Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen egy rakás témában találsz cikkeket a PC játékoktól kezdve a metál zenén át a különlegesebb sörökig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2020. november 16., hétfő

Kajak ezt isszák a német csövesek? - Oettinger csoportteszt

Egyszer régen valakitől azt hallottam, Németországban a csövesek isznak Oettingert, és hogy ezért fixen szar lehet. Tény, hogy odakint a márka cuccai a legolcsóbb sörök közt vannak, de azt persze nem tudom, hogy ez a városi legenda igaz-e, viszont ha igen, akkor a német csövesek jobb sört isznak, mint itthon a legtöbb átlagfogyasztó…

Nálunk az Oettingerek nem igazán elterjedtek, Auchban és Metroban lehet csak őket kapni, illetve idén az Oktoberfest alkalmából Aldiban is feltűntek limitált ideig. (A Festbier csak ott volt megvásárolható.) Az áruk olyan 220 és 250 forint között mozog, és ehhez képest én azt tapasztaltam, hogy elég korrektek, amolyan német minőség és ízvilág, csak „budget” kiadásban. De ez itt most nem szitokszó, valójában az Oettinger bármelyik terméke tök jó választás lehet azoknak, akik szeretik a tradícionális német ízvilágot és kedvező áron keresnek ivósört.

//Oettinger Pils, Festbier és Export//


Együtt beszélek a háromról, igen, mert az Oettinger világos lagerei elég hasonlóak, és ha valaki mondjuk haverokkal dumálgat és közben gurít le mindegyikből egy-egy korsóval, akkor simán lehet, hogy úgy áll fel az asztaltól, hogy ez a három igazából tök ugyanaz a sör volt. Persze ez azért nem így van, mert bár az illata mindháromnak malátás és mindhárom kortyérzetére rá lehet fogni, hogy malátahangsúlyos, azért vannak különbségek. A Pilsbe – hogy nevéhez azért próbáljon hű lenni - azért több komlókeserű jutott, viszont a malátalap annak ellenére, hogy kellemes, itt a legüresebb, és egy hajszállal vizesebbnek is éreztem, mint a másik kettőt. A Festbier illatában viszont intenzív almásság fedezhető fel, és ez a korty során is visszaköszön, ugyanakkor komlókeserű gyakorlatilag nincs is benne. Tulajdonképpen a Festbier egy helles, de persze azért nincs azon szinten, mint mondjuk a Paulaner Münchner Hell, de árához képest rendben van. Az Export is helleses jellegű, illatában és ízében is jelen van némi őszigyümölcsösség, bár nem olyan határozottan, mint a Festbier esetében. Összességében mindegyik oké volt, részemről ivósörnek ilyen áron bármelyik jöhet simán, de a három közül az intenzíven almás Festbier lett a kedvencem.

//Oettinger Schwarzbier//


Érdekes, mert ezt ittam már évekkel ezelőtt is, és úgy emlékeztem, hogy kifejezetten kávés és száraz karakterű. Ehhez képest ez a mostani tesztalany mind illatában mind ízében inkább a karamelles édesség felé hajlott, alig volt pörköltes. A teste természetesen relatíve vékony, de ez így szokott lenni a schwarzbiereknél. Nem igazán az én ízlésem, nekem inkább a jóóó pörkölt malátás fajták jönnek be, mint mondjuk a Köstritzer Schwarzbier, de ettől függetlenül rendben van ez is, az édesebb barna lagerek kedvelőinek simán ajánlható.

//Oettinger Hefeweizen//


Egy hagyományos német gyártó kínálatából nem hiányozhat a weizen, és nincs ez másképp az Oettingernél sem. Általában itthon a komolyabb búzák négyszáz, vagy még inkább ötszáz környékén kezdődnek, ilyen olcsón igazából csak a diszkontüzletek sajátmárkás termékei vannak meg a Valentins… utóbbi egyébként korrekt. Ahogy az Oettinger is, nagyjából ugyanaz a szint a kettő: elfogadható darabja a stílusnak, annak szokásos jegyeivel. Mert hát kitöltöd, és ott van az opálos italon a szép nagy, tartós, hófehér hab, illata és íze picit citrusos, picit banános meg a korty vége fanyar is, de az egész nem kelt olyan friss és üde érzetet, nem olyan kifinomult és csiszolt koncepció, mint a drágább társaik. Viszont ennyi pénzért rendben van, árkategóriájában majdnem egyeduralkodó is, ahogy említettem, a Valentins az egyetlen érdemi kihívója.

Kisdobozos majomkodás AKA Az Eichbaum legújabb söreinek csoporttesztje

Na jó igazából nem az, csak azért ez a címe, mert jól hangzik. Valójában az Eichbaum új, majmos 0,33-asai nagyon is komoly ajánlatok most, sőt szerintem a legjobbak, ha valaki nem hagyományos típusú(pilsner, barna lager… stb.), hanem újhullámosabb ivósört keres magának. Sparban, Intersparban lelhetőek fel alapvetően háromszáz forintért, de ideiglenesen felbukkantak a Penny polcain is, ott ráadásul kétszázért adták őket, ami kb. ajándék volt, de – ahogy említettem is – ez sajna csak egyszeri alkalom volt. Ettől független úgy gondolom, háromszázat is simán megérnek. Oké, persze ott vannak a hazai nagyüzemek mindenféle próbálkozásai, az Óvatos Duhajok, a szépen alliteráló Pécsi Prémiumok meg a Dreher komlósai meg ale-jei és lám léteznek még csodák: még a Borsodi is képes volt lefőzni egy elfogadható sört. És igen ezekből fél litert kapunk háromszázért, viszont az Eichbaum új cuccai hiába drágábbak, többet is tudnak, mint a fent említett vetélytársaik…

//Eichbaum Session IPA//


Az Eichbaum Session IPA az a fajta IPA, aminek már a megjelenése is vidám és frissítő, a korty burjánzik a gyümölcsösségtől és az utóíz is alig vagy semennyire sem keserű. Én szeretem az ilyen IPA-kat (is), és a tesztalanyunk árához mérten szerintem egy kifejezetten jól sikerült darab. Színe opálos, narancslére emlékeztető, illata intenzíven gyümölcsös, én leginkább mandarint és barackot leltem fel benne. A korty megfelelően testes és itt sincs hiány gyümölcsösségben, az illatában előrevetítettek mellé még elég határozottan belép a mangó is, a lezárás pedig grapefruite-osan keserű és moderáltan száraz is.

//Eichbaum Wheat Pale Ale//


Érdekes név, ami érdekes koncepciót sejtet, gondolom egy APA és valamiféle búzasör fúziója szeretne lenni. De legyen akármi is, valszeg a legjobb darab a sorozatból, mert mind illatában mind ízében megvan benne az a trópusi gyümölcsös vidám kavalkád, ami a Session IPA-ban is ott volt, ugyanakkor a korty második felében és a lezárásban ott van a búzás fanyarság is, ami királyul ellensúlyozza az édes gyümölcsösséget. Ráadásul a két jelleg egy harmonikus egészet is alkot, nem esik szét a sör, és amikor isszuk, igazából nem azon filózunk, mi a fene lehet ez, hanem adja magát, hogy ez a Wheat Pale Ale, egy koherens egész, és ami még fontosabb egy, egészen érdekes koherens egész, ami még piszkosul finom is.

//Eichbaum Beastly Red//


A Beastly Red nálam a sorozat leggyengébb darabja, de még ez is egy korrekt sört jelent, viszont ez engem nem tudott úgy megfogni, mint az előző kettő. Kezdjük azzal, hogy alig van valami illata, és ez engem már kapásból eléggé zavart, plusz ami még egyből feltűnt, hogy ellentétben a Session IPA-val és a Wheat Pale Ale-lel ez nem elég testes. Sőt kifejezetten vékonynak érződik, holott papíron 13,3 balling, szóval elvileg nem kéne ilyennek lennie. Az íze ettől függetlenül nem rossz, sőt a szilvás és meggyes jegyek tökre tetszettek benne, a komlókeserű a végén viszont szerintem nem annyira szerves része a koncepciónak, eléggé kilóg belőle és olyan egyszerű, unalmas és bárdolatlan is az egész komlózás, szóval ez abszolút nem tetszett a sörben. Ettől függetlenül iható, konkrét ízhibája, mellékíze nincs, sőt mondom a gyümölcsössége még be is jött, deee… ezt nem venném meg még egyszer, a sorozat másik két tagját sokkal jobbnak éreztem.

2020. július 1., szerda

Alternatív utakon – A24 filmek bemutatója


Valami megtört az ezredforduló környékén az amerikai filmgyártásban, egészen pontosan Hollywoodban, és ezt azóta is érezzük minden egyes alkalommal, amikor csak egy pillantást is vetünk a mainstream mozik aktuális kínálatára. Nem jártam ugyan moziba se a nyolcvanas se a kilencvenes években, de annak idején mikor elkezdtem ismerkedni a mozgóképek világával, nem ragadtam le a Cinema Citykben épp vetített filmeknél, hanem igyekeztem felfedezni a múlt évezred második felében készült alkotásokat is. Természetesen mindkét korszakból közönségfilmeket néztem, és elég hamar sokkal nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam Hollywood korábbi alkotásaiba, mintsem az újabbakba, amelyek nálam egyre inkább a szürke érdektelenségbe süppedtek. Megvoltak azok az idők, amikor könnyedén rávágtam, hogy a régi filmek jobbak, mint az újak. Pedig amennyire igazam volt, ugyanakkorát is tévedtem egyszerre.

Alapvetően nem vagyok az a „régen minden jobb volt” arc, de azt a mai napig tartom, hogy ha csak a közönségfilmeket nézzük, akkor valóban úgy nagyjából az ezredforduló környékén egy éles váltás következett be ilyen téren a tengerentúlon, valahogy kevesebb lett az ilyen kategóriájú alkotásuk, ami nálam működött volna, míg a nyolcvanas, de főképp a kilencvenes évekből megannyi mainstream, jól ismert kedvencet tudnék sorolni az amerikai álomgyárból. Egyszerűen manapság a közönségfilmek nagyrésze - de azért nem egésze – lelketlennek, ötlettelennek hat, túlontúl egyszerűek és sokszor sajnos kimondottan buták is, míg a törés előttiekből próbálták több téren lelkesen, kreatívan kihozni a legtöbbet. A régi, jól sikerült hollywoodi közönségfilmek általában három fő alappillére építettek: fordulatos, érdekes cselekményre, minél jobb színészi játékra, és sok esetben bizony mondanivalóra, értékes háttértartalomra, míg ezeket ma az amerikai álomgyárban leginkább egyszerűen csak CGI-ra épülő látvánnyal pótolják. Oké, persze egy film esetében számomra is fontos a képi világ és megjelenítés, de egyrészt számomra nem (feltétlen) attól lesz vizuális értelemben nagy egy mozgóképes alkotás, ha rohadt drága CGI-ből megformált jelenetek sora követi egymást, míg csak le nem gördül a stáblista, másrészt meg a látvány nem minden. Ha semmi, de tényleg semmi nincs mellette, akkor a film üres lesz, és kész. És ha ez az egyedül maradt látvány is csak az előbb említett drága CGI-ra épít, akkor máris eljutottunk ahhoz a sztereotípiához, amit a hipszterek nagy többsége szokott úgy általában a mainstreamre ragasztani. Pedig a mainstream nem automatikusan szar, lehet azt is bőven jól csinálni, például ahogy Hollywood is csinálta a fent leírt módon az ezredforduló előtt, és valójában igazságtalan lenne, ha azt mondanám, hogy manapság senki sem csinál közönségfilmet a régi iskola szerint, elég csak megnézni Christopher Nolan életművét vagy Dennis Villeneuve munkásságát a Sicariótól kezdve, de azért akadtak más alkotások is, amik kimondottan jól sikerültek, mint például az Éjjeli Féreg. De legfőképpen Nolan és Villeneuve azok, akik lelkesen és kreatívan igyekeznek kihozni a legtöbbet a közönségfilmekből és tesznek az asztalra konstans módon olyan alkotásokat az asztalra, amelyek valóban megfeleltethetőek a „jó” mainstream filmeknek. Mert a mainstream alapvetően nem azt jelenti – vagy nem azt kéne, hogy jelentse – hogy agyhalottaknak, igényteleneknek, és alacsony elvárásokkal mozizóknak szóló produktumok összességébe, hanem sokkal inkább egy hídnak kéne lennie a casualebb és a hardcore-abb nézőközönség között.

A remény rabjai a legmagasabb pontszámú mozifilm imdb-n, széles körben ismert film, és eddig bárkivel beszéltem róla, igazán rossz szava nem volt rá, de persze ez nem azt jelenti, hogy a legjobb film lenne, ami valaha készült. Eleve ez hülyeség, úgy általánosságban nézve nincs is ilyen, ha meg szubjektíven személyes kedvencet kéne kikiáltanom, akkor kapásból eszembe jut húsz-harminc alkotás, amit biztosan efölé helyeznék. Viszont sokkal inkább jelenti azt, hogy a legideálisabb mainstream film, hisz nagyon úgy tűnik, hogy azt a bizonyos „híd szerepet” ez az alkotás tölti be a legjobban. A remény rabjainak a legnagyobb érdeme, hogy úgy mesél el egy elég sokrétű háttértartalommal rendelkező történetet, hogy azt az átlagnéző is teljes egészében átlátja és megérti, de a nagy filmrajongók, akik lehet, hogy túl vannak már nem kevés művészfilmen is, sem fogják szájbarágósnak tartani és ugyanúgy élvezni fogják, mint bárki más. És ez a lényeg, ez a film úgy lett megalkotva, hogy nem csak, hogy szinte mindenki szeresse, hanem hogy mindenkinek meghatározó, emlékezetes filmélményt nyújtson.

De a történetem itt még nem ér véget, lévén nem csak azért léptem alternatív utakra, mert manapság kevesebb az olyan közönségfilm, amilyeneknek szerintem a jó mainstream alkotásoknak kéne lenniük. Az igazság az, hogy amellett, hogy manapság is találok azért magamnak néznivalót ebben a kategóriában, még-még előbukkannak időnként akár a kilencvenes évekből is olyan filmek, amiket még nem láttam, pedig amúgy jók és beleesnek a műfaji preferenciáimba is, szóval… egyszerűen ráuntam a közönségfilmekre. Azért nem úgy, hogy soha többé nem akarok egyet se látni az életemben, de jelentősen kevesebbet, mint azelőtt. Mondjuk úgy ötöt-hatot évente. Ja. Persze a sztorihoz hozzátartozik, hogy elég rövid idő alatt – ilyen két-három éves intervallumra kell gondolni - néztem meg a legtöbb közönségfilmet, amit úgy összességében életemben láttam, mert hát, na, megvoltak azok az idők, amikor a filmnézés, mint olyan volt az elsőszámú hobbim, és khm… eléggé belevetettem magam. Aztán ahogy a lelkesedés alább hagyott, szépen lassan újabb évek során egyre inkább csak nőtt bennem az érdektelenség a hagyományos közönségfilmek iránt, amikből – mint említettem pár bekezdéssel feljebb – egyre kevesebb olyan készült, ami megfelelt az elvárásaimnak. Szóóóval… ez a kettő együtt szépen megszülte a döntést: kell valami más! Valami új, valami friss, valami egyedi, valami különleges a mozgóképek világában. Tudom, hogy sokan, még ha nem is pontosan ilyen okokból, de hasonló következtetésre jutottak, ezért éli virágkorát sorozatozás, de ez egyrészt sosem volt igazán az én világom, másrészt meg nem is elég más nekem. Úgyhogy pár éve én inkább a független stúdiók alkotásaival, művészfilmekkel kezdtem el ismerkedni, és nálam abszolút betalált a mozgóképeknek ez a kissé eldugott, de annál színesebb világa, ezért mindenképpen szerettem volna összehozni a témában egy cikket, és némi gondolkodás után arra jutottam, kezdetnek kirakok ide egy kis ízelítőt a színtér egyik jeles képviselője, az A24 palettájából.

Az A24 egy relatíve fiatal(2012-ben alapították) amerikai független stúdió, amely mozgókép forgalmazással és filmgyártással is foglalkozik. A kínálatuk elég széles a műfajokat tekintve, vígjáték, dráma, akció, thriller, horror, sci-fi… meg még sok más zsáner és azok mindenféle kombinációja is megtalálható náluk, ami közös a filmekben, hogy a legtöbb esetben a mainstreamtől erősen elütő, erősen művészi eszköztárral, formanyelvvel alkották meg őket, és mindenképpen egyedi és különleges produktumok, és ebből kifolyólag természetesen gyakran erősen megosztóak is. Ebben a cikkben most tízet fogok közülük bemutatni, de abszolút ilyen ajánló(/nemajánló(?)) jelleggel. Ez pedig egyrészt azt jelenti, hogy egyáltalán nem lesznek spoilerek, másrészt viszont azt is, hogy elemzések sem, tehát nem fogok belemenni abba, hogy én hogyan értelmeztem adott filmeket, azok szimbolikáját, és számomra milyen háttértartalom került a felszínre az adott alkotás meg tekintése közben és/vagy azután. Elképzelhető, hogy egyes, különösen többrétű filmek kapnak majd külön cikket, amiknél a cselekmény részleteibe és a szimbolikába is beleásom magam, de most inkább nézzük azt a maximálisan spoilermentes tízes listát!

//Örökség/Hereditary(2018)//


Kissé paradox módon azzal a filmmel nyitom a bemutatók hosszú sorát, amelyiket utoljára láttam – ráadásul ennek bizonyos szempontból van is jelentősége – de úgy hallottam egyik spanomtól, hogy ez az (egyik) trademark produktuma az A24-nek, ezért úgy gondoltam ezzel kezdek. Egyébként valóban a maga kategóriájához képest egy viszonylag széles körben ismert alkotásról van szó, sokan azok közül, akik nem, vagy csak ritkán akadnak össze művészfilmekkel, is találkoztak már vele: minimum a címét már hallották valahol, de bőven vannak, akik látták magát a filmet is. És igazából, ha kicsit jobban belegondolok, Ari Aster Öröksége tulajdonképpen megfelel ennek a célnak, hiszen az A24 által készített vagy forgalmazott alkotások közül ez még egész élvezhető lehet az átlagnéző számára is több okból kifolyólag is, plusz attól függetlenül, hogy nem nagyon durván rétegfilm, jó is. És ez szintén egy fontos szempont.

Oké, személy szerint úgy gondolom, hogy az A24-nek bőven van jobb filmje, sőt a Ari Aster második alkotása, a Fehér éjszakák sokkal jobban bejött nekem, de ettől még semmiképpen sem gyenge az Örökség sem, sőt első rendezésnek nagyon is szép teljesítmény!

De hogy konkretizáljuk a dolgokat… egy művészhorrorról van szó, amelyből láttam már jópárat, itt ebben a cikkben is kapásból lesz ezzel együtt négy is. Ennek megfelelően lassú tempó, szépen fokozatosan felépített feszültség jellemzi, szóval szerencsére kategóriájához hűen az Örökség sem olcsó, vásári ijesztgetésre épít folyamatos jumpscare-ekkel, hanem inkább pszichológiai szinten adja át a horror érzetet. Eléggé általános még az ilyen típusú filmeknél, hogy egy kifejezetten komor lélektani drámát visznek realisztikus szálként egy misztikus szál mellett, amely meg gyakran művészi szimbolikának ad táptalajt, és ez a kettős felépítés itt is megvan. Plusz a drámai vonal miatt az Örökség is, csak úgy, mint a többi művészhorror, magas szintű színészi játékokat vonultat fel. És ezek mind tök jó dolgok, csupa olyan, amiért imádom az art horrorokat, ráadásul ebben a filmben Ari Aster jól is használta ezeket az eszközöket, csak az a baj, hogy (még) nem elég jól. Gyakorlatilag kivitelezés szempontjából csak jobb filmek lesznek ebben a kategóriában ezen a tízes listán, ráadásul azokat előbb is láttam, mint ezt, szóval… egy icipicit azért csalódtam mikor az Örökség végén legördült a stáblista, és hiába tartom jó filmnek, nem tudok igazán annyira lelkesedni érte.

Ráadásul azon kívül, hogy nem annyira tökélyre csiszolt Ari Aster ezen alkotása, mint zsánerbeli testvérei, van még pár dolog, ami bár nem jelentős, de kicsit azért számomra levont az élvezeti értékéből. Az egyik az, hogy bár bőven nem tartom ökörségnek a cselekményt, a sztorit, mint sokan, de tény és való, hogy azért mind a realisztikus mind a misztikus szálon egy-egy ponton megbicsaklott a történet egy-egy kisebb logikai bakin, amikbe most nem mennék bele, lévén erősen spoileres lenne kielemezni őket. Illetve ott van még maga a film szerkezete, és a megközelítés ahogyan Ari Aster a két eltérő szálhoz nyúlt…

A történet első fele egy családi dráma, amely kezdetben csak a különböző tagok – akár élők akár holtak - közti viszonyokat vázolja fel, de később egy tragikus esemény következtében egy igen érdekes morális dilemmát kapunk, amely egy vacsorajelenet során szépen kis is csúcsosodik. Mind az egész kérdéskört mind magát a konkrét jelenetet imádtam, sokkal jobban érdekelt, mint bármi más a filmben, és aztán… ezt az egészet nem igazán bontotta ki jobban Ari Aster. Sőt hamarosan maga a realisztikus drámai szál eléggé a háttérbe szorult – szerintem túlságosan is! – hogy helyet adjon a misztikus vonalnak, amelyben persze van rejtély meg feszültség és némi fordulat is, de bőven nem tudott felnőni a korábban felvezetett lélektani drámához, és számomra picit a film második fele szét is esett. Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy a záró jelenet zseniálisan lett megkomponálva, szóval azért a misztikus szál tetőpontja és lezárása kifejezetten tetszett.

//Fehér éjszakák/Midsommer(2019)//


És akkor el is érkeztünk Ari Aster második filmjéhez, ami – ahogy már pedzegettem az Örökségnél – nekem sokkal jobban bejött, sőt konkrétan instant bekerült a kedvenceim közé. Nem csak az A24-től, hanem úgy egyáltalán. A film alapvetően a szekták működését járja körül nagy általánosságban, de bőven kapunk személyes drámát a főszereplő fiatal pár, Dani(Florence Pugh) és Christian(Jack Reynor) révén, akiket egyik ismerősük meghív a szülőfalujába. Az apró település Svédország legeldugottabb sarkában van, a közössége a világtól rendkívül elzárkózott életmódot él, és igen ők maguk az a bizonyos szekta, és igen, pontosan az fog történni, amire a film első pár percében gondolsz…

A Fehér éjszakákban nincsenek igazán fordulatok, cselekményének folyása az Örökségénél jóval komótosabb, és természetesen ahogy a többi art horror, úgy ez sem ijesztget jumpscarekkel. Helyette van folyamatosan fenntartott, gyomrot görcsberántó feszültség, ami egyfelől pont abból táplálkozik, hogy valójában már az elejétől fogva tudod, sejted, mi fog történni, és ez okozza a pszichológiai horrorhatást. Legalábbis részben. Mert ott van még a néző időről időre történő zavarba ejtése zseniálisan megkomponált sokkoló jelenetekkel. Egyébként maga az egész film elképesztően tökéletesen egyben van, nagyon durván beért, tökélyre csiszolódott Ari Aster stílusa az Örökséghez képest, sőt emellett még egyedibb, még karakteresebb lett.

A film rengeteget profitál magából a megvalósításából, hiszen a rendezés mellett az operatőri munka is kiemelkedő, a kameraszögekben, vizuális megoldásokban rengeteg kreatív ötlet van, és tele van minden jelenet apró finom kis részletekkel, amelyek természetesen illeszkednek a nagy egészbe. Nekem ez a film sokkal nagyobb csemege volt látvány szempontjából, mint a CGI-jal teletömött, látványra kihegyezett, amúgy vizuális stílusában számomra pont totál generikus és semmilyen hollywoodi közönségfilm. A színészi játék is baromi erős, persze ahogy említettem már, a művész horroroknál a jelentős drámai vonal miatt ez általános, de a női főszereplőt alakító Florence Pugh még az ottani standardekhez képest is kimagaslóan játszott.

Negatívumokat nem igazán tudok írni, mert… egyszerűen nem nincs mit. Persze biztos bele lehet kötni részletekbe, de nekem személy szerint ez így ahogy volt, nagyon egyben volt, különleges filmélményt nyújtott a lehető legpozitívabb értelemben, szóval nálam a legjobbak közt van.

//Green Room(2015)//


Az akciófilmek általában nem a kőkemény realizmusról híresek, de ez teljesen rendben van, hiszen alapvetően a szórakoztatás és a látványosság a lényegük, és alapvetően én is ilyesmit várok el tőlük. Nem kell, hogy földhözragadtak legyenek, hanem pont ellenkezőleg az alkotók igenis engedjék el a fantáziájukat – persze azért nevetséges túlzásokba nem kell esni! - és a film háttérvilága adta keretek között minél ötletesebb és minél kreatívabb harci jeleneteket szeretnék látni. Hangsúlyozom, általában. Viszont az ember azért lép alternatív utakra, hogy valami mást, valami különlegeset lásson, és a fentiek ismeretében, hogy máshogy lehetne a legjobban megcsavarni az akciófilmek receptjét, mintha a lehető legrealisztikusabb módon készít egyet?

Persze azért nem teljesen újkeletű ez az elgondolás, és még a mainstreamben is akad rá példa, mert bár a Szemtől szemben nem igazán akciómozi, de a bankrablás meg azt követő menekülés és utcai lövöldözés mindenképpen ezt az irányvonalat képviseli, méghozzá elég magas szinten. Viszont Jeremy Saulnier azt a célt tűzte ki magának, hogy a Green Room képében egy teljes akciófilmet készít a kőkemény realizmus szellemében.

A Green Room főszereplői ennek megfelelően egyáltalán nem akcióhősök, hanem egyszerű emberek, egy nem túl sikeres és befutott punk banda tagjai, akik egy lepukkant mulatóban adott koncert után szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak, amit történetesen a helyi neonáci szervezet egyik tagja követett el. Ez az alap, az indok, és a mozgatórugó egyben, ami létrehozza és beindítja magát az akcióláncolatot, ami kegyetlenül, abszolút naturalisztikus ábrázolásmóddal söpör végig mocskos és véres hurrikánként innentől az egész filmen tulajdonképpen egészen a stáblistáig. Persze a „söpör” alatt azért nem a mainstream műfajrokon alkotások szélsebes tempóját kell érteni, és a Green Room minden durvasága ellenére igyekszik földhözragadtan hiteles és abszolút realisztikus is maradni, és azt kell, hogy mondjam, hogy ez meglepő természetességgel sikerül is neki végeredményben az egész játékidő alatt. Talán a filmnek az a legnagyobb különlegessége, hogy bár egy egyedi és kifejezetten ritkán alkalmazott koncepciót és irányvonalat képvisel, mégis a Green Room olyan csiszoltnak és olajozottan működőnek hat, mintha valójában egy jól bejáratott receptet látnánk. Minden részlet és eszköz pont a helyén van, a fentiekhez tökéletesen asszisztál a természetes színészi játék és a – főleg a műfajt tekintve - letisztult vizualitás.

//Ginger & Rosa(2012)//


A Ginger & Rosa nem örvend ugyan akkora népszerűségnek, mint a Fehér éjszakák, sőt művészfilmes berkekben is elég megosztó szokott lenni, nekem mégis a másik nagy kedvencem ebből a merítésből. Sally Potter drámája Nagy Britanniában játszódik a kubai rakétaválság idejében, de nem a globális társadalmi és politikai helyzetre fókuszál, hanem személyes emberi sorsokra. Elsősorban a címszereplőkre, az ő kamaszkori barátságukra, de Ginger családja is jelentős szerepet kap a filmben. Persze ha nagyon mélyre ásunk, akkor felfedezhetünk egy finoman a háttérben meghúzódó halvány párhuzamot a kubai rakétaválság és a személyes cselekményszálak között, de ez csak egy kis rejtett apró részlet, nem ez a lényeg, bár tény és való, hogy nekem nagyon tetszett, mikor sikerült rátalálnom.

De akkor mégis miről szól a Ginger & Rosa és mitől vált különlegesség számomra? Sally Potter alkotása nehezen indul, és egy elég szerteágazónak tűnő filmmé érik, amelyről sokaknak az juthat eszébe a megtekintés után, hogy rengeteg mindenről akart szólni egyszerre, aztán végül semmiről sem szólt. Valójában ez nem igaz, és rengeteg apró szeletét érintjük az életnek, de pont ezért ezek a pici életképek igazából meglepően természetesen állnak össze egy koherens egésszé, amely kivételesen árnyalt képet fest elénk az emberi életről, vagy ha úgy tetszik, röviden csak az életről. A karakterek bőven nem fekete-fehérek, de nem is szürkék, hanem sokszínűek, megannyi apró vonásból épül fel a bonyolult, és éppen ezért abszolút életszerű jellemük. Igen, talán a karakterábrázolás a legnagyobb erénye a Ginger & Rosának, hiszen minden szereplő különböző motivációkkal és tulajdonságok összességével rendelkezik, így a megítélésük nem egyértelmű, nézőről-nézőre változó ki kit ért meg és kit utál meg, hisz igazán nincsenek abszolút negatív vagy pozitív karakterek, csak egyszerű emberek a saját személyes sorsukkal, múltjukkal, vágyaikkal, gondolataikkal, hiteikkel.

A Ginger & Rosa alapvetően ezt kínálja, ezt adta nekem, magát az emberi életet festi le a legtermészetesebb valójában, de ezentúl is sok mindent bele lehet látni, hisz pont a fent említett sokszínű és árnyalt karakterek miatt maga a mondanivaló és végkonklúzió is erősen változó lehet nézőnként.

Ehhez a koncepcióhoz természetesen kiváló színészi játék és a Green Rooméhoz hasonló letisztult operatőri munka dukál, illetve szerintem maguk a párbeszédek is rendkívül jól megírtak, ami szintén kimondottan fontos egy dráma esetében.

//Spring Breakers – Csajok szabadon/Spring Breakers(2012)//


A kezdetektől fogva tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az A24 erősen művészi vonalon mozog, sőt kifejezetten ezért ugrottam fejest a filmjeikbe. A Spring Breakers viszont egy olyan művészfilm, amiről sokáig azt hittem, hogy valójában trash film. Én is tudom, hogy ez hogy hangzik, de az a helyzet, hogy – kicsit talán spoiler, de ezt most muszáj leírnom – a Spring Breakers nem szól semmiről. Tulajdonképpen, ha magát a cselekményt, a karaktereket és a párbeszédeket nézzük akkor egy másfél órán át tartó üres party film, amiben egyébként több amerikai sztár is megjelenik, mint például az egyik főszereplőt alakító Selena Gomez pop énekes vagy a kisebb szerepben feltűnő rapper Gucci Mane. És igen, így vagy úgy, de licencelt zenékkel is tele van a film. Viszont maga a megvalósítás – rendezés, operatőri munka stb. – kifejezetten magas szintű, művészi, és helyenként annyira kiemelkedő, hogy nagyon durván emlékezetes maradt, gondolok itt például a film elején megtörténő rablásra. És ha ehhez még hozzá vesszük, hogy az alapvetően művészfilmekben utazó Harmony Korine rendezte, akkor tulajdonképpen el is dőlt, hogy ez művészfilm, viszont… a kérdés az, hogy vajon a Spring Breakers csak stílusos, de valóban nincs igazán mögötte semmi?

A válasz az, hogy igen és nem. Ez a film tényleg nem szól semmiről, de pont ez a lényeg benne, és amikor ráébredtem erre, hirtelen a kirakós majd’ minden darabja a helyére került, és a legtöbb elem, ami korábban üresnek, értelmetlennek tűnt, az egyből értelmet nyert. Ennek ismeretében pedig azt mondom, hogy a Spring Breakers mindenképpen egy értékes és igazán különleges színfoltja az art szférának, de tény és való, hogy még az ebben a kategóriában járatos nézőnek is nehezen nyílik ki, és én személy szerint úgy érzem, hiába találtam rá a fő mondanivalójára, a film legvégét nem igazán sikerült ebbe a koncepcióba beleillesztenem, és nem is igazán tudom hova tenni.

//Különösen veszélyes/Barely Lethal(2015)//


Őszintén szólva valahogy nem vártam volna, hogy az A24 kínálatában találok majd akció-vígjátékot is. Azt meg végképp nem, hogy ha esetleg mégis ráakadnék egyre, akkor az nem lesz erősen művészi beütésű, hanem éppen ellenkezőleg egészen konkrétan könnyen befogadható közönségfilm lesz. De mégis megtörtént, amikor összeakadtam a Barely Lethallal.

Kyle Newman alkotása ráadásul két eléggé agyonhasznált témán belül próbál kitűnni, értve ezalatt, hogy egyfelől James Bondot parodizálná, másfelől meg a szokott humoros köntösben bemutatná saját szájíze szerint ezt a tini ügynök settinget. E kettő közül egyébként az utóbbi a hangsúlyosabb, és valljuk be, mozgóképes formában ezt azért kevesebbet látjuk, young adult regények között sokkal gyakoribb ez a felállás.

Attól függetlenül, hogy A24 produktum, nem vártam tőle, hogy művészfilm legyen, rögtön az elején egyértelmű volt, hogy nem is lesz az, de nem bántam, mert szeretem a jóféle akció-vígjátékokat, és úgy vagyok vele, hogy ha jól csinálják, akkor a fenti két alapkő, amire a Barely Lethal építkezik, kitűnő táptalajt adhat egy ilyen műfajú filmnek. Tehát Kyle Newman rendezése nálam simán működhetett is volna, viszont a végeredmény eléggé felemás lett.

Ha sorban megyünk, akkor azt kell mondanom, hogy a kéttagú műfajmegjelölésből az „akció” címke nem igazán valósul meg, hiszen kevés erre kihegyezett jelenet van, és azok is rövidek, se nem kifejezetten látványosak, se nem igazán ötletesek, még talán az autós üldözésre tudnám azt mondani, hogy korrekt, de ennyi. A vígjáték része a dolognak már sokkal inkább a toppon van, bár összességében azért ez azt jelentette nálam, hogy hol működött a humor, hol nem. Oké, van sok jó poén benne, olyanok is, amik tipikusabbak egy ilyen filmtől, és olyanok is, amik már egyediebbek. De sajnos akadt nem egy gyengébb vagy erőltetettebb vicc is, illetve a szöveg…

A helyzet az, hogy a Barely Lethal nagyrészt tipikus amerikai középsulis környezetben játszódik, ahol a főszereplő tini ügynök, Megan megpróbál elvegyülni és normális életet élni, miután lelécelt a Samuel L Jackson karaktere által vezetett kémszervezettől, amely saját ügynökének nevelte ki gyakorlatilag születésétől fogva. És ebből következik, hogy a párbeszédek javarészt kamaszok közt zajlanak és tele vannak tini szlenggel, ami lehet, hogy eredeti nyelven hallgatva tök jó, de sajnos elkövettem azt a hibát, hogy magyar szinkronnal néztem végig a filmet. A hazai fordítás pedig annyira természetellenesen ültette át ezeket a szófordulatokat, hogy erőltetettnek hat elég sok dialógus, de talán leginkább az angol cringy jelző illene a legjobban rájuk… csak ha már nyelvek meg ilyesmik.

Talán egyszer majd újranézem angolul, valahogy látatlanban is azt mondom, hogy úgy jobb lehet. És igen, adnék neki még egy esélyt azért, mert bár összességében hullámvasútnak éreztem, látom benne a potenciált. Tényleg megvannak a maga pillanatai a filmnek, nálam pedig ütöttek a poénok, amiknél a helyzetkomikum arra épült, hogy a főszereplőből fel-feltört középsulis inkognítója alatt a kiképzése, mint például az irodalomórán adott felelete a tanár kérdésére vagy amikor megszakérti a Black Ops Fidel Castrós pályáját. Látom benne az ötleteket, a kreativitást is itt-ott, hogy azért próbálták az apró részletek révén kicsit egyedibbé tenni a filmet, hogy ne csak egy sokadik lelketlen bőrlehúzás legyen a témában, és mondjuk, lehet nem a legjobb példa, de az elején a stáblista szerintem tök jól figurázza ki a James Bond filmek szokásos animált, agyon designe-olt, licencelt dalos intróját. Tehát sok mindent jól csináltak ahhoz, hogy egy tök szerethető és élvezhető vígjáték legyen a Barely Lethalból, komolyan kár érte, hogy az összkép nem lett valami nagy szám, sőt kimondottan felemás érzetet keltett bennem, mert elég közel járt így is a film hozzá, hogy nálam egy jó kis vígjáték legyen belőle. Na, majd egyszer eredeti nyelven, hátha…

//Országúti bosszú/The Rover(2014)//


Ha azt mondom, ausztrál film, és a posztapokaliptikus ausztrál sivatagban is játszódik, akkor mindenkinek egyből a Mad Max ugrik be. Pedig a The Rover is ilyen, amiben ráadásul szintén autóznak meg lövöldöznek is, a magyar címe meg egy B kategóriás akciófilmet sejtet. Mindezek ellenére David Michod alkotásának kb. semmi köze George Miller mára kultikussá vált szériájához, ez itt egy lassú lefolyású dráma, amiben mind az akciók mind a posztapokalitpikus világ bemutatása sokkal realisztikusabban jelenik meg. Cselekményszerkezetét tekintve meg egy roadmovie, hiszen valóban egy hosszú autóútból áll az egész film, melynek során a saját járművét eltökélten, már-már fanatikusan visszaszerezni akaró Eric(Guy Pearce) és az egyik tolvaj öccse, Rey(Robert Pattinson) sorsa fonódik össze annak a bizonyos autólopásnak a révén. Az utazásuk során apró életképek során tárja elénk David Michod a The Rover kegyetlen világát, melynek kialakulásáról, az azt előidéző katasztrófa okairól semmit sem tudunk meg ugyan a film végéig. Ezen akár durván elcsúszhatna a film, de magam is meglepődtem rajta, mennyire természetesen működik ez a fajta mindenféle magyarázatot nélkülöző ábrázolásmód, és valójában egy szemernyi hiányérzet sem maradt bennem ezt illetően a The Rover megtekintése után. Ebbe a filmbe egyszerűen ez nem kell, nem az a lényeg, hogy miért és hogyan történt, hanem hogy mivé lett az élet, miután ez megtörtént, és ennek az ábrázolása pedig zseniális. Emellett maga a színészi játék nyűgözött még le igazán, de itt is leginkább Robert Pattinsont emelném ki, aki mára bőven maga mögött hagyta a Twilightot, és igazán jó filmekben elképesztő alakításokat nyújt, a The Roverbeli az egyik, sőt szerintem úgy egyáltalán a legkiemelkedőbb színészi teljesítmény, amit valaha tőle láttam, simán ott lehetne egy ilyen „Top 10 új évezredbeli alakítások” listán, méghozzá meglehetősen előkelő helyen.

//It Comes At Night(2017)//


Az It Comes At Night a The Roverhez hasonlóan szintén egy posztapokaliptikus film, és itt sem tudunk meg túl sokat a darabjaira hullott világ kialakulásáról, mindössze annyit, hogy egy gyilkos vírus okozza, amire úgy tűnik nincs hatásos gyógyszer vagy vakcina. Ráadásul magáról a világról kapott képünk Trey Edward Shults alkotásában még szűkebb, hiszen roadmovie helyett pont majdhogy nem egy onesetmovie-t kapunk, hiszen az It Comes At Night javarészt egyetlen házban és annak környékén játszódik. A sztori mindössze annyi, hogy ebben a bizonyos házban élő család befogad egy másikat, és együtt próbálnak ezután túlélni. Talán az It Comes At Night a legkevésbé cselekményes film a cikkben bemutatottak közül, hiszen tényleg alig történik benne valami. Mély lélektani dráma, amelyben az egyes karakterek viszonya a kialakult világgal és az összeköltözéssel áll a középpontban. Trey Edward Shults alkotásában a művészfilmes standardekhez képest is szokatlanul mélyre kell ásni és a felszín alá látni, hogy adjon valamit, valamiféle filmélményt. Nálam működött az It Comes At Night, de az előbb említett okok miatt egyértelműen rétegalkotás még az art szférán belül is, mondjuk úgy, mint Lars Von Trier Melankóliája, amit mellesleg én személy szerint imádtam.

De vissza az It Comes At Nighthoz… fontos még tudni, hogy sok helyen - például Imdb-n is – horrorként van feltüntetve, és ha jól tudom a mozi premier előtti marketing kampány is tévesen így reklámozta, szóval nem kevés csalódott véleménybe lehet belefutni internetszerte. Viszont ahogy a bemutató elején is írtam, ez egy posztapokaliptikus dráma, se közönségfilmes se művészi értelemben nem horror, még akkor is, ha vannak benne rémálmok, helyenként elég nyomasztó a hangulata, és a „félelem”, mint általános emberi érzés jelentős szerepet kap a karakterek és úgy az egész drámai szituáció szempontjából.

//A boszorkány: New England-i népi legenda/The Witch(2015)//


A végére pedig – hogy szépen keretbe foglaljam a listát – szintén két art horrort hagytam, méghozzá Robert Eggers munkáit. Csak úgy, mint az Ari Aster filmek esetében, itt is a későbbi, ’19-es The Lighthouse című alkotását láttam először, és csak aztán a The Witchet. És – bár már fogalmam sincs miért – annak ellenére, hogy elérhető magyar szinkronnal, eredeti hanggal álltam neki és néztem végig, ami számomra hangulatilag nem kevés pluszt adott hozzá, így amikor odajutottam, hogy újfent Eggers rendezésében nézzek valamit, ugyanígy jártam el és a hazai helyett élből az angol hangsávot választottam. És még ha a megértést nehezíti is ez a The Witch esetében, úgy érzem összességében szintén jól jártam, hiszen a korai gyarmatosítások érájának ízes angolja itt is sokat dobott az atmoszférán.

A történet ugyanis az 1600-as években, a magyar címben szereplő New Englandban játszódik, és tulajdonképpen egy mélyen vallásos, puritán család drámája, akik a vadon mellé költöznek, miután a családfő nem kicsit összekülönbözik a telepesi közösség plébánosával. Persze van benne egy misztikus szál is, de ez igazából szinte végig a háttérben marad, viszont ettől függetlenül nem elhanyagolható, már csak azért sem, mert magának a drámának és tragikumnak a kirobbantója, katalizátora, mint afféle külső fenyegetés, ami próbára teszi a család – ebben az esetben egyébként eléggé ingatag – egységét, és felszínre hozza annak tagjai közt eddig lappangó konfliktusokat. Emellett persze a kor fanatikus, puritán hite is jelentős szerepet kap, elég szépen bemutatásra kerül, és az egész filmet átható feszültség, illetve maga a horror hatás egy része is ebből fakad a misztikus külső fenyegetés mellett.

A történet ennyi, és tulajdonképpen hasonlóan a Fehér éjszakákhoz, fordulatot nem nagyon tartalmaz, ahogy jumpscare-eket sem, hanem a fent említett feszültség és kimondottan jól felépített karakterekkel és azok viszonyaira támaszkodó dráma azok, amik igazából egyben az ívét adják és életben is tartják a The Witchet az elejétől a végéig. A körítés pedig tökéletesen asszisztál ehhez, legfőképpen a színészi játék kiemelendő a zsánerben már-már szokásosan, de helyenként az operatőri munka is kiemelkedő teljesítményt nyújt egy-egy érdekes beállítással, egyedi megoldással.

Szó, ami szó, nagyon szerettem a The Witchet, minden megvan benne, amit egy művész horrortól elvárok, sőt egyes területeken kategóriája átlaga felett is teljesít, de összességében Eggers filmjeinél is elmondhatom, hogy a második rendezése jobban bejött, még ha bőven nincs akkora különbség számomra a két alkotása között, mint Ari Aster munkái esetében.

//A világítótorony/The Lighthouse(2019)//


És akkor el is érkeztünk Eggers második filmjéhez, és ezzel együtt a listánk utolsó tételéhez. Ahogy Ari Aster, úgy Robert Eggers is maradt a kaptafánál, és újfent egy art horrort tett le az asztalra. Mint említettem én a The Witch és The Lighthouse között nem éreztem akkora különbséget, de tény, hogy picit az utóbbi jobban bejött.

A film tulajdonképpen mindössze két fontosabb szereplőt vonultat fel, az öreg világítótoronyőrt(Willem Dafoe) és újonc segédjét(Robert Pattinson), akik a világtól teljesen elzárva és egymással összezárva kénytelenek nem kevés időt eltölteni. Mindkét karakter gyökeresen eltér egymástól, amely már az első napon elveti a különbözőségekből fakadó feszültség és konfliktushelyzet magját. Amely aztán egy ideig lappang ugyan, de később az őrület termékeny táptalaján kisarjadzik és szárba szökken, hogy végül teljesen elburjánzzon felettük. Igen, a kényszerű és finoman fogalmazva is kényelmetlen összezártság okozta delíriumos őrület az egyik fő téma, amit Eggers kivételesen érzékletesen fest le, de ezen kívül egy gyönyörűen végigvitt szimbolikájú misztikus vonalat is odatett, amely egyfelől táplálkozik régi tengerészlegendákból másfelől meg remek érzékkel használja fel hozzá az ókori görög mitológiát is(pl.: Prometheus története).

Maga a megvalósítás is lenyűgöző, a kétszereplős dráma eljátszása nem akármilyen nevekre lett bízva. Robert Pattinsont korábban már agyondicsértem a The Rover kapcsán, és itt is bőven megérdemli, bár úgy vélem, Willem Dafoe ebben az esetben most ellopta előle a show-t, kivételes módon érzett rá a vén tengeri medve szerepre, és elképesztő játékkal adta át annak karakterét. Ráadásul ahogy a rendező előző filmjénél is említettem, eredeti hanggal néztem a The Lighthouse-t, ami sokat dob az élményen köszönhetően pont annak az 1800-as évekbeli tengerészszlengnek, amit Willem Dafoe karaktere beszél. A vizualitás kifejezetten ötletes, bár egyes megoldások elsőre furának tűnhetnek, de valójában mind a fekete-fehérség mind az 1.19:1-es képarány tökéletesen illeszkedik a korhoz(1800-as évek végén játszódik a film), a hangulathoz és úgy egyáltalán az egész filmhez.

A The Lighthouse részemről a lista egyik legerősebb darabja, hisz tud mindent, amit az amúgy szintén remek The Witch is tudott, de tovább is fejlődött, csiszoltabb és egyedibb eszközökkel dolgozik, így mindent összevetve nálam egy igazán különleges alkotássá nőtte ki magát.

2020. május 25., hétfő

Elixbeer Brown & White teszt

Nem tudom, ki mennyire emlékszik az Alakor Biosör nevezetű búzasörre, de pár éve eléggé nyomták több szupermarketben is, szóval elég nehéz volt nem összefutni vele. Mostanság nem nagyon szoktam látni a hiperek polcain, ami kár, mert nekem bejött anno, főleg amikor háromszáz forintért adták a Pennyben…
Egy bizonyos Körös-Maros Biofarm állt emögött a termék mögött, akik a mostani Lidl sörvásár keretein belül bedobták a piacra a legújabb cuccukat, az Elixbeer Brown & White-ot.

 
Ez is egy búzasör, csak éppen barna változat, amit mind az amúgy még kisüzemi berkekben is kiemelkedően informatív – balling foktól az IBU-ig mindent megtalálunk rajta – címke színkódja már előrejelez. De persze teljes bizonyosságot akkor szerzünk majd erről, amikor a sötét színű ital a pohárba kerül. A megjelenése az ital színével erős kontrasztban álló szép fehér habbal elég impozáns, és az illata is kellemes, leginkább pörkölt malátásságot vetít előre, ám azért nem valami intenzív. Ízében viszont már erőteljesen érződik a kávésság és némi étcsokisság, mely jegyekhez száraz kortyérzet társul. Azonban ezeket ellensúlyozza a búzamaláta lágy édessége, és így összességében egy egészen egyedi, de mindenképpen koherens és harmonikus összképet kapunk.

Az Elixbeer Brown & White részemről tehát egy remek sör, különösen a mostani áron, hisz mindössze 400 forintot kell a 0,33-as üvegért hagyni a Lidl kasszájánál.

2020. május 21., csütörtök

Sörök Fertőrákosról - Krois Brewery csoportteszt

Egyszer régen, majd’ egy éve egy spanom Sopronban járta a kocsmákat, amikor váratlanul belebotlott egy számára addig ismeretlen hazai kisüzem cuccaiba. Amiben persze nincs semmi különös, hiszen manapság már minden második falura jut egy feltörekvő craft főzde vagy egy lelkes amatőr házi sörfőző, szóval elég nehéz is lenne követni ezt a hazai mikro színteret, még akkor is, ha a blog teljes egészében erre fókuszálna. Ahogy abban sincs semmi extra, hogy amikor rám írt, kéne-e négy ad hoc tesztalany, gondolkodás nélkül válaszoltam: kéne!

Akkor régen, majd’ egy éve át is vettem tőle a négyes fogatot, megnéztem a címkéken feltüntetett gyártót, és arra jöttem rá, hogy nekem sem mond az égvilágon semmit a Krois Brewery. De akkor nem is foglalkoztam vele igazán, egyszerűen csak egymás után felpattintottam a három decis üvegeket, és a szokásos jegyzetelgetés közepette megiszogattam őket. Aztán szépen el is feledkeztem róluk, pár napja akadtam rá a tapasztalataimat megörökítő txt-re a kiszolgált három terrás winyóm egyik legmélyebbre temetett, rég elfeledett almappájában. Ekkor hirtelen elhatározásból rákerestem a gyártóra és közben igazából már meg is született bennem az elhatározás, hogy megírom a cikket a Krois Brewery söreiről. Kivéve persze, ha azóta a gyártó a teljes portfólióját lecserélte már, és az általam kóstolt darabokat már nem is gyártanák, mert akkor ugye túl sok értelme nem lenne az egésznek…

Viszont mikor rátaláltam az egyben egyfajta webshopként is funkcionáló honlapjukra, könnyedén meggyőződhettem róla, hogy mindegyik tesztalany a jelenlegi szortiment részét is képezi. Egyébként maga a honlap egész pofás, főképp, ha azt vesszük, hogy nem egy nagyon a köztudatban lévő fővárosi craft főzdéről van szó, hanem egy kb. a teljes ismeretlenség homályába vesző vidéki – egészen konkrétan fertőrákosi - gyártóról. A webshopos árak egyébként első blikkre nem tűnnek rossznak egy palackra leosztva, sőt 550 forint három deci jóféle kisüzemi stoutért elég jó idehaza, viszont erre – a kosárba helyezett mennyiségtől függetlenül egységesen - rájön még elvileg 900 forint szállítási költség is, ami azért rögtön kicsit más megvilágításba helyezi az egészet. Illetve csak nagy tételben lehet rendelni, tehát vagy hatos csomagot kell venned vagy egy teljes tálcányit. Más opció nincs, kivéve ha nem online vásárolsz, amihez a honlapon segítségképpen mellékeltek egy „sörtérképet”, amin be vannak jelölve az országban azok a pontok, ahol elérhetőek a termékeik. De, mert hogy azért itt is van egy de, ezek nagyrésze pár fővárosi sörszaküzlet kivételével vendéglátóhely, és nem kiskereskedelmi egység, tehát éttermek, kocsmák, kávézók szerepelnek zömmel rajta meg Cili vitaminháza. Ami talán egy bolt. Asszem. Öhm… szerintem lépjünk túl rajta, egyébként is úgy tudom a sörben van B vitamin, szóval akár miért ne… ?

Oké, mindezektől függetlenül én 700 forintos darabáron vettem át a haveromtól a söröket, ami itthoni trendeket figyelembe véve átlagosnak mondható három deci kisüzemi sörért, szóval mondjuk, hogy az ár itt most oké, se nem pozitívum, se nem negatívum, ezért inkább ugorjunk is a valódi értékelési szempontokra: az egyes sörök ízére.

//Krois Klassik//


A Klassik nevezetű sörük egy pilsner, a gyártó szerint egészen konkrétan a német vonalhoz tartozó. Az igazság viszont az, hogy a kisüzemek pilsei sosem tartoznak semelyik hagyományos vonalhoz, maximum – jó távolról – közelíthetik azokat, de leginkább egy külön csoportot képviselnek. Ennek a csoportnak a személyes megítélése részemről nem túl jó, lévén az általam eddig újhullámos főzdéktől kóstolt pilsnerek nem igazán voltak önmagukban se jók, de ha meg igen, akkor sem vehették fel ár/érték arányban a versenyt egyes nagyobb gyártók termékeivel… és itt leginkább a Csehszlovák térség bizonyos főzdéire gondolok. Röviden tömören a craft főzdéknek semmi esélye az olyanok ellen pilsnerek terén, mint mondjuk egy Bernard vagy Urpiner, és szerintem a nagy többség nem is ilyen típusú söröket vár az újhullámos főzdéktől, hanem APA-kat, IPA-kat, stoutokat… stb.

Nem kis fordulat lenne, ha ezután azt mondanám, hogy a Krois Klassik kivétel a fentiek alól, de nem is fogom. Ugyan a fűszeres illata biztató, és magában a kortyban is tök jó a komlózás, de a malátalap egyáltalán nincs vele harmóniában, ráadásul önmagában is elég fura, amolyan szájpadlásra tapadós érzete van. Nem kimondottan kellemetlen a Krois Klassik, és nincs is konkrét bántó mellékíz benne, de fura és az összhang teljesen hiányzik belőle, pedig pont a pilsner típusnak kéne a kesernyés komló és az édes maláta közti tökéletes harmóniájáról szólnia elviekben, szóval… nem, nem hiszem, hogy ilyet még egyszer szívesen innék, ezúttal is maradnék inkább a jól bevált pilseimnél.

//Krois La Grisette//


És itt is van a másik típus, amelynek terén a jól bevált import termékek szintén az esetek többségében lenyomják az újhullámos főzdék cuccait, és ez pedig a búzasör, mint tág kategória, de leginkább a német eredetű weizenekre igaz a fenti állítás, ugyanakkor a flamand gyökerű witek sincsenek sokkal jobb helyzetben, bár itt azért az oroszoknak már sikerült abszolút pozitívan meglepniük. A Krois Brewery – talán hogy pont a fenti csapdát elkerülje – csavart egyet az egész búzasör témán, és egy olyan altípust főzött le, amiről én még a büdös életben nem hallottam. Ez pedig a grisette, amiről némi netes kutakodás után nekem azt sikerült kiderítenem, hogy valamiféle ősi belga sörtípusról van szó. De ez igazából nem is olyan fontos, a lényeg, hogy milyen is valójában ez a grisette? Na, az már nagyon is ismerős volt!

Az illata savanykás. Csak és kizárólag, nincs mellette más, merő savanyúság az egész, és ez már megkongatta vészharangot nálam. De bizonyosságot csak akkor nyerhettem, amikor megkóstoltam, és kiderült, hogy maga a korty se tartalmaz nagyon más ízt, csak savanyút. Oké, nyíltan kimondom, az egész egy felvizezett berliner weisse-ra emlékeztett, ami azért rossz, mert a túltolt savanyúsága miatt a berliner weisse-kat utálom, viszont azért icipicit jó, mert ha vizesebb hatású, akkor azért könnyebb leküzdeni. Utóbbi miatt ki nem öntöttem végül, de azért elég közel jártam hozzá, mert így is túlságosan visszaadta azt a traumatikos élményt, amit nekem a berliner weisse-k nyújtottak. Részemről soha többet, de ha netán valaki szereti a durván savanyú cuccokat, akkor esetleg tegyen vele egy próbát. Talán.

//Krois Aviso//


Az Aviso végre valami tipikusan olyan, amiért biztosan a craft főzdékhez mennék, vagyis egy American Pale Ale, vagy röviden csak APA. Háromféle aromakomlóval(Simcoe, Citra, Amarillo) készül, és ezeknek már a sör illatában egyértelműen érezhető a hatásuk, hiszen amint kitöltjük a sört, a pohárból máris árad az intenzív citrusosság, trópusi gyümölcsösség. A korty a komlók erőteljes citrusosságával kezd majd egy mangóssággal köti át harmónikusan a lágy és friss érzetet adó malátaalapot. Összességében nem egy világmegváltó APA, de nagyon szépen összerakták, abszolút kellemes a kortyérzet meg minden… szóval ezt szívesen újrainnám, ha egy jó kis APA-ra vágynék.

//Krois Black Unicorn//


A végére pedig egy stout maradt, ebben a típusban szintén szoktak elég ütős darabok születni az újhullámos főzdéknél, és a Black Unicorn olyannyira jól sikerült, hogy egyértelműen ez lett a kedvencem ebből a négyes fogatból. Az illata erőteljesen pörkölt malátás, ízében a feketekávé dominál, kortyérzete száraz és sűrű, egyszóval pont az a fajta stout, ami leginkább az én ízlésem. De egyébként is, ha valaki úgy általában szereti a stoutokat, szerintem nyugodtan tegyen egy próbát a Black Unicornnal, ha sikerül hozzájutnia, mert egy igencsak jól sikerült darabról van szó, amit a stílus kedvelőinek kár lenne kihagynia.

2020. május 19., kedd

A sörös palackok, amikben nem sör van – Thatchers ciderek csoporttesztje

A sörök közé pakolja az árufeltöltő, pedig nem odavaló, üvegének száját nem egyszerű kupak fedi, hanem koronazár, szénsavas, de nem habzik, száraz vagy édes, de nem keserű, bor, de nem sör… mi az?

Nehéz dolga van az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztónak, nem elég, hogy az új évezred kotyvalék üdítői is kedvenc itala mellett színes-szagos designnal kárörvendően vigyorognak vissza rá, még valami furcsa, meghatározhatatlan, misztikus ital is beszivárgott közéjük. Úgy hírlik ez is valami édes takony, mint a „citromos sör”, csak több benne az alkohol, és drágább is, biztosan csak a tini lányoknak meg a homoszexuálisoknak csinálták, hogy legyen mivel bebaszniuk a bulikon, moroghatja savanyúan az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztó, és fejcsóválva leemeli a Kőbambit a polcról.

És komolyan mondom, egy icipicit már-már meg is sajnáltam, miközben a fenti bekezdést írtam. Talán. Mindenesetre tény, ami tény, amikor a ciderek megjelentek a hazai szupermarketek kínálatában, a legtöbben nem igazán tudták hova tenni őket, és mivel sörök között, sörnek kinéző csomagolásban tűntek fel, természetes, hogy a sörfogyasztókat érintette leginkább a dolog. A kommersz(!) ciderek jellegéből adódóan – melyek a hiperek kínálatának döntő többségét alkotják, és melyek áruk és milyenségük révén nyilvánvalóan betörtek a mainstream partykultúrába – pedig hamar elterjedt a fenti sztereotípia úgy egészében a ciderekről, ami elég szoros párhuzamot mutat a radlerek megítélésével. Ami nem csoda, hiszen a szar kommersz cider nagyjából olyan, mint a szar radler, de azért nyilván ez az egész nem ilyen egyszerű…

A cider a radlerrel ellentétben nem egy újkeletű ital, gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, amikor is az olyan vidékeken főzték bor helyett, ahol a szőlőtermesztés az éghajlat miatt nem volt kivitelezhető(pl. Anglia, Skandináv térség). Alapvetően egészen konkrétan egy gyümölcsbor, még konkrétabban főként almabor, de léteznek körtéből készített ciderek is. A közhiedelemmel ellentétben ezek alapvetően nem „alkoholos üdítők” abban az értelemben, hogy hagyományosan nem adtak üdítőt/gyümölcslevet az almabor alaphoz. Persze, tudom, a mostani kommersz ciderek(pl.: Sommersby, Strongbow) többsége ilyen, tehát ízesített, és igen ezek szerkezetüket tekintve hasonlítanak a radlerekhez, és igen, ezek között sok gejl édes van. De ahogy a radler sem egészen sör, úgy az ilyen cider alapú készítmények sem a valódi ciderek. A valódi cider natúr alma vagy körtebor. Kész. Pont. Ennyi.

Vagyis azért mégsem csak ennyi, mert bár hagyományosan lehet cidert készíteni és így fogyasztani szénsav hozzáadása nélkül is, azért manapság leginkább a buborékosak terjedtek el. Ezenkívül a cider lehet szűrt vagy szűretlen is, utóbbit opálos kinézete miatt az angol „cloudy” jelzővel illetik. Az ízére vonatkozó besorolások pedig megegyeznek a boroknál használatosakkal abban az értelemben, hogy ciderekből is létezik édes, félédes, félszáraz és száraz.

Itt a blogon az ismerkedést most az echte brit Thatchers termékcsaláddal kezdjük meg. Idehaza nem annyira elterjedtek, de van hivatalos forgalmazójuk, egészen konkrétan a Liquid Gold, de amennyire tudom, szupermarketek polcain nem nagyon lelhetőek fel. Jómagam a Metroban vásároltam meg őket, ott egységesen 900 forintot kellett otthagyni a kasszánál a fél literes üvegek darabjáért. Viszont ha valaki nem szokott odajárni, meg úgy egyáltalán nincs metros kártyája, de szeretné megkóstolni őket, akkor én azt mondanám, hogy a British Store-ban érdemes még tenni egy próbát, mert róluk még el tudom képzelni, hogy esetleg tartják a Thatchers cidereket.

//Thatchers Gold//


Amennyire tudom, a briteknél ez a legelterjedtebb terméke a gyártónak, a pubokban, éttermekben ezt csapolják, és úgy egyébként a legtöbben ezt veszik a Thatcherstől. Amolyan alap cidernek is tekinthető tehát a portfólióban, és a kortyérzet csak ráerősít a fentiekre. Mert bár szép, tiszta, természetes almaíze van, de enyhén édes, könnyed, némileg vizes hatású, fröccsszerű ital a Thatchers Gold. Ez az a cider, ami szerintem baráti beszélgetések tökéletes kísérője lehet, mert kellemes, de nincs túlságosan erőteljes íze vagy markáns karaktere, hogy elterelje a figyelmet magáról a társalgásról, és ugyanebből az okból kifolyólag önmagában, magáért az ízélményért sem igazán érdemes fogyasztani.

//Thatchers Haze//


Na, a Haze pont egy tipikus, szűretlen, „cloudy” cider a maga opálos, körtelére hajazó kinézetével. Ezen felül a Haze tekinthető a Gold magasabb szintű verziójának, lévén ez is az édes – de azért semmiképpen sem gejl – vonalat képviseli, viszont mind az illata mind az íze jóval erőteljesebb és intenzívebb, és összességében is sűrűbb, testesebb, mint a gyártó alap cidere. Nekem bejött, talán az egyik legjobb nálam a csoporttesztből, ezt bármikor szívesen kortyolgatnám magáért az ízéért.

//Thatchers Green Goblin//


Ha valaki kicsit is ismeri az angol ale-eket, akkor elég egy pillantást vetnie a Green Goblin címkéjére, és máris beugranak neki a Wychwood sörök. Ez nem véletlen, hiszen eredetileg pont a Wychwoodnak főzték ezt a cidert, de 2010-től már saját márkanevük alatt, a Thatchers termékcsalád tagjaként került a polcokra. És hogy milyen maga a Green Goblin? Egyértelműen száraz, konkrétan a csoporttesztből a legszárazabb darab, de emellett megvan benne a márkára jellemző gazdag, természetes almásság is. Érdekessége, hogy annyira rövid az utóíze, hogy gyakorlatilag nincs is neki, főleg ahhoz képest, hogy milyen markáns és karakteres maga a cider. Nagyon furcsán, hirtelen ér véget a korty, és csak üres vizesség marad utána. Ezt leszámítva egy kimondottan jó ciderről van szó szerintem, de ezt a lezárást én nem igazán tudtam hova tenni, és nem is tudtam megbarátkozni vele.

//Thatchers Katy Cider// 


Következő tesztalanyunk nevét onnan kapta, hogy egyetlenegy fajta almából, a „Katy” nevezetűből készült. Lelövöm előre a poént, a leggyengébb tagja a csoporttesztnek, lévén a Goldnál is némileg vizesebb, elég durván savanyú a korty vége, és sajnos emellett nincs igazán semmi más íz, ami ellensúlyozhatná. Elképzelhető, hogy ezt a jelleget frissítő fanyarságnak szánta a gyártó, csak az a baj, hogy így, önmagában és ebben a formában nekem ez szimplán bántóan és kellemetlenül savanyú volt csak.

//Thatchers Vintage Cider//


A csoportteszt utolsó alanya egy szépen kiegyensúlyozott, leginkább a kellemes harmóniára építő darab. Megvan benne a Green Goblin szárazsága, de mindenképpen moderáltabban, ráadásul ezt szépen ellensúlyozza egy telt édesség is. Összességében egy igencsak szépen összerakott ciderről van szó, amely ugyan nem ad olyan intenzív kortyérzetet, mint a Green Goblin, és ha valaki igazán száraz cidert keresne, akkor inkább válassza azt, de az összkép sokkal jobban összeáll a Vintage esetében, hiszen nem tapasztaltam semmi olyan furcsaságot, mint amilyen mondjuk a Green Goblinnál a hiányzó utóíz volt, itt a kortyérzet az elejétől a végéig kellemes.

2020. május 14., csütörtök

A zöld dobozos fácán – Zlaty Bazant 10 teszt

Ha valaki nem rutinosan folyékony kenyérért ruccan át északi szomszédjainkhoz, hanem más egyéb okokból, de azért csak úgy mellékesen megkóstol egy-két kinti sört, akkor általában hazatérve a „zöld dobozos fácánt” emeli képzeletbeli pódiumának legfelső fokára. Bár sose végeztem kifejezetten kutatást a témában, de ha nem beergeek ismerőssel szóba jöttek a szlovák sörök, a legtöbben fixen a „zöld dobozos fácánra” emlékeztek vissza kellemesen, és saját bevallásuk szerint egyértelműen ebből hoznának haza nem kis mennyiséget, ha újra kint járnának.

Őszintén szólva elég sokáig nem tudtam ezt megérteni. Ha már a márkától kell tömeges fogyasztásra szánt ivósört választani, akkor az én választásom az esetek többségében a 12 ballingos világos lagerükre esett. De amúgy meg a Heineken Slovensko legnépszerűbb márkájától elvonatkoztatva a legjobb válaszom erre kb. az egész Urpiner szortiment, ami hiába van nagyjából ugyanebben az árkategóriában, ízélményben mindenképpen veri a Zlaty Bazant állandó kínálatában megjelenő termékeket. De ettől függetlenül a Zlaty Bazant 12-t is korrekt ivósörnek tartom, a 10-esüktől viszont az – évekkel ezelőtti – első kóstolás óta az esetek többségében távoltartottam magam. Nem mintha olyan traumatikus élményként élt volna az emlékeimben, egyszerűen csak a saját preferenciáim és a külső körülmények miatt úgy alakult, hogy végül a legtöbb esetben nem nyúltam utána polcon.

Az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok oda a 10 ballingos pilsekért, olyannyira, hogy ivósörnek is inkább a 12-est vagy a 11-est szoktam választani úgy általában minden gyártótól. A Zlaty Bazant 12-t pedig ráadásul a szlovák Tesco gyakorlatilag minden második héten leárazza olyan hatvan-hetven cent közé, és ennyiért nekem a célnak mindig is megfelelt. Ugyanakkor az igazság az, hogy van néhány 10 ballingos pils, amit kedvelek, például a Bernard vagy az Urpiner cucca, úgyhogy gondoltam, ideje újra innom egy ilyet is, elvégre olyan rossz emlékeim nincsenek róla, és így hátha sikerül akárcsak részben is megértenem a hype-ot, amit az egyszeri átutazók építettek köré… szóval akkor nézzük is, miféle fácánt rejt a zöld doboz! ;)

 
A megjelenésre nem lehet panasz, egész pofásan néz ki, a habja rövid ideig meglehetősen hitelesen imitálja a 12-es nagy, fehér koronáját, csak kár, hogy tényleg jóval hamarabb kezd el összeesni, de az a helyzet, hogy engem pont az összes főbb jellemző közül a hab érdekel a legkevésbé, szóval gyorsan túl is léptem ezen. Inkább elkezdtem az illatát vizslatni, ami határozottan édes, de nem bántóan vagy túlzóan, tehát egy kellemes malátahangsúlyos lagert vetített számomra előre, nem pedig valami gejl cuccot. A korty pedig be is váltja ezt az ígéretet, valóban – hasonlóan a 12 ballingos variánshoz – az édes malátásság és a komlókeserű aránya egyértelműen az előbbi felé tolódott el, de az egész koncepció működik ugyanúgy, mint a nagytesónál, értve ezalatt, hogy összességében nem túlozták el az édességet. És egyébként is tök ugyanolyan a malátalap, mint az 12 ballingos verzióé, amit már ott is szerettem, annyi hátulütője van a dolognak, hogy a zöld dobozos Zlaty nyilvánvalóan nem adja testesség terén azt az érzetet, ami a nagyobb szárazanyagtartalmú variánsában megvan. Viszont számomra nem is volt olyan bántóan vizes, mint amilyennek általában a többi 10 ballingos pilsnert szoktam érezni, sokkal inkább a pozitívabb felhangú könnyed és lágy jelzőkkel illetném.

Tehát a zöld pléhdobozban semmiképpen sem balfácán lakozik: a Zlaty Bazant 10 egy jó sör, azon kevés 10 ballingos pilsnerek egyike, amikre azt tudom mondani, hogy ivósörként nálam is megállják a helyüket. Persze a 12-es variánsa a márkának továbbra is jobban megfelel nálam erre a célra, és amíg jó áron hozzá tudok jutni, egyértelműen arra fog esni a választásom ehelyett. De a teszt eredményét tekintve igazából… tökre megértem, miért került ez a sör az átutazók, egyszeri kiruccanók, turisták körében abba a státuszba, amibe. Nincs olyan szupermarket, ahol ne lenne ott jóóó feltűnően szem előtt a polcon, hetven cent pedig pont az az ár, amit az átlagfogyasztó is tökéletesen ideálisnak tart fél liter sörért, ráadásul azért ezt is szokták viszonylag gyakran akciózni, szóval könnyen ki lehet fogni olcsóbban is. A lényeg, a lényeg, nehéz nem megvenni turistáskodás alatt, és ha már megvette az illető, nagy eséllyel ízleni fog neki, hiszen bár bőven nem jellegtelen a sör, azért egy egyszerű, de kellemes, összességében könnyen kedvelhető karaktere van, míg nyilvánvalóan mondjuk az Urpinertől a 12 ballingos pilsner vagy a barna lager egy jóval markánsabb, és így egyedibb ízvilággal rendelkeznek, ezért sokkal megosztóbbak lehetnek, ráadásul annyira nem is ismert márkához tartoznak. Szóval összességében a Zlaty Bazant 10 egy egészen okés ivósör, és bár árkategóriájában vannak nála jobbak is, azért sikerült azt hiszem valamelyest megértenem a hype-ot körülötte, és azt kell, hogy mondjam, a 10 ballingos pilsek közt nálam egész jó helyre került a képzeletbeli ranglétrán. :)