra őket, majd szemrehányóan így felelt:
- Azok után, hogy felneveltelek és tanítottalak, nem ezt vártam tőled… de miért foglalkozol azzal a lánnyal, hiszen ő Sava embere, az ellenségünk, és… az isten szerelmére, meg akart téged ölni!
- Szóval így állunk? Ő az ellenségünk, tehát gonoszabb, mint az ördög, bármit megtehetünk vele, mert megérdemli, hisz mi vagyunk a jók, nekünk van igazunk… mi vagyunk az emberek, ők csak állatok, ugye?! Semmivel sem vagytok különbek azoknál a hataloméhes vezetőknél, akik megölték a jövőnket… a pusztító fegyverek megsemmisítése is hazugság volt! Ellenkezőleg: mindent, amit az évek során összegyűjtögettetek, nagyon is használni fogják, méghozzá a Rend hadserege… még hogy a béke őrei… - köpte megvetően az utolsó szavakat a lány.
- Most, hogy lehiggadtál – szólalt meg nyugtatólag Mikolaj, mint aki egy dühös gyerekkel próbál szót érteni – elmagyarázom, és őszintén remélem, hogy meg fogod érteni. Nem, nem volt hazugság, mi el fogjuk hozni a békét Közép-Európába, de ezt csak úgy tudjuk elérni, ha egyesítjük az összes egymással háborúskodó szövetséget, és szépen lassan újraépítünk mindent – várt egy kicsit, de Tekla nem szólt semmit, csak szkeptikusan nézett rá, így Mikolaj felsóhajtott, és folytatta. – Nézd, mi azért gyűjtöttük össze a modern fegyvereket, hogy aztán azok segítségével hozzuk el a békét… Lengyelországban több várost gyárakkal és bányákkal teljesen újjáélesztettünk, mind olyanok, mint a legendás Bécs, csak még valódibbak, pont olyanok, mint a múlt, de ha a mi kezünkben összpontosulna a hatalom a Kárpát-medencében is, akkor ez lehetne a jövő is…
- Az eljövendő múlt… - bukott ki a lányból önkéntelenül.
- Hogyan? – kérdezte értetlenül Mikolaj.
Azonban Tekla kitért a válasz elől, és újra csatarendbe állította érveit:
- Vérrel hoznátok el a békét? Rombolva építenétek fel az újvilágot? Szerinted ez helyes?
- Helyes? – visszhangozta gúnyosan a férfi. – Jó és rossz… túlságosan képlékeny fogalmak ezek…
- Ostobaság… - horkant fel dühösen a lány, de a férfi gyorsan nekiszegezte a kérdést:
- Miért, hogyan definiálnád a jó fogalmát?
A lány habozott egy pillanatig, majd így felelt:
- Az, ami épít, és nem pusztít.
- És hogyan építesz fel bármit is pusztítás nélkül? Egy egyszerű faviskóhoz is több fát kell kivágnod… - Tekla közbe akart vágni, de Mikolaj megelőzte. – De tudod mit? Egyszerűsítsük le a dolgokat, mondj valamit, ami szerinted abszolút jó!
Tekla szólásra nyitotta a száját, de aztán elbizonytalanodva becsukta.
- Bármit! – győzködte a férfi.
- A szerelem minden bizonnyal az – mondta végül, de a hangja nem csengett túl meggyőzően.
- Az a volt gimnazista osztálytársam most vitatkozna veled, aki belebetegedett abba, hogy a lány, akit szeretett nem viszonozta az érzéseit, és máshoz ment hozzá. – kis szünet után hozzátette. – Egy nap már nem bírta tovább, és felkötötte magát…
- Ez csak épp olyan megtévesztés, mint a hazugságaitok! – szakította félbe keményem Tekla. – Mindketten tudjuk jól, hogy ez csak arról szól, hogy a mérhetetlen hataloméhségeteket kielégítsétek, semmi másról… nem a béke megteremtéséről, nem is a Kárpát-medence fejlesztéséről, csakis Közép-Európa feletti uralomról… de ez nagyon csúnyán hangzik, igaz? Ki menne tűzbe azért, hogy egy átkozott piros vonal a térképen odébb kerüljön? Ki áldozná az életét azért, hogy néhány hataloméhes vezető kielégítse az étvágyát?
- Senki – válaszolta meg gyorsan a kérdéseket Mikolaj. – De mondok neked valamit… egyiküket sem érdekli az igazság, ők maguk követelik a szépen csengő hazugságokat, hisz az igazság oly rideg, oly kiábrándító, hogy mind szeretnék hinni, hogy van ennél több is… és mi megadjuk nekik ezt, ők pedig boldogan élnek…
-… és halnak meg, igaz? Akár egy újabb kommunáért vagy gyárért, netán mindössze egy marék töltényért? – vágott közbe ingerülten a lány – Köteleken rángatjátok őket, hogy arra táncoljanak, amerre nektek tetszik, és ha kell önként meneteljenek a biztos halálba! A hozzám hasonlóakat meg megfosztjátok az életétől, hogy a legtökéletesebb eszközt faragjátok belőlük, amelyek végül csak azért léteznek majd, hogy kiszolgálják a mocskos céljaitokat! Nem lesznek többek, mint a puskák, amiket szorítanak vagy az egyenruha, amit viselnek…
- Most már elég! – csattant fel Mikolaj – Nem tűröm tovább ezt a tiszteletlenséget! Még hogy elvettem az életedet? Éppen, hogy megmentettem, és lehetőséget adtam… - Mikolaj hangosan felordított, mikor a lány egy egyszerű csukló mozdulattal a forró teát az arcába fröccsentette, jobb kezével a szeméhez kapott, a ballal pedig ügyetlenül halászta elő Nagant revolverét.
Azonban Tekla lecsapott a fegyverre, és kicsavarta a kezéből. A vagon túlsó végében nyílt az ajtó, és két őr rontott be csőre töltött Seyr puskákkal, azonban mielőtt tüzelhettek volna, a lány két gyors egymás utáni lövéssel elintézte őket, majd felállt, kilépett a folyosóra, és Mikolajra fogta a fegyvert, aki vörösre duzzadt szemekkel hitetlenkedve bámult rá.
- A te lehetőséged nem kell. – köpte megvetően a szavakat Tekla, miközben a szeme izzott a dühtől, majd ujja megfeszült a ravaszon. A félelem és gátlás utolsó szikrája is kialudt a lányban, hogy helyet adjon másnak, amely forró lángokkal lobbanhat majd fel és elpusztíthat mindent, az állítólagos életét, amit kapott, de sosem volt az övé.
- Ezúttal én leszek a tűz. – mondta ki hangosan a lány, majd meghúzta a ravaszt.   
A belső térben fülsüketítően hatalmas dörrenés hallatszott, majd vér és agyvelő fröccsent a hófehér abroszra, és Mikolaj holtan terült el a padlón magával sodorva a székét is. A következő pillanatban lövés dörrent a vagon másik végében, Tekla felkarjába éles fájdalom nyilalt, és kiejtette a kezéből a revolvert. Ösztönösen lehúzta a fejét, így a második golyó már felette húzott el… üveg csörömpölt… a lány felrántotta a mozgó kocsi ajtaját, és gondolkodás nélkül kivetette magát. Fegyverropogással a háta mögött rohant az erdőben, nem tudta hova tart, csak annyit, hogy minél messzebbre innen. Egy pillanatra eszébe jutott a lány a tehervagonban, és összeszorult a szíve, de aztán az érzelmeit legyőzte a túlélő ösztöne, és még jobban megszaporázta a lépteit.
Eközben a szerelvényen a vadászöltözékes férfi átsietett az első utasszállító vagonból a másodikba, ahonnét Tekla leugrott. Vetett egy pillantást Mikolaj hullájára, majd a felette guggoló bosszúszomjas Nowiczky szakaszvezetőre. A férfi felegyenesedett, és dühtől izzó hangon azt mondta:
- Utána megyek és megölöm! – szorította ökölbe a kezét.
- Legszívesebben hagynám, hogy megtegye – felelte szárazon a vadászöltözékes –, de az elsődleges feladatunk az, hogy leszállítsuk az ágyút, ebből kifolyólag nem állhatunk meg, különösen nem itt, a bécsiek területéhez közel… minél előbb szeretnék áttérni a cseh vonalra, de ne aggódjon, ha nem vérzik el, mielőtt a bécsiek megtalálnák, akkor úgyis felakasztják, ha meglátják rajta a tetoválást.
Azzal máris hátat fordított a szakaszvezetőnek, és visszaindult a másik kocsiba.
- És mi lesz, ha elmondja a bécsieknek, mit tervezünk? – szólt utána aggodalmasan Nowiczky.
- Kétlem, hogy bárki is hinne neki – vetette oda a vadászöltözékes.

***
Négyen voltak, de mára csak ketten maradtak. A valódi apokalipszis még a saját lovasait sem kímélte. Varsóból indultak többedmagukkal, hogy elmeneküljenek a káoszból és anarchiából, hogy egy békésebb helyen újra letegyék a civilizáció alapköveit, majd kiterjesszék ezt egész Közép-Európára. Minden megvolt hozzá, hisz a Nagy Járványok idején négy fiatal értelmiségi, egy orvos, egy mérnök, egy jogász, és egy katonatiszt indult útnak. Négy jó barát, egy eszme, amit két teljes század és több egyetemista is támogatott, ráadásul volt cél is. A katonatiszt javasolta Nedecet, hisz az volt a régi családi birtokuk, ám meg kellett válniuk tőle, mint oly sok más elszegényedett lengyel nemesnek. Az odaúton a katonák és diákok felét elvitték a járványok, a kriptává változott kastélyban pedig még többen estek áldozatul a betegségeknek, köztük volt a jogász is. Azonban a többiek nem adták fel a reményt, elkezdték az újjáépítést, túlélőket kerestek a helyreállított városaikban, munkaerőt az erdőkben, az építkezésekhez, és aztán már a gyárakba és az erőművekbe, meg persze fiatalokat az iskolapadokba, akik majd a nemes célnak szentelik az életüket: egységes Közép-Európa a Rend irányításával. A Rend vezetői, akik közül már egy teljes éve eltávozott a vén mérnök, mind aggastyánok már, de mindketten csak mosolyognak a halálra, hisz munkájuk gyümölcse beért, nemsoká Közép-Európa a lábaik előtt fog heverni, birodalmukat pedig átadhatják fiaiknak, akik útmutatásuknak köszönhetően ugyanolyan bölcsen fogják vezetni a Rend tanácsát, mint egykor ők tették.
Most is erre gondoltak, mikor Krakkó várában a kandalló előtt ülve várták, hogy belépjen Otto Vankross tábornok, akivel a kirakós egy újabb darabkája a helyére kerül, és a precíz gépezet, melyet hosszú évek kemény munkájával hoztak létre, nemsokára működésbe léphet.
Nyílt az ajtó, egy fiatal őrző pedig bekísérte a tábornokot, majd kiment és becsukta maga után az ajtót.
- Foglaljon helyet, Herr Vankross! – szólította meg az orvos németül a férfit.
- Köszönöm – telepedett le az egyik fotelbe a tábornok. – Dr. Zlatzky – nyújtott kezet az öregembernek –, Kamenszki százados – rázott kezet a másik vén vezetővel is.
Mindegyikük szorítása gyenge volt ugyan, de a tábornok jól tudta, hogy az erejük egészen másban rejlik.
- Üdvözöljük Krakkó várában, tábornok! – vette fel újra a beszélgetés fonalát Dr. Zlatzky.
- Megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek – felelte Vankross.
- Óhajt valamit inni esetleg? – kérdezte az orvos, és az ujjai már a kis aranyozott csengő felé kúsztak.
- Nem, köszönöm, úgy vélem, jobb lesz, ha minél előbb a tárgyra térünk.
- Értem – húzta vissza ráncos kezét Dr. Zlatzky –, ez esetben felvázolnánk önnek offenzívánk első célpontját… - a százados felé fordult, aki megköszörülte a torkát, és máris átvette a szót:
- Első körben mindenképpen Bécset kell minél gyorsabban lerohannunk, mert technikailag ők a legfejlettebbek, és ezt a többi szövetség vezetői is tudják. Így ha mást rohanunk le először, félő, hogy Bécs felveszi a kapcsolatot a többi szövetséggel, hogy álljanak mellé, ez pedig nagyjából kiegyenlíthetné az erőviszonyokat, ami elhúzódó háborút eredményezhetne, és a veszteségeink is nagyobbak lennének, melynek okán nem biztos, hogy elég emberünk lenne uralkodni Közép-Európán, illetve…
- Felesleges ragoznia tovább – szakította félbe a tábornok –, ha elpusztítja a világot, nem lesz min uralkodnia, igaz? – mosolyodott el halványan Vankross.
Az öreg katona reszelősen felnevetett:
- Az már igaz! Jól látja a dolgokat, tábornok! – majd újra komolyra fordította a szót. – Viszont, ha Bécset gyorsan elfoglaljuk, akkor a többi szövetség meg fog törni, tárgyalásokat kezdhetünk velük a csatlakozásról…
- És ha Bécs eleste nem lesz elég?
- Akkor tartunk egy kis erődemonstrációt, és bebizonyítjuk a kétkedőknek, hogy ellenünk semmi esélyük. – szólt közbe sejtelmesen az orvos. – A mustárgázzal teli szerelvény már úton van ide.
- Értem – felelte a tábornok –, és remélem az ütegek, a páncélosok meg a rohamcsapatok, amiket ígért…
- Nyugodjon meg, már csak a parancsra várnak – mondta Dr. Zlatzky, majd közelebb hajolt és Vankross szemébe nézett –, az ön parancsára, tábornok.  

1941.10.29.
Favágótábor Bécs közelében

Tekla fejébe fájdalom hasított, majd újra a siklósi várban találta magát, ahol farkasszemet nézett az öreg Alberttel, a következő pillanatban már halotta is saját eltökélt hangját.
Sajnálom, hogy nehéz helyzetbe került, de az Őrzők Rendje tagjaként egy fontos küldetésen veszek részt, és ehhez a segítségét kell kérnem.
Aztán felhúzta a zubbonya ujját, és láthatóvá vált a tetoválás, de mikor újra felnézett, már újra a vasúti kocsiban ült, az asztalnál, melyet vakítóan fehér abrosz borított. Már-már bántóan fehér, Teklának hunyorognia kellet, annyira bántotta szemét, valósággal elvakította.
Az igazság oly rideg, oly kiábrándító, hogy mind szeretnék hinni, hogy van ennél több is… és mi megadjuk nekik ezt, ők pedig boldogan élik az életüket, melynek immáron célja is van…
A vakító fehérség már elviselhetetlenné vált, a lány lehunyta a szemét, ám mikor újra kinyitotta, a vészszerelvényen találta magát, aminek épp el kellene hagynia a pályaudvart… de az meg sem mozdult. Ugyanakkor nem hallott se lövéseket se bakancsok dobogását. Tekla gerincén borzongás futott végig, érezte, hogy nem szabadna kinéznie az ablakon, de győzött a kíváncsisága, felguggolt, remegő kézzel megkapaszkodott a párkányon, és óvatosan kilesett. Azonban az elővigyázatosság felesleges volt, a pályaudvar üresen állt… már, de nemrégiben még tele lehetett élettel, hiszen megannyi megcsonkított holttest hevert szerteszét. A lányt hányinger fogta el, villámgyorsan hátat fordított, összegörnyedt testtel, és szájára tapasztott tenyérrel botorkált oda a háttal álló zsoldoshoz. Megérintette a vállát, mire a férfi felé fordult, és a lány sugárban a padlóra hányt, mikor meglátta, hogy a férfinak egy lövedék letépte a fél arcát. Hirtelen a szeme sarkából észrevette, hogy valaki felkelt a földről… Emma volt az, sárgászöld hányadék csurgott le véres arcán.
Csalódtam magában, azt hittem maga még képes felismerni az élet értékét, de tévedtem.
Őrjítő fájdalom nyilallt Tekla halántékába, majd ismét az étkezőkocsiban találta magát, de ezúttal már egy revolver markolata simult a tenyerébe… Mikolajra fogta a fegyvert, aki vörösre duzzadt szemekkel hitetlenkedve bámult rá. A lány mélyen belenézett, és felrémlett előtte a lány kisírt szeme a tehervagonból.
A te lehetőséged nem kell.
A hófehér asztalterítőre vér és agyvelő fröccsent, vakító ragyogása egyből megszűnt, és Tekla úgy látta, mintha minden kifakult volna. Ekkor égető fájdalom hasított a vállába, majd elsötétült minden. A következő másodpercben már egy erdei favágótábor kapujában találta magát. A látása elhomályosult, odabent csak elmosósodott pacák mozogtak. Érezte, hogy szédül, de mégis kényszerítette magát, hogy belépjen, hogy a lábait egymás után emelje fel, és rakja le, noha úgy érezte, mintha ólomból lennének. Végül nem bírta tovább, és térdre rogyott. Két sziluett közeledett felé gyorsan, sürgető kiáltások ütötték meg a fülét, de nem értett belőlük semmit, a szavak teljesen összefolytak. Végül érezte, hogy erősen megragadják, és becipelik valahová, ahol melegebb van. A teste valami puhára került, hideg folyadék ömlött az ajkaira, valamennyi a szájába is becsurgott… víz, eszmélt rá, és mohón nyelni kezdte, de túlságosan kapkodott, hamarosan köhögve ült fel. Viszont a látása már kicsit kitisztult, és látta, hogy valami kanapéfélére tették. Egy szemüveges férfi hajolt fölé, és határozottan rászólt:
- Feküdjön vissza, minél előbb el kell látnom a sebét!
- Vizet… - hörögte a lány, de a férfi lenyomta a kanapéra és egy rongyot nyomott a szájába:
- Harapjon rá!
Tekla engedelmeskedett, közben hallotta, ahogy szövet szakad, és érezte, hogy a jobb karjáról letépik a ruhát. Maró folyadék loccsant a sebére, ha nincs a rongy a szájában, hangosan felsikított volna. Aztán a fájdalom csak fokozódott, görcsösen szorította fogaival a durva ruhaanyagot, elfojtott nyögések és ordítások törtek elő alóla.
- Bent van a golyó… - magyarázta a szemüveges férfi –, ki kell vennem…
- Van esély rá, hogy…? – kezdte egy másik fickó.
- Nem tudom, sok vért vesztett… kérem, segítsen, és feszítse szét ezzel a sebet, hogy kihúzhassam a lövedéket!
Tekla könnye kicsordult, úgy érezte, képtelen elviselni ennyi kínt és szenvedést, azt kívánta, inkább halna meg… de aztán hirtelen enyhült a fájdalom, és a szemüveges megkönnyebbülten sóhajtott fel:
- Megvan. Most gyorsan össze kell varrnom a sebet…
- Hé, mi az ott az alkarján? – szakította félbe a másik.
- Mire gondol?
- Az ott, mintha…
- Egy tetoválás…
- Nem egy tetoválás – jelentette ki határozottan a társa –, hanem az a tetoválás. Egy őrzővel van dolgunk…
Tekla verejtékezve ébredt fel a fészerben, amely ideiglenes cellájául szolgált. A szíve még mindig hevesen dobogott, a levegőt is szaporán szedte, csak percek múlva csillapodott le. Ekkor már tisztában volt vele, hogy csak álmodott, igaz, részben igazat, a közelmúlttal zárult a lidércnyomás. Emlékezett rá, hogy a műtét után idehozták, és még valami olyasmire is, hogy az orvos szerint a golyó nem ért csontot. Szerencséje volt, mondta, de Tekla mindennek látta a helyzetét, csak szerencsésnek nem. Inkább reménytelennek. A bécsiek kezére került, akik minden bizonnyal még ma beviszik a városba, ahol alapos kínvallatás után felakasztják… nem, győzködte magát, el kell mondanom nekik! Tudniuk kell, hogy legyen esélyük megvédeniük magukat! De ugyan ki hinne nekem, villant be hirtelen az agyába, egy őrzőnek, egy kémnek?
Lassan, csak a bal kezére támaszkodva felállt a mocskos földről és körbenézett a fészerben: nem volt ott semmi, csak az a pár négyzetméter meg a négy fal. Kilátástalan. Reménytelen. Értelmét vesztett. Már nem maradt számára semmi, kivéve a titok, amelyet csak ő tud, de megmentheti Közép-Európa szabadságát, esélyt adhat… mindenkinek, akár még neki is. Elkerülheti a bitót, és akkor… akkor végre itt hagyhat mindent, és megfogadhatja a zsoldos tanácsát, és akkor talán megtalálhatja, amit keresett: a békét.
Nyikorogva nyílt az ajtó, és belépett rajta három fegyveres férfi. Egyikőjük, egy borostás, középkorú fickó, elől állt, a másik kettő fedezte.
- Most velünk jön – jelentette ki egyszerűen a borostás, hangját ugyan nem emelte fel, de Tekla mégis felfigyelt a benne rejlő fenyegető élre.
Azonban a lány állta a tekintetét, nem mozdult, mindössze annyit felelt:
- Jobban tenné, ha végighallgatna előbb.
- Nem vagyok kíváncsi a hazugságaira – köpött ki a férfi -, majd Bécsben mesélhet akármit a kihallgató tisztnek, persze az majd elválik, meddig fogja tartani magát… - elharapta a mondat végét, majd odavetette a két társának. – Hozzátok!
Azzal kilépett a fészerből, mielőtt Tekla bármit válaszolhatott volna. A két fickó pedig villámgyorsan megragadta, a kezét a teste előtt megbilincselték, aztán kitaszították a fészerből. Miközben egy lovas kocsi felé vezették, a favágótábor munkásai mind abbahagyták a munkájukat, és ellenségesen méregették a lányt.
- Te, igaz, amit pletykálnak? – kérdezte a háta mögött az egyik fickó a társától. – Hogy ez a nő kötötte el a vészszerelvényt?
- Azt rebesgetik… igen, talán így van, talán nem. De hallgass ide, ha biztos lennék abban, hogy ez a szuka tette, akkor már rég betörtem volna a fészerbe, és elevenen megnyúztam volna. És tudod miért? – nem várt választ a kérdésére, egyből folytatta. – Az öcsém épp aznap volt a pályaudvaron őrszolgálatos… menyasszonya volt, egy gyönyörű lány… egy hét múlva lett volna az esküvőjük… - a fickó hangja végképp elcsuklott, nem tudta tovább visszafojtani az érzelmeit.
Tekla fülében azonban újra visszhangoztak a szavai, és ekkor belenyilallt a felismerés, hogy még ha meg is ússza, még ha messze maga mögött is hagyja ezt a vidéket, a múltja akkor is kísérteni fogja, nem szabadulhat a gondolattól, hogy akármiért is tette, amit, csak egy mocskos gyilkos. Igen, gondolta magában, én voltam, aki kimondta a halálos ítéletet megannyi ártatlan ember felett, de még az is lehet, hogy pont én húztam meg a ravaszt is…
Csalódtam magában, azt hittem maga még képes felismerni az élet értékét, de tévedtem.
Könnyek csordultak le az arcán, a gyomra görcsbe rándult, undor fogta el, ugyanolyan erős, mint amit korábban Mikolaj iránt érzett. De hiszen teljesen ugyanolyan vagyok, mint ő, nem igaz? – szegezte saját magának a kérdést. – Vagy akár bármelyik másik gyilkos…
Ha vérfürdőt rendezünk a csarnokban, akkor pontosan ugyanolyanná válunk, mint Sava vagy a bérgyilkosai.
Ismét a fülében csengett Emma hangja, majd egyből hallotta Attila válaszát is.
Én sosem állítottam, hogy más lennék, mint ők.
Tudta, hogy annyival mindenképpen tartozik a bécsieknek, hogy esélyt ad nekik felkészülni a védekezésre, de tisztában volt vele, hogy az adósságot így sem rendezheti, hisz arra sosem kerülhet sor. Ha itt Bécsben enyhül is majd a rokonok gyásza idővel, ha majd a seb beheged, ő akkor sem szabadulhat a múltjától, mert még mindig lesz valaki, aki képtelen megbocsájtani: saját maga. Ugyanakkor érthetetlen módon úgy érezte, felszabadult egy régi teher alól, eltűnt a hályog a szeméről, már világosan látott mindent, a kirakós darabjai a helyükre kerültek. Már nemcsak, hogy értett mindent, hanem át is érezte:
- Sajnálom, nektek volt igazatok… - suttogta maga elé.

***
A bécsi rendőrség tiszti egyenruháját viselő férfi kétkedve méregette a lányt. Tekla tudta, hogy nem hisz neki, hiába mesélte el már harmadszorra az egész történetet, ugyanakkor megértette, hogy nem bíznak benne, hiszen többen is egyértelműen azonosították a pályaudvari támadók egyikeként.
- Szóval ragaszkodik a meséjéhez… - dörmögte bosszúsan a férfi -, hát jó! – sóhajtott fel fáradtan, majd felállt a székből. – Utoljára ismétlem meg az ajánlatomat: ha hajlandó bevallani az igazat, és segíteni nekünk, akkor a polgármester megkegyelmez önnek.
Tekla nem felelt semmit, kifejezéstelenül bámult a falra.
- Ha hajlandó együttműködni – próbálkozott tovább a kihallgatótiszt –, akkor lehet róla szó, hogy nekünk dolgozzon, és kettős ügynökként visszaküldjük a Rend főhadiszállására…
- Oda nem mehetek vissza! – vágott közbe ingerülten Tekla. – Nem hallotta, amit mondtam?!
- Szóval ragaszkodik a hazugságaihoz… nagy kár!
Azzal a férfi kilépett az ajtón, és Tekla egyedül maradt a sivár cellában. Mocskos, málló vakolatú szürke falak vették körül, melyeket minden bizonnyal valaha fehérre mázoltak. Ablak nem volt, csak egy kis rácsos szellőzőnyílás, némi fényt egy mennyezetről lógó pislákoló égő adott, a bútorzat pedig mindössze két székből és egy kis asztalból állt, melyen a lány bilincsbe vert kezeit nyugtatta. A favágótáborban végzett rögtönzött műtét során zubbonyát levágták róla, később a többi ruháját is elvették, majd egy elnyűtt, csukaszürke gyalogsági egyenruhát dobtak be neki helyettük.
Kisvártatva csikorogva nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi. Civil ruhát hordott, polgári viselet azelőttről, kissé pocakos volt, orrán szemüveg ült. Egyik kezével botra támaszkodva, sántikálva közeledett, fején a másik karjában pedig egy aktatáskát cipelt. Nem látszott félelmetesnek, sőt, ha az utcán futott volna össze vele, minden bizonnyal valamiféle idős tisztviselőnek, hivatalnoknak véli, de most tökéletes bizonyos volt benne, hogy ennek a fura figurának más a szakterülete. És minden bizonnyal jól végzi azt… Küldtek egy specialistát, futott át az agyán, mert nem tudtak megvesztegetni, és harmadszori elmondás után sem találtak ellentmondást a történetemben.
- Nem zavarja? – húzott elő egy cigarettát felöltője belső zsebéből.
Tekla hirtelen nem is tudta, mit feleljen, végül egyszerűen csak megrázta a fejét.
- Köszönöm – gyújtott rá a férfi. – A nevem Felix Grieger, az ön neve pedig…?
- Csáti Tekla – vágta rá a lány. – De ezt minden bizonnyal a kollégájától már úgyis tudja…
- Az úriember odakint nem a kollégám, mindössze megkért, hogy beszélgessek el önnel egy kicsit… és hát mi mással lehetne kezdeni a társalgást, mint a bemutatkozással?  - megkerülve az asztalt közelebb lépett a lányhoz, akiben egyre inkább fokozódott a baljós előérzet.
- Tehát mondja, hogy kerül maga ide?
- Már mindent elmondtam – vágta oda dühösen a lány. – Háromszor. Segíteni akarok, de maguk nem hagyják, saját maguk ölik majd meg a jövőjüket!
- Ha igazán segíteni akar, akkor mondja el az igazat – kifújta a füstöt, majd lazán maga mellé lógatta cigarettát tartó kezét.
- Nem is tettem másképp – felelte tömören a lány.
A férfi csak bólintott, majd így szólt:
- Sajnálom, de ez esetben fel kell függesztenünk a társalgásunkat, amíg nem hajlandó őszintének lenni.
Azzal felöltője belső zsebéből előhúzott egy kis aranycsengőt és megrázta. A hangra máris feltárult az ajtó, és két fiatalabb férfi rontott be. Hasonló öltözéket viseltek, mint a középkori hóhérok, de minden ruhadarabjuk teljesen fekete volt.
Felix Grieger óvatosan, mintha valami törékeny lenne benne, lefektette a kis asztalra az aktatáskáját, majd felpattintotta a zárat. Tekla fejében mindenféle borzalmas alternatívák keringtek arról, mit rejthet a táska, de meglepetésére mindössze gondosan összetekert köteleket pillantott meg.
Mire felocsúdott, az egyik talpig feketébe öltözött férfi már le is csatolta a kezéről a bilincset. Társával együtt megragadták, és a földre rántották. Tekla küzdött, megpróbálta kitépni magát, de azok vasmarokkal szorították, és máris munkához láttak a kötelekkel.
- Tudja, Tekla, ön bár nagyon tehetséges a maga szakmájában, hisz rendkívüli teljesítményre vall a pályaudvari akciója… ilyen fiatalon. – fogott bele újra a beszédbe Felix – Azonban az évtizedes tapasztalatokkal, lássa be, nem dacolhat. Jómagam még a Nagy Járványok előtt számos helyen jártam a világban, és türelmesen figyeltem, tanultam.
A két segítőnek végül sikerült hátrafeszítenie a vergődő lány karjait, és ott összekötözni a csuklóit, egyikőjük pedig nekiállt egy méretes hurkot csomózni.
- A háború alatt – folytatta zavartalanul Felix – eljutottam a messzi Japánba is, ahol mesterségem egészen új technikáit sajátíthattam el. Ott tanultam ki egy olyan módszert, mely igencsak hatásos, ugyanakkor az alany elhalálozásának esélye minimális. A megbízóim pedig most biztosra akarnak menni, mert úgy hiszik, önben valami nagyon értékes tudás lapul, ezért megkértek, hogy kockázatmentesen csináljam.
A fekete hóhérok lótuszülésbe kényszerítették Teklát, aztán egyikőjük a keresztezett bokáit összekötözte. A másik férfi pedig az előzőleg elkészített hurkot a lány nyakába húzta. Megszorította, de vigyázott, hogy a légutakat semmiképp se gátolja. Végül Tekla testét előredöntve a hurkot összekötötte a bokájával. Miután a két segítő elvégezte a munkáját, szó nélkül elhagyták a kihallgatóhelyiséget.
- Tessék, kérdezzen! – köpte dühösen a szavakat Tekla, miközben megpróbált kiegyenesedni – Most is ugyanazt tudom mondani, mint eddig! Értsék már meg végre, hogy nem hazudtam… - Felix nem szólt semmit, szája vékony, alig észrevehető mosolyra húzódott – Hát nem érti?! – üvöltötte Tekla – Maguk alatt vágják a fát, ha nem készülnek fel időben!
A férfi azonban néma maradt. Hátat fordított neki, és ugyanolyan lassan, ahogy bejött, kibicegett a kihallgatószobából.
- Vakok városa! – ordította utána Tekla – Mind meg fogtok halni! Értitek?! Semmi esélyetek a Rend ellen, az egész várost porig rombolják, és aztán végiggázolnak a többi szövetségen is!
Felix fémes kattanás keretében bezárta maga mögött az ajtót, a lány pedig egyedül maradt a nyirkos hidegben és a pislákoló fényben. Torka a sok beszédtől kiszáradt, a legutóbbi kirohanása miatt pedig be is rekedt. Hiába próbálta meg kiegyenesíteni a hátát, a bokájához kötött hurok a nyakán minduntalan visszahúzta. A béklyók a húsába vájtak, mind a kezei és a lábai is lassanként elzsibbadtak.
Azonban a legrosszabb mégiscsak egy gondolat volt, mely már régóta kísértette: mi lesz, ha a bécsiek csak akkor döbbennek rá, ha az őrzők már város alatt lesznek? Valójában sejtette a választ: akkor a Rend akadálytalanul valósíthatja meg a tervét, hiszen olyan erősek már, hogy külön-külön egyik szövetség sem állhat ellen nekik. Még ez a város sem.
Elhatározta, hogy nem fog mást mondani. Gépiesen ismétli majd mindegyre a történetét, így talán van némi esély a megmenekülésre. De az idő vészesen fogyott…
Tekla hamar elveszítette az időérzékét, de úgy vélte, már órák telhettek el. Gyomra egyre gyakrabban kordult meg hangosan, szomjúsága is rosszabbodott, úgy érezte, mintha egy marék port öntöttek volna a szájába. Ráadásul idővel egy alattomos égető fájdalom kezdett szétterjedni minden tagjában. Először csak tompán csípett, de később valósággal perzselte. Kétségbeesetten próbált valahogy megszabadulni a béklyóitól, azonban így a kötelek csak jobban bevágtak, megsokszorozva kínjait…
Tekla recsegő, artikulálatlan üvöltésben tört ki, mely betöltötte az egész kihallgató helyiséget, és még a folyosón is jól hallható volt. Odakint Felix Grieger elégedetten bólintott, majd előhalászta az azelőttről megmentett, aranyozott zsebóráját és megnézte az időt: még fél óra és újra megpróbálkozik a fogollyal. Még nem várt sikert, de jól tudta, hogy ez egy türelemjáték, és hitt benne, hogy az idő neki dolgozik.
   
***
Este kilencre már a kihallgatóhelyiségben elhaltak a megkínzott fogoly gyötrelemmel teli hangjai, majd lépések ütötték meg a bécsi rendőrség tiszti egyenruháját viselő férfi fülét. Kisvártatva kilépett az ajtón a specialista, mire a férfi egyből felpattant a padról és azt kérdezte:
- Nos? Sikerrel járt?
- Igen, de attól tartok, az én jelenlétem itt most kivételesen felesleges volt, hadnagy – válaszolta Felix.
- Ezt meg hogy érti? – ráncolta össze a szemöldökét a hadnagy.
- Úgy, hogy a lány végig igazat mondott.
- És mégis, hogyan jutott erre a következtetésre?
- Tudja, hadnagy, egy ilyen procedúra után mindenki megtörik… csak idő kérdése az egész. De a lány a végsőkig ugyanazt ismételte, kitartott…
- És mi van akkor, ha az őrzők kitaláltak valamiféle módszert… - próbálkozott a hadnagy, bár a lelke mélyén már ő is tudta, hogy téved.
- Higgye el, láttam a szemében, hogy nem hazudik, értek hozzá, hisz tudja, ez a szakmám. De ha maga nem hisz nekem, akkor majd a felettese elé tárom az eredményeimet…
- Ugyan, ez egyáltalán nem szükséges! – vágott közbe gyorsan a hadnagy. – Nagyon jól tudom, hogy érti a szakmáját… de ez… tudja, mit jelent ez?
- Pontosan azt jelenti, amit a lány előzőleg már háromszor elmesélt magának – jelentette ki magabiztosan Felix, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott, de közben még odavetette. – Én a maga helyében azonnal értesíteném a feletteseit az eredményekről!
A hadnagy magában gyorsan igazat adott a specialistának, és máris nekilátott a feladatának.
Tekla köteleitől végre megszabadítva a földön feküdt. Az égető fájdalomtól legszívesebben ordított volna, de már ahhoz sem volt ereje. Mikor nyikorogva nyílt az ajtó, rémülten rezzent össze. Fényár töltötte be a félhomályba burkolózott helyiséget, melyben két sziluett lépett be a kis helyiségbe: egy magas, vállas, és egy görnyedt, bottal járó.
- Kérem, ne bántsanak… nem hazudtam… - nyöszörögte a lány.
A magas alak lehajolt, és megfogta a karját… gyengéden, és felsegítette:
- Nyugodjon meg, tudjuk, hogy igazat mondott.
Tekla elképedten bámult immáron a székben ülve a két férfira. Nem tudott erre hirtelen mit válaszolni, különféle érzelmek dúltak a lelkében, és egyelőre semelyiknek sem sikerült felülkerekednie.
- A nevem Joachim Rhode, Bécs polgármestere vagyok, és azért jöttem, hogy… szóval szeretnék bocsánatot kérni mind a városunk, mind a Szolgálat nevében. – biccentett fiatalabb társa felé.
- Nem… én… nekem kéne… bocsánatot kérni a pályaudvaron történ…
- Nézze, azt az adósságot már lerótta, hiszen esélyt adott nekünk… de most jobb lesz, ha pihen egy kicsit. Készítettem magának egy kiadós vacsorát, meglátja hamarosan jobban lesz, aztán majd beszélhetünk!
Tekla bólintott. Érezte, hogy kezd visszatérni a végtagjaiba az erő, ugyanakkor még mindig kissé nehéznek, zsibbadtnak érezte őket. Viszont az égető fájdalom megszűnt, és az étel gondolata is csábította, így amilyen gyorsan csak tudta, követte a két férfit.

***
Éjjel tizenegykor még mindig égett a villany, mikor az elit gárda egyik ember – immáron tiszteletteljesen, mint egy fontos vendéget – bekísérte Teklát. A polgármester íróasztala fölé görnyedt, és annyira elmerült valaminek a tanulmányozásában, hogy a katonának kellett udvariasan kizökkenteni:
- Uram, elnézést… - köszörülte meg a torkát.
Jochaim Rhode egyből felemelte gondterhelt tekintetét.
- Áh, persze, persze… már vártam őt, fiam… köszönöm, most elmehet.
A gárdista tisztelgett, majd azonnal távozott is.
- Foglaljon helyet, kérem. – intett nagyvonalúan Bécs ura az íróasztal előtti díszes székre.
- Köszönöm. – ült le Tekla.
- Mindenekelőtt szeretnék még egyszer bocsánatot kérni azért, ami történt…
- Nem szükséges – vágott közbe Tekla – történhetett volna rosszabb is. – felelte komolyan.
Jochaim szomorúan bólintott, a lány biztos volt benne, hogy az elmúlt órákban milliószor megjelent már előtte a lerombolt házak és hullákkal borított utcák képe.
- Nos – kezdett végül bele a polgármester – végül is azért hívattam ide, hogy elmondjam, most már elmehet. Szabad ember, és bár amilyen nagy szolgálatot tett a városunknak, mindenképpen marasztalnám, és magam kezeskednék szíves látásáról, de sajnos Bécs élettel burjánzó utcáin elszabadul majd a halál.
Tekla keserűen arra gondolt, hogy már elhozta ide, de végül csak hallgatta tovább Jochaimot.
- Persze felvettem a kapcsolatot a többi szövetség vezetőjével, akikkel lehetett rádión, másokhoz követeket küldtem, de időbe telik, míg összehangolják a csapataikat… ha egyáltalán hisznek nekünk. Ezért éppen ellenkezőleg, azt javaslom, hogy minél előbb hagyja el Bécset, és ha lehet, utazzon jó messzire… el a Rend látómezejéből.
A csábító lehetőség, hogy szabadon és békében éljen, most ott hevert tőle karnyújtásnyira. Még van idő, suttogta egy lágy hang a fülébe, elmehetsz a Balkánra, letelepedhetsz egy kis kommunán, vagy akár teljesen egyedül, ott nem fognak megtalálni.
- Ha azt hiszi, tartozik még nekünk valamivel a pályaudvaron történtek miatt – tette hozzá Joachim látva a lány hezitálását – akkor biztosíthatom, hogy ez nincs így.
- Ami ott történt – szólalt meg végül Tekla – örökre beleégett az emlékezetembe, és súlyától soha nem szabadulhatok. Legalábbis korábban így gondoltam. Most úgy vélem, ezzel a tudattal meg tudnék békélni idővel a balkáni hegyek közt elvonultan éldegélve. Azonban mégis van valami, ami ideköt…
Az eddig elégedetten hallgató polgármesterből most kibukott a kérdés:
- Micsoda?
- A Rend. – felelte sötéten a lány. – Ők neveltek fel, de csak azért, hogy az ő nézeteik szerint lássam a világot. Éveken át hazudtak nekem, és elvárták volna, hogy szó nélkül haljak meg értük. De nem csak rólam van szó, érti? – hajolt előre bizalmasan Tekla – Náluk van a civilizáció rothadó csontváza, már csak szolgákra van szükségük, hogy feltöltsék. Ha most a béke nevében Közép-Európa szövetségei behódolnának neki, a következő évben máris arcul csapná őket a háború viharos szele a Balkánon vagy a keleti szteppéken, netán nyugaton a mutánsok ellen. – tartott egy ki szünetet majd kicsit visszafogottabban így folytatta – Persze tisztában vagyok vele, hogy a mostani világ távolról nem tökéletes. Hamuból és törmelékből építkezik, számos veszélyt rejt, de ez a miénk. Mindenkié, így az enyém is.
Mikor befejezte, valahonnét mélyről, ahová eltemette, a zsoldos hangja tört fel.
Maga legyen okosabb, és ne tegye azt, amit én.
Azonban ő már határozott. Volt ideje végiggondolni a dolgot: még nem mehet el, pontot kell tennie az ügy végére. Meg aztán ha elbujdosna a Balkánon, és tíz év múlva oda is elérnének az őrzők, hogy újabb kommunákat hódoltassanak vagy bányákat keressenek…?
Nem, nekem itt a helyem.
- Tényleg így érzi? – kérdezte a polgármester értetlenül – Azok után is…?
Tekla csak most jött rá, hogy az utolsó gondolata nem maradt kimondatlanul. De nem bánta, megerősítően bólintott:
- Higgye el, sok mindenben a hasznukra lehetek. Tudok dolgokat az őrzőkről, melyek hasznosak lehetnek, ráadásul oktatattak nekünk stratégiát, így lényegében ismerem az észjárásukat, a cseleiket, a taktikájukat.