Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen egy rakás témában találsz cikkeket a PC játékoktól kezdve a metál zenén át a különlegesebb sörökig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2019. július 21., vasárnap

A Královská 12 az új Imperial? - Krusovice Královská 12 teszt

A Krusovice Imperial már nagyon régóta a kedvenc söreim közé tartozik, egészen konkrétan a „kedvenc mainstream nagyüzemi cseh pilsner” titulust kaphatná meg, de ez rohadt hosszú, szóval általában csak azt szoktam mondani, hogy nagyon szeretem. Még azokban az időkben kedveltem meg, amikor a Liquid Gold amolyan „prémium” sörként forgalmazta idehaza, és ha jól emlékszem Tescokban és talán Intersparokban lehetett kapni olyan négyszáz forint körül. Természetesen kint Szlovákiában is ugyanúgy meg lehetett vásárolni a nagyobb üzletekben némileg olcsóbban, úgy kilencven cent körül.

Ha régen minden nem is, de a Krusovice doboz desingja mindenképpen jobb volt. ;)

Nemrégiben azonban történt egy forgalmazóváltás a Krusovicék esetében: elkezdte őket a Heineken teríteni mindenütt. Ez pedig az előnytelen designváltáson kívül más, súlyosabb következményeket is magával hozott. Itthonról kivonták a 12 ballingos változatot, és a helyére a 10-es Svetlyt hozták be a régóta elérhető Cerny mellé. Északi szomszédjainknál megmaradt a teljes trió, azonban a designváltást névcsere is követte, így lett az Imperialból Královská 12. Kicsit aggódtam, hogy ezzel együtt a recepten is változtattak, és lerontották régi kedvencemet, azonban szerencsére erről szó sincs, a Krusovice 12 ballingos pilsnere rondább dobozban ugyan, de belül mégiscsak régi fényében ragyog.

Birodalmi helyett már "csak" királyi, de a beltartalom szerencsére a régi. :)

Hófehér habja ugyanolyan szép nagy és egybefüggő, színe is az az arany, amit egy egészséges cseh pilsnertől elvárunk. Illata már a mainstream cseh nagyüzemiek között kiemelkedőnek mondható, lévén frissebbnek, üdébbnek érezni benne a komlót. Az egész kortyérzet remekül van kiegyensúlyozva az édes maláta és keserű, kissé citrusos komló között: mindkét összetevő határozottan érződik, de egyik sem nyomja el a másikat, nagyon szép az átkötés és a harmónia közöttük. Egyértelműen a határozottan keserű pilsnerek közé tartozik, érezni, hogy rendesen beletették a kellő mennyiségű komlót, azonban az előbb felsoroltak miatt nem önmagában ettől, hanem a teljes összhatástól annyira jó a Krusovice Královská 12, vagy régi nevén Imperial. Jelenlegi kinti ára akció nélkül nyolcvankilenc cent, ami megszokott a maga kategóriájában, ugyanakkor tény és való, hogy a forgalmazóváltásnak van egy pozitív hozadéka is, mégpedig, hogy azóta gyakrabban árazzak le, ilyenkor hatvan-hetven centért is megvásárolható, ami kifejezetten jó ár érte.
Ár/érték arány: 8/10.

Bulgáriából szeretettel - Bolgár sörök csoporttesztje

Nemrégiben érkezett hozzám egy teljesen véletlenszerűen összeválogatott csomag, melynek alkotóelemeiben mindössze annyi volt a közös, hogy Bulgáriából származnak. Legalábbis én úgy vettem át őket, hogy bolgár szupermarketekből szedték össze őket, de miután kb. vért izzadva és jelentős segítség igénybevételével sikerült lefordítani a cirill betűs címkéket, kiderült, hogy valóban ott is gyártották mindet. Persze már jól ismert multi cégek helyi kommersz sörei kaptak helyet ebben a kis szeretetcsomagban, de azért a végére becsúszott egy kis kellemes meglepetés is. :) Viszont úgy gondolom, hogy egy ilyen távoli és leginkább nyaralási célzattal látogatott ország esetében a választékot nem igazán olyan szemmel kell nézni, mint idehaza vagy északi meg nyugati szomszédjainknál, ahová célzottan sörért jár át rendszeresen a határ közelében gyakran megforduló ember. Itt pont a nagyon széles körben elérhető sörök közül kell elsődlegesen valamit kiválasztani, ami a lehetőségekhez képest a legjobb hideg frissítő ital lesz a tikkasztó hőségben, aztán jöhet az, hogy megkóstolunk vagy hazaviszünk pár különlegességet. Éppen ezért alapvetően ebben a cikkben főként arra keresem a választ, hogy ha odamennék nyaralni, melyik terméket választanám erre a célra, de mint említettem lesz itt némi érdekesség is… de akkor nézzük is mi érkezett hozzám Bulgáriából (szeretettel). ;)

//Astika Fine Quality Lager//


Úgy képzelem, hogy a Molson Coorshoz tartozó Haskovo terméke lehet a legeslegmainstreamebb sör egész Bulgáriában. Hogy miért is? Először is ez kapott egyedül latin betűs címkét, gondolom, hogy a „bunkó” nyugati turista is könnyen kiolvassa, gond nélkül kikérhesse bárhol. Persze ha már a kitikkadt utazó hozzájutott, nem árt, ha nem akarja az első korty után a lefolyóba önteni, miközben elátkozza a sörfőző mester egész családját generációkra visszamenőleg. A turista viszont egy elég diverz embercsoport, hiszen bármilyen ízlésű egyének megfordulhatnak Bulgáriában pihenési célzattal, így az erre a problémára széleskörűen alkalmazott módszerhez folyamodott a Haskovo is. Ha szépíteni akarnám a dolgot, akkor azt mondanám, hogy csináltak egy könnyed és lágy sört, de mi a patkány pisis, bűzös kukoricadaráért tenném ezt, mikor kb. az összes poszt lényege, hogy azok tárgyáról maradéktalanul a saját véleményemet és benyomásomat írjam le? :D

Szóóóval… az Astika Fine Quality Lager egy kevés és gyorsan eltűnő habbal rendelkező, vizes és szinte teljesen jellegtelen pale lager. Tudjátok az a tipikus unalmas és lélektelen darab, amit hidegen simán meg lehet inni frissítőnek, ha más nagyon nincs, de egyébként leginkább felejtős a történet. Ráadásul ahogy kortyolgattam az Astikát, viszonylag gyorsan melegedett azon a fülledt nyári estén, és amikor már nem jéghideg volt, elkezdtek belőle alattomosan előmászni kellemetlen mellékízek. Oké, oké a malátalap, ami ekkor már ízlelhetővé vált nem volt olyan vészes, sőt a maga nemében még ilyen nagyon kommersz pale lager szinten akár kellemesnek is mondható, bár a magas szénsav tartalom miatt a sörnek összességében nem tudott lágy karaktert kölcsönözni. A komló viszont katasztrofális, a lehető legrosszabb módon – hányásszerűen – keserű. Nyilván nem nagyon, sőt kimondottan visszafogottan, de a jellege miatt engem rohadtul zavart, szóval a vége felé inkább kínlódtam az elfogyasztásával, semmint, hogy gyorsan és könnyen ledöntöttem volna, mint ahogy az ilyen söröket szokás. Nyilván gondolom, ottani vendéglátóhelyeken úgy csinálják, ahogy idehaza is szokás, hogy jéghidegre hűtik, és úgy nem jönnek elő belőle ezek az ízek, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne, szóval szerintem az Astika azt a minimalista célját, amit kitűzött magának, sem érte el teljesen.

//Zagorka Spetsialsno//


A Heinekenhez tartozó Pivovarna Zagorka terméke következik, amely egyértelműen a második legjobb sör a csomagból. Szintén egy sima pale lagerről van szó, nem pilsner, helles vagy marzen vagy bármi kicsit is érdekesebb, ízesebb típust üdvözölhetünk benne, de – ahogy a neve is mutatja – nagyüzemi szinten ez már nem az átlagos fajta, ez pedig röviden tömören azt jelenti, hogy sikerült egy már-már normális sört csinálni. Ugyan a megjelenése nem túl biztató, hiszen habja ennek se volt sokkal több, mint az Astikának, ráadásul hamar el is tűnt, viszont belekortyolva már hamar kiderült, hogy azét ez a sör más ligában játszik. Ebben mellékízeknek nyoma sincs, és a lágy kortyérzet tényleg megvalósul, hiszen egy kellemes, friss karaktert – kicsit olyan, mintha pasztőrözetlen lenne – sugárzó malátalapot kapunk. A teste is korrekt, olyan 11-12 balling között lehet a Zagorka Spetsialsno, és bár komlót nem igazán véltem benne felfedezni, mégis elégedetten kortyolgattam el az egész üveggel. Talán az alapvetően édes karaktere miatt furán hangozhat, de egy bulgáriai nyaralás alatt valószínűleg ezt választanám ivósörnek, mert oké, hogy a citrusos ésper keserű komló hiánya miatt nem a legjobb frissítőital, de egyáltalán nem gejl és tényleg kellemes, semmi bántó mellékíz nincs benne, míg az összes többi pale lagerben találtam kifogásolni valót…

//Kamenitza 1881//


A harmadik tesztalanyunkat gyártó Pivovaren Zavod Kamenitza is a Molson Coorshoz tartozik, azonban ez nem igazán lényeges, sőt tulajdonképpen semmi sem lényeges ezzel a sörrel kapcsolatban egy dolgot kivéve. Mert hát lehetne itt beszélni arról, hogy ez is pale lager, hamar eltűnt a habja meg malátázatlan árpát tartalmaz, de igazából ez mind mellékes, hiszen ezt a sört egy tipikus állandósult szókapcsolattal le lehetne írni: se íze se bűze. Tényleg egészen konkrétan semmi illata nincs, akármilyen közelről és erősen szagoljuk, a kortyérzet meg leginkább egy szénsavas ásványvízéhez áll a közel: a lehető legenyhébb malátás és komlós jegyeket is nélkülözi, ennyire steril „sört” már nagyon rég ittam… nem mintha hiányzott volna! :D Persze ennek ismeretében az mindenképpen mellette szól, hogy úgymond semmilyen szinten nem fáj az elfogyasztása ellentétben néhány következő termékkel…

//Shumensko//


Ő pedig itt már Carlsberg termék, és az első, ami kukoricát tartalmaz. Ez nem éppen biztató előjel, és valóban: ez a sör szar. Megjelenése a szokásos, megegyezik az előzékkel, illata még csak édes malátás, és amikor belekortyolunk és megérezzük, hogy relatíve testes, akkor még felcsillanhat a remény, hogy ez egy hasonlóan korrekt pale lager lesz, mint a Zagorka Spetsialsno, csak ebben a pillanatban már támad is a kukorica egy agresszív savanyú mellékízzel, ami tönkretesz mindent. Pedig anélkül valszeg ez sem lenne rossz, de így az elfogyasztása még jó hidegen is nehézkes, szóval az egyszerű ivósör szerepre sem tudom egyáltalán ajánlani.

//Pirinsko//


A Carlsberg nem szerepelt valami jól előzőleg, azonban a Pirisnkoval csak még mélyebbre süllyedt. Pohárba kitöltve még össze sem esett az amúgy gyorsan apadó habja, máris megcsapott a kukorica bűze, igazából közel se kellett hozzá hajolnom, hogy megszagoljam. Körülbelül úgy áradt belőle az aroma, mint amikor egy hidegkomlós új hullámos sört vagy krieket nyitok ki, csak éppen... itt egyáltalán nem kellemes illatanyagok csapták meg az orromat, sőt! A Pirinsko büdös, annyira, hogy már a poharat a számhoz emelni is elég durva kihívás volt, de hát meg kellett kóstolni, szóval…

Nos, vizesebb, mint a Shumensko. De mégis sokkal durvábban savanyú, szóval el sem merem képzelni milyen, lehet ez, mondjuk, olyan töménységben, mint a másik Carslberg termék. Ráadásul ebben a kukoricagríz nem is egy mellékízt szolgáltat, hanem ez kerül teljesen előtérbe elnyomva minden malátásságot és komlósságot… már ha amúgy lenne ilyesmi a Pirinskoban, de tekintve, hogy mennyire vizes, lehet, a kukorica nélkül olyan lenne, mint a Kamenitza 1881. Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy ehhez képest az is megváltást jelentene. Szóval lényeg a lényeg, a Pirisnko messze a legszarabb sör ebből a válogatásból, olyannyira, hogy félúton fel is adtam, mert képtelen voltam meginni az egészet.



//Stolichno Weiss//


Nah, és akkor a végére hagytam egy különlegességet, amely nem csak ebből a listából emelkedik ki úgy, mint egy szimplán korrekt búzasör, hanem azok között is egy egészen egyedi darabról van szó. Kinézete, mondjuk, hozza azt, ami a standard ebben a műfajban, hiszen szép nagy és tartós, hófehér habot produkált, és természetesen szűretlenségéből adódóan opálos is. Illata azonban már rendkívüli, nem igazán van benne nyoma a fanyar citrusosságnak, édes, de nem csak abból a tipikus banános édességből áll az egész, amely azért jópár német weizenre jellemző, hanem már itt érződik, hogy ebben van egy plusz különleges réteg. De teljes egészében természetesen a kóstolás során nyílik meg nekünk a Stolichno Weiss, mégpedig egy már-már utópisztikusan valószerűtlenül selymes és lágy italként, melyben valójában a weizenek banánossága csak egy kiegészítő íz, amely mindössze megtámogatja a fő, mézesen édes vonulatot. Mindössze, írom, holott ez a „megtámogatás” a lehető legharmonikusabb módon megy végbe, és ez nem csak az újdonság varázsa az első kortyoknál: a Stolichno Weiss az első csepptől az utolsóig hibátlannak bizonyult, igen ritkán találkozom ennyire tökéletesen megkomponált sörrel.

Az ideális nyaralós ivósörnek választott Zagorka Spetsialsno gyártója, a Heineken csoporthoz tartozó Pivovarna Zagora készíti ezt a terméket is, amelyet szintén erősen ajánlanék, csak egy másik kategóriában. Ha Bulgáriában járnék, ez lenne az, amiből mindenképpen hoznék haza jópár üveggel és otthon csak az ízére figyelve, elmerülve tökéletességében kortyolgatnám, és ha átjönnének a haverok, előkapnák párat a hűtőből és a kezükbe nyomnám: na, ittatok már ilyet?


A söröket a húgomtól kaptam, ezúton is köszönet értük! :)

Budweiser Original teszt

A Budweiser az egyik legmainstreamebb cseh sörmárka, tulajdonképpen ugyanaz a kategória, mint a Krusovice, a Kozel, a Staropramen vagy akár maga a Pilsner Urquell. Azonban alapvetően ez még nem késztetne menekvésre, lévén felhype-olt brandek ide vagy oda, a közismert cseh nagyüzemi 12-es pilsnerek legtöbbje tökéletesen megfelel az ivósör szerepre. Igazából a Královská 12-t tartom legjobbnak ebből a szempontból mind az árt és ízt is figyelembe véve, de azért bátran nyúlok a velkopopovicei „kecskés sör” vagy az „öreg prágai” 12 ballingos verziói után is északi szomszédjainknál a hiperek polcain, és persze a kint vásárolt PU is tök jó, csak drágállom.

A Budweiser Originallal – ami ezen márka 12-es pilse – viszont egészen másképp vagyok: nem igazán jön be, de még pilsnerként is elég nehéz rá tekintenem. Hogy miért is? Hát az a helyzet, hogy egy tradícionális cseh pilsner alapvetően az édes maláta és keserű, kissé frissítően citrusos – általában saazer – komló kettősére épül. Éppen ezért érdekes kérdés, hogy mennyiben tekinthető valódi pilsnek egy olyan produktum, amelyből az egyik összetevő szinte teljes egészében hiányzik.


Mert bizony hiába a márkanév és megtévesztően szép fehér hab meg a tipikus aranyszín, már visszafogott illatában is hiába keresgéljük a friss saazer aromáját. A kortyérzet pedig tulajdonképpen sokkal inkább hasonlít egy sima pale lagererére, hiszen nagyrészt unalmasan, egysíkúan malátás, komlósságot tényleg csak annyit lehet benne érezni, mint egy bármely más országban készült sima ipari világos lagerben. A különbség talán csak annyi, hogy a Budweiser Original a 12 balling fok miatt testesebb a legtöbb ilyen kategóriába tartozó sörnél.  Persze igazán kirívó ízhibája nincsen, simán fogyasztható, viszont még ivósörnek is túlságosan unalmas és jellegtelen, cseh pilsnernek meg egyenesen kevés.

Ára ráadásul a Pilsner Urquelléhez hasonlóan alapból egy euro felett van – egészen konkrétan huszonöt centtel – akciósan mondjuk találkoztam vele már akár hatvan centért is, de igazából ennyiért sem az igazi. Ha hagyományos pilst innék akkor inkább a fentiek közül valamelyik, plusz ott van még a 12-es Urpiner, ha meg valami egyszerűbb, kevésbé komlós világos lagert, akkor arra tökéletes a leárazott 12-es Zlaty Bazant.
Ár/érték arány: 4/10.

Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale teszt

Az utóbbi pár évben felébredtek téli álmukból az óriások: a hazai nagy gyárak ráeszméltek, hogy kitört a forradalom és reagáltak rá, mégpedig letették a voksukat a fontolva haladás mellett. Egymást érik a mérsékelt és bátortalan, de azért előremutató, többé vagy kevésbé sikeres próbálkozások. A Heineken Hungária sem maradhatott ki ebből, sőt személyes véleményem szerint az élvonalba sikerült felküzdeniük magukat a Soproni Óvatos Duhaj IPA piacra dobásával, ráadásul belengettek egy igencsak érdekes újdonságot is: azt beszélik, még idén év vége felé jön a porterjük, amit én személy szerint kíváncsian várok. Viszont közben csak úgy ad hoc megjelent ez a meggykoncentrátummal együtt erjesztett ale is, aminek valszeg az APA vagy az IPA alapja. Kissé meglepett a dolog, de mivel szeretem a jó kis meggyes söröket akkor azt mondtam, hogy jó oké, végül is nem árt egy elérhető árú termék ebben a kategóriában a magyar piacra, sőt! Ez egy tök jó ötlet, csak egyet kérek: ne basszák el! De hiába, sikerült nekik…

Sokféle meggyes sört ittam már, sokfélét kedvelek is, de az igazán nagy kedvenceim a jóóó fanyar kriekek, azok közül is kiemelkedik a legmeggyesebb és legsavanykásabb Lindemans. Azonban nem kell feltétlen erre rámenni nagyon, más ízekkel is fel lehet dobni a meggykoncentrátumot, ahogy tette mondjuk ezt ugyanúgy a Heineken csak egy határral északabbra a Zlaty Bazant Tmavy Visna képében, ahol az alkoholmentes barna alap étcsokis, kakaós ízeket adott hozzá és így egy folyékony meggyes desszertszerű ital jött létre, ami szerintem így ilyen radler kategóriában egy tök király koncepció.


A Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale viszont nem újít és nem is igazán tudja visszaadni azt az ízt, amiért az ilyen ízesítésű söröket kedvelem. A kinézete pedig biztató szép bordós színe van, a szép habot is kicsit beszínezte a meggy, viszont már az illatánál úgy voltam vele, hogy ez nem az igazi. Mikor belekortyoltam, már pontosan tudtam miért: meggyes sörnek ez túl édes. Hiába a lágy és könnyed kortyérzet, ami egy ilyen termékhez dukál, ez sajnos nálam bőven édesebb a kelleténél és nem adja vissza a meggy fanyarságát úgy ahogy azt szeretem. Tisztában vagyok vele, hogy itt nem egy eleve savanyú lambic volt az alap, hanem egy amúgy is édes ale, de ettől függetlenül ez a koncepció nálam nem működik. Persze sokaknak be fog majd jönni, sőt jól tudom, hogy mekkora célcsoportja van az édes gyümölcsös söröknek és mekkora a fanyaroknak, szóval tulajdonképpen tökéletesen értem, miért lett a Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale, amilyen, de ettől még tartom, hogy egy legalább korrekt meggyes sörnek nem ilyennek kell lennie. A bolti ára egyébként 290 forint, és természetesen fél litert kapunk ennyiért.
Ár/érték arány: 4/10.

Leffe Blonde & Leffe Brune teszt

A Leffe valószínűleg a legmainstreamebb belga ale brand, ott figyelt eddig minden ország nagyobb szupermarketjeinek polcain bármerre jártam. Idehaza nincs Lidl-s sörakció 400 forintos Leffe nélkül, de ha valaki türelmetlen, máshol bármikor megtalálja egy százassal drágábban, a szlovák Billa és Tesco a durván olcsó egy eurós árral támad, míg az osztrák Interspar majd’ Brewdog Punk IPA árban állít minket dilemma elé: az évszázados belga márka elegáns kinézettel vagy a lázadó és modern külsejű újhullámos skót úttörő? Egyébként ebben az esetben speciel egyértelműen az utóbbi, de a történet ennél jóval bonyolultabb. :D

Kezdjük akkor az alapokkal: a Leffe valaha valóban igazi belga apátsági ale volt, nah nem trappista, de olyasmi szintet kell elképzelni, mint mondjuk a Corsendonk vagy a Petrus, szóval egy jóféle hagyományos belga ale. Azonban az AB InBev felvásárolta a márkát és ahogy a Carlsberg a Grimbergeneket, úgy főzi az előbb említett mutlicég is a Lefféket amolyan álapátsági sörként. Ez sok változást eredményezett, vannak ezek között pozitívumok és negatívumok is. Hiszen tagadhatatlanul örülünk annak, hogy viszonylag nyomott az ára a legtöbb helyen és hogy van széleskörűen elérhető belga ale… és itt nem is feltétlen bolti kínálatra gondolok, mert már hiperekben is – különösen a Metroban – elég sokféle sör kapható ebben a kategóriában, de az azért mindenképpen király dolog, amikor csak úgy beesel Almádi főterén egy szimpla fagyizóba és kikérheted a csapolt Leffe Blondot. :) Persze mindennek megvan az ára, butított, egyszerűbb ízvilág, és egy gyűlölt pótanyag, egészen konkrétan a kukorica. Hogy ez összességében mit jelent számunkra? Vegyük vagy ne? És ha igen, akkor milyen áron? Nos, a továbbiakban pont erre adom meg a választ! ;)

//Leffe Blond//


Lefféből rengetegféle van, de a legtöbb fajtát Közép-Európában nem lehet kapni, errefelé mindössze kettő dívik, és ezek közül az egyik Blond. Egy sima belga ale-ről van szó, még csak nem is igazán lehet beletenni a strongot a megnevezésbe, hiszen ebben a műfajban valóban visszafogott, 6,6%-os alkoholtartalmat kapott. Nevéből nem nehéz kitalálni, de egyébként világos színű ital, melyen szép krémes hab fejlődik a kehelybe töltéskor. Illata kellemesen édes egy pici gyümölcsösséggel, de leginkább a tipikus belga malátát és élesztőt érezni rajta. Ez a két összetevő egyébként minden hagyományos flamand ale beton biztos alapját képezi, a komolyabb darabok természetesen erre építenek egy komplexebb ízvilágot mindenféle ízjegyekkel. A Leffe Blond viszont leginkább marad az alapoknál, csak nagyon visszafogottan épít némi kis gyümölcsösséget erre, amely néha barackos néha mangós, de mindenképpen kellemesen édes és jól illik az összképbe, de azért nem olyasmi, amitől leesik az állunk, ha már kóstoltunk komolyabb belga ale-eket is. Érdekes módon a kukorica egyáltalán nem érződik ki belőle, nem okoz ízhibákat, és úgy egészében azt lehet mondani, hogy semmi baj nincs a Leffe Blonddal, csak éppen nem egy nagy eresztés. Se az osztrák se az itthoni alapárat nem éri meg, hiszen Metroban hatszáz-hétszáz forintnál már olyan tételek kezdődnek, mint a Kwak, Duvel vagy Delirium Tremens, higgyétek el, érdemes hozzádobni azt a kis plusz pénzt.( Ha pedig nincs metros kártyátok, akkor az Interspar és az Auchan belga sörös akciói nyújtanak értelmesebb alternatívát idehaza.) Viszont a lényeg, hogy a Leffe Blond igazán reálisan annyit ér, amennyiért a szlovákoknál adják, viszont a Blondot ott csak a nagyobb Tescok tartják, szóval csak olyan helyeken elérhető, mint mondjuk Dunaszerdahely.
Ár/érték arány(globálisan mindegyik árat figyelembe véve): 7/10.

//Leffe Brune//


A második errefelé elterjedt Leffe a Brune, amely típusát tekintve ugyanúgy egy sima belga ale, alkoholtartalma is egyébként majdnem megegyezik a Blondéval, mindössze egy tizeddel kevesebb. Szintén adja magát, hogy ez a sör meg sötét színű, és a már ismert krémes fehér hab itt is megjelenik. Illata már eléggé eltér, lévén a tipikus belga élesztős-malátás karakter mellé határozottan beférkőzik a pörkölt maláta is. Ez az összetevő ízében is jelentős szerepet játszik, a műfajban tipikus édes alapot kakaósan, étcsokisan és kávésan kesernyés ízjegyek ellensúlyozzák. Talán egy kicsit jobban szeretem ezt, mint a Blondot, de igazából nem tudnék sorrendet felállítani közöttünk, ez is amolyan belépő szintű, egyszerűbb ízvilágú, de kellemes, krémes kortyérzetű belga ale, mint amaz. Az árra nagyjából ugyanazok igazak, amit fontos tudni, hogy ezt Szlovákiában kisebb Tescok és a Billák is tartják, így sokkal egyszerűbb hozzájutni, még sose volt olyan, hogy Nagymegyeren ne sikerült volna vennem, annyit, amennyit szerettem volna, pedig egy nyolc-tíz darab minden egyes kiruccanás alkalmával menetrendszerűen bekerül a kosárba. :)
Ár/érték arány(globálisan mindegyik árat figyelembe véve): 7/10.

2019. július 2., kedd

//Vendégcikk// Békésszentandrási Hathárom Porter sörteszt


A Szent András Sörfőzde nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a focin kívül sörben is elverje az angolokat. Lássuk sikerült-e nekik.

A soproni Intersparban járva éppen Primatorért mentem volna, de a készlet pont le volt rabolva (igen így szépen magyarosan), ezért valami más újdonság után néztem, és ekkor akadt meg a szemem jelen tesztalanyunkon. A szentandrásiakról alapvetően jókat tudok írni, a magyar főzdék közül a nívósabbak közé tartoznak.

Az üveg címkéje meglehetősen informatív, felsorolják a felhasznált malátafajtákat (Maris-otter-, müncheni, karamell- és csokoládé) és komlót (East Kent Golding), valamint feltüntetik, hogy a sör 13 balling fokos és 4,9 V/V% az alkoholtartalma.

Az üveget kibontva kifejezetten intenzív illatok terjednek szét, egyfajta kekszes, süteményes, csokoládés elegyet éreztem. A sört pohárba töltve annak tartós habja keletkezett, és egy kicsit meglepett, hogy a sör színe nem a portereknél megszokott fekete, hanem halványabb barna, mely kisebb gyanút keltett benne, mely a kóstolásnál tovább erősödött.



Az ízében visszaköszönt a már említett kellemes édeskés, süteményes jelleg, ugyanakkor kicsit olyan érzésem volt, mintha ez egy olyan porter lenne, mely a bitterek néhány jellegzetességét is magán viselné kezdve a halványabb színnel és a kekszes ízjegyekkel. Vagy mintha ebbe az egy sörbe bele akarták volna pakolni a teljes angol sörkultúrát. Ugyanakkor a bitterekre jellemző keserűségnek, karcosságnak nyoma sincs, a sör kellemesen krémes, édeskés, és itatja magát. Bár így is elég intenzív az íze, szerintem ha még egy kicsit testesebbre csinálták volna, akkor lenne az igazi, de így is egy kiváló darabról van szó, igaz én elfogult vagyok a porterekkel/stoutokkal kapcsolatban. Még pár szót érdemes lenne szólni az áráról, ugyanis 700 Ft volt fél liter, ami tekintve, hogy porterek/stoutok közül a legolcsóbb sörök sem kaphatóak 600 Ft-nál olcsóbban itthon, nem is tekinthető vészesnek, főleg, hogy kicsit próbáltak csavarni az eredeti megközelítésen.

Tehát zárásként leszögezhetjük, hogy az angolok legyőzésére tett kísérlet nem is sikerült rosszul.

Ár/érték arány: 9/10.

2019. június 26., szerda

Gone Home bemutató


A What Remains of Edith Finch meggyőzött, hogy érdemes a számomra újdonságként tetszelgő „walking sim” nevezetű műfajban folytatnom a felfedezőutamat. Valamikor hónapokkal ezelőtt pedig a GoG jóvoltából kézenfekvővé vált, merre is haladok tovább. A Fullbright Company 2013-as alkotása az előzőleg bemutatott séta szimulátorhoz hasonlóan szintén egy kritikailag elismert darab. Azonban – lelövöm a poént előre – nálam mégsem sikerült megismételnie a What Remains of Edith Finch sikerét.

Oké, nem arról van szó, hogy a Gone Home rossz játék lenne, valójában konkrét hibája alig van, de mégsem szólt akkorát, egyszerűen nem tudott annyira magával ragadni. Ennek valószínűleg leginkább az az oka, hogy a Fullbright Company alkotása nagyjából ugyanazt nyújtja, mint az első walking simem, csak éppen mindenből egy kicsit kevesebbet, picikét egyszerűbbet ad, és emiatt hiányzik belőle az a plusz, amivel igazán le tudott volna nyűgözni. Na, de vegyük is sorra, hogy miről is van itt szó!

Hazatérés...

Kezdjük a történettel, hiszen ez az a műfaj, amely a legnagyobb mértékben támaszkodik erre az elemre. Az alapfelütés nagyon hasonló: a Gone Home főhőse, Katie Greenbiar 1995-ben hazatér Európából az oregoni szülői házba. Azonban örömteli családtagok helyett csak a méretes épület várja teljesen üresen. Szóval igen, a fő feladatunk itt is az lesz, hogy – csipetnyi puzzle oldogatás közepette - szobáról szobára haladva felderítsük, mi is történt. Azonban itt szó sincs olyan méretű családi tragédiáról, mint a What Remains of Edith Finch esetében, egy kisebb és úgymond hétköznapibb, realisztikusabb dráma fog előttünk kibontakozni, amely leginkább Katie tinédzser húga, Samantha és egy helybéli lány, Loonie DeSoto kapcsolata körül forog. Ez egyébként remekül felépített, mindenképpen érdekes a fokozatosan csepegtetett információkból összerakni, hogyan is alakult kettejük viszonya és ennek milyen kihatása lett. Sőt a páros sorsa egy szép és megható történet, plusz a két középpontba állított szereplő karakterét gyakorlatilag azonnal megkedveltem. Ez mondjuk csak félig a Gone Home érdeme, mert bár tény és való, hogy csak a Fullbright Company alkotása alapján is könnyű szimpatizálni velük, láttam én már ehhez kísértetiesen hasonló felállást máshol… oké, ez a „máshol” később készült el, mint emez itt, és nem is azt akarom kihozni az egészből, hogy negatív értelemben másolta volna valamelyik a másikat. Csak éppen arról van szó, hogy a Gone Home végigjátszása során egy bizonyos fajta deja vu érzés kerülgetett végig, de ez igazából se nem pozitívumként se nem negatívumként, hanem sokkal inkább egyszerű érdekességként éltem meg. Viszont tény és való, hogy a játék vége kiszámítható, és igazából az egész sztori se nem egy unikum se nem bonyolult, ezért hiába éreztem át Samantha és Loonie drámáját, ez még önmagában kevés volt nekem ahhoz, hogy állva tapsoljak a produkció végén.

Miért van az amúgy, hogy mindig a kalózok... ah, mindegy, hagyjuk, ez akár még dupla spoiler is lehetne...

Persze nem feltétlenül arra gondolok, hogy magába a történetbe kellett volna még valami plusz, hiszen például az Edith Finchet a művészi látásmódja, a flashbackek vizuális megvalósításai tették többek között különlegessé, azonban ilyesmikről itt nem beszélhetünk. A Gone Home sokkal inkább közelebb áll ahhoz, amit én előzetesen egy séta szimulátorról gondoltam, ugyanis a múltbéli történések felgöngyölítése során ezúttal elmaradnak az interaktív flashbackek, meg kell elégednünk a naplóbejegyzések felolvasásával. Ilyenformán hiányoznak az egyedi vizuális megvalósítások is, amelyek különlegessé és művészivé varázsolták a What Remains of Edith Finchet. De más tekintetben is elmarad vizualitás terén a Gone Home az előbb említett séta szimulátortól, lévén míg amaz kidolgozott mozgás animációkat tartalmazott, a Fullbright Company alkotása esetében semmi ilyesmiről nincs szó. Talán a legilluziórombolóbb, hogy a felvett tárgyakat nem a kezünkbe vesszük, hanem csak lebegnek előttünk, mintha telekinetikus erővel emeltük volna fel őket.

Katie telekinézist gyakorol a vodkás üveggel.

Egyébként amúgy a környezetünk látványa rendben van, a méretes ódon épület különböző szárnyai más és más képet festenek, így mindenképpen érdekes és élvezetes bebarangolni és felfedezni a titkait. Úgy gondolom, hogy a kor viszonyaihoz képest a játékot hajtó Unity Engine-t korrekt módon kihasználták a fejlesztők, így grafikai téren nincs vele gond, viszont az irányítás már problémás… oké, én is tudom, hogyan hangzik ez egy walking sim bemutatójában! :D De egyszerűen hiába vettem le az egérérzékenységet a béka segge alá, még mindig a legapróbb mozdulatra is 180 fokos fordulatot produkált Katie, szóval állíthattam át az egeremet alacsony DPI-re.

A hangokra is azt tudom mondani, amit kb. eddig minden másra: rendben vannak, de igazán nem nyűgöztek le. A soundtrack szépen megtámogatja az amúgy erős atmoszférát – ami egyébként érdekesen módon a What Remains of Edith Finchhez hasonlóan tartalmaz egy csipetnyi hamiskás „horror” jellegű fűszert -, de számomra nem vált emlékezetessé. A levelek felolvasásai is tetszettek, a Samanthát életre keltő szinkronszínésznő kitett magáért ez tény, de azért annyira kiemelkedőnek ezt sem mondanám… Hát összességében most így visszanézve jóval negatívabb lett ez a bemutató, mint amilyennek előzetesen elképzeltem, ezért úgy érzem, mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy a Gone Home nem egy rossz játék, sőt kifejezetten tetszett is! Csak éppen a műfajban nekem a What Remains of Edith Finch többet nyújtott, különlegesebbnek és egyedibbnek éreztem. Ettől függetlenül a Fullbright Company alkotását is bátran ajánlom azoknak, akik nem riadnak vissza a minimális interakcióktól és egy érzelmes kalandra vágynak