Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen egy rakás témában találsz cikkeket a PC játékoktól kezdve a metál zenén át a különlegesebb sörökig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2019. november 10., vasárnap

Top 10 Pop metál album – Avagy mit hallgassunk Lady Gagán szocializáldott ismerősökkel?

Átugrott pár haver néhány kör pókerre meg sörre? Netán csak utóbbira és feldobtátok egy-két üveg töménnyel? Csak éppen kiderült, hogy az Imagine Dragons-nál keményebbet még életükben nem hallottak, ezért az utolsó pillanatban megdermedt a kezed a levegőben, mielőtt rájuk szabadítottad volna a Vulgar Display of Powert? Vagy csak nem azon szerencsés kevesek közé tartozol, aki mindenhová a Metal Hammer előfizetőivel utazik? Hát, azt kell, hogy mondjam, nem vagy egyedül.

A zenei ízlés az egyik legszubjektívabb dolog a világon, talán csak a humort tudnám elé helyezni a képzeletbeli skálámon, és amikor a különböző szubkultúrák ütköznek a mainstreammel vagy egymással az heves vitákat vagy komoly dilemmákat tud okozni. Ismerősök, haverok esetében inkább utóbbit. Ha pedig a társaságba pop zene kedvelők vegyülnek, ez a helyzet könnyedén feloldható azzal a kompromisszummal, hogy egyszerűen bekapcsoljátok a rádiót, hiszen… végül is a pop zenével mindenki elvan, nem? Oké, azt nyilván nem tudhatom, hogy mindenki-e, de jómagam hiába mozgok elsődlegesen olyan kemény műfajokban, mint a thrash, a groove vagy a melodic death metál, háttér zajként elhallgatom a tipikus electro poppot, szóval ha kell simán engedek. De… azért ha lehet, inkább nyújtok egy alternatív megoldást a fent leírt kissé kínos szitukra.

Az a helyzet, hogy attól függetlenül, hogy manapság a gitár alapú zenék háttérbe szorultak, azért nem csak electro pop létezik, a metálnak is megvan a maga populáris vonulata, általában az, amelytől a metál elitisták úgy irtóznak, mintha a meghallgatásuk minimum felérne egy kiadós sétával egy zsúfolt lepratelepen, és inkább csak biztonságos távolságból válogatás nélkül megvetően köpködnek mindenre, ami kicsit is mainstream. Oké, én is tisztában vagyok vele, hogy milyen minőségű(hulladék) albumok is napvilágot látnak ebben a szegmensben, és hogy keménység és/vagy technikásság terén milyen különbségek vannak ezek és a „true metál” között, de ettől még ugyanúgy ebben a kategóriában is lehet tök jó anyagokat találni… amik például tökéletesek lehetnek a fent leírt alkalmakkor. Ezek közül szedtem össze most tíz albumot, amelyek nem feltétlenül a kedvenceim az adott bandától vagy az adott stílusból, hanem inkább érzésem szerint leginkább megfelelnek a már sokat emlegetett kompromisszumos megoldásként.

10. Disturbed – Indestructible


Kezdjük is akkor mindjárt egy olyan előadóval, akit különösképpen nem is kedvelek, és ha egymagamban popmetált is hallgatok, akkor már jópár éve elő se veszem, de hosszas gondolkodás után felraktam a listára, mert annak a kritériumainak tökéletesen megfelel, és tulajdonképpen maga az album ellen sok mindent nem lehet felhozni. Max azt, hogy pár szám után kurva monotonná válik. De hát ez tulajdonképpen magának a bandának a védjegye már.

A Disturbed a Wikipédia szerint heavy, nu és alternatív metálnak számít, én bevallom őszintén, nem igazán tudnám bekategorizálni és a fentiekre se tudnék nyugodt szívvel rábólintani, hogy „igen, ezek tényleg illenek rá, e három elegye a Disturbed zenéje”. Maradjunk annyiban, hogy valamiféle könnyen befogadható, slágeres metálról van szó, David Drainman durván fogós, ragadós tiszta énekével, de mégsem érezni az egészet túl lightosnak. Sőt, kategórián belül a keménységgel szerintem semmi gond nincs, de – és ezért nem hallgatom már őket jó régóta – ritkán találkozok olyan bandával, akik ennyire egyforma szerkezetű dalokkal ilyen látványosan ismételnék önmagukat. Egyébként emiatt talán mindegy is lett volna, melyik albumot választom tőlük, végül azért döntöttem az Indestructible mellett, mert az általam ismertek közül(az Asylum óta nem követem őket) úgy vélem ez tartalmazza a legtöbb nagy slágert, mint például a címadó, az Inside The Fire, vagy a The Night.

9. Evanescence – Fallen


Sokat gondolkodtam azon, hogy felrakjam-e ezt egyáltalán a listára, hiszen ha magát az albumot nem is, de Amy Lee-ék trademark songjait(Bring Me To Life, My Immortal) tapasztalatom szerint már az egyszeri pop zene kedvelő is ismeri, szóval úgymond magát az együttest nem is kell nekik bemutatni. De ettől még magát az albumot lehet, mert egy elég jól összerakott, hangulatos anyagról van szó goth metál témában, ráadásul a zsánerben a legkommerszebb is, szóval mégiscsak bérelt helye kell, hogy legyen a listán, hiszen nagy eséllyel teli találat lesz metált nem hallgató ismerőseinknél is. Amellett, hogy tartalmazza a fent már említett két trademark songot, további erős, tulajdonképpen már slágernek számító dalokat is találni a korongon, mint például rögtön az albumnyitó Going Under vagy a Taking Over Me, de személyes kedvencem még az Imaginary, mely szerintem simán felér az ismertebb számokhoz. Igaz, azt is el kell ismernem, igazán egyértelmű gyenge pontra sem tudnék rámutatni a Fallenen. Egyetlen oka van, amiért ennyire hátul szerepel a listán, mégpedig az, hogy goth metálban nálam nem Amy Lee-ék viszik el a prímet, hanem egy másik banda, akikről hamarosan lesz is szó.

8. Five Finger Death Punch – The Way Of The Fist


A Five Finger Death Punch viszonylag új belépő a metalcore színtérre, mondhatnánk akár kissé megkésettnek is, hiszen maga a stílus az ezredfordulón és az azt követő pár évben élte igazán virágkorát. Azóta sok ebben a zsánerben kezdett banda maga mögött hagyta a műfajt a viszonylag szűk korlátaival együtt, és általában a lightosabb, még popposabb irányba indult el több vagy kevesebb sikerrel. Persze akadtak olyanok is, akik érdekesebb, egyedibb utakat jártak be, mint például a listán is szereplő Avenged Sevenfold…

A Five Finger Death Punch azonban 2005-ben alakult, és a listán is szereplő debütáló albumuk pedig 2007-ben került kiadásra. A banda egyébként sokáig nem is tört be a köztudatba, mostanában kezdtek inkább megjelenni a mainstream metál színtéren, bár őszintén szólva számomra pont a későbbi munkáik semmitmondóak. Oké, nem rosszak, el lehet hallgatni őket, háttérzajnak valami tevékenységhez tökéletesek, de igazán ütős számokat, amelyekre felkaptam volna a fejem, nem igazán találtam rajtuk. Viszont emlékszem, hogy amikor először végigpörgött nálam a The Way Of The Fist, akkor úgy éreztem, hogy ez a stíluson belül valami kicsit friss, valami picit más, és azon kaptam magam, hogy a kedvenc core számaimat tömörítő lejátszási listára már fel is húztam olyan tételeket, mint a Salvation, a The Bleeding vagy a White Knuckles. De egyébként egyben is egy tök jól összerakott anyagnak tartom a The Way Of The Fistet, bár a listára szerintem igencsak neccesen fér fel, mert hiába a dallamosság és a breakdownok, ha a tiszta ének mellé azért stíluson belül elég agresszív screamelés társul és az állandó dupla lábgépes dobok sem épp a lágyabb, popposabb karaktert erősítik. Ettől függetlenül szerintem egy próbát megér az amúgy magyar származású gitárossal(Báthory Zoltán) is zúzó amerikai banda debütál albuma.

7. While She Sleeps – So What?


A soron következő, eredetileg metalcore-t játszó brit bandát nem ismerem túlzottan, igazából erre az albumra a lista készítése közben találtam rá, és a számos pozitív vélemény után tettem vele egy próbát. Nem bántam meg.

Nah, ez már a tipikus példája annak, amikor egy korábbi metalcore együttes teljesen elrugaszkodik eredeti stílusától és inkább egy modern popmetál albumot tesz le az asztalra. És igen, ennél pontosabban nem igazán tudnám bekategorizálni, mindenesetre az biztos, hogy hiába vegyül a tiszta ének mellé itt is screamelés, ez mindenképpen egy szuper dallamos, fogós, ragadós, slágerszerű refrénekkel operáló, könnyedén befogadható dalokat tartalmazó lemez. Ugyanakkor az elektronikus körítéssel, támogatással együtt ez a maga nemében kísérleti megközelítésnek hathat, ráadásul maguk a számok is egytől egyig jók, még ha nem is világklasszisok, de szerintem igazán gyenge vagy kilógó tétel sincs a korongon. Ha pedig fénypontokat kéne kiemelnem, akkor talán az Elephantra és a az Anti-Socialra esne a választásom, de ahogy mondtam, tök jól egyben van a lemez, és a cikk céljának meg még inkább megfelel, szóval ha úgy adódik, szerintem nagyon is érdemes adni neki egy esélyt.

6. Avenged Sevenfold – City of Evil


Fentebb már említettem, hogy a kaliforniai Avenged Sevenfold elég érdekes utat járt be. Első két albumuk még a korszak trendjeinek megfelelően vérbeli metalcore volt, közülük a második, a Waking The Fallen szerintem kimondottan jól sikerült, ha nagyon kedvenc korongra kéne rámutatnom tőlük, talán erre esne a választásom. Azonban a listán is szereplő City of Evillel némileg meglepő módon NWOBHM(New Wave Of British Heavy Metal)-ra váltottak, és egy Hail To The King nevezetű kisebb malőr után egészen a progresszív metál magasságába jutottak a legutóbbi, The Stage című albumukkal.

Maga a City of Evil talán az egyik legelismertebb és népszerűbb alkotása a zenekarnak és úgy vélem mindent összevetve a listára is ez illik a legjobban, engem viszont – a Waking The Fallent leszámítva az összes albumukkal egyetemben – teljesen sosem tudott magával ragadni. Mindig is úgy éreztem, hogy a lemez elején a srácok már ellőtték az összes puskaporukat, és így a második felére már nem igazán maradt ütős ötlet. Ugyanakkor a Beast And The Harlot, a Blinded In Chains, és a Bat Country hatalmas számok, amelyeket bármikor szívesen hallgatok, és nem mellesleg maga a lemez összességében tökéletesen megfelel a lista céljának. A NWOBHM-nak megvan ugyanis az az előnye, hogy a core-os screamelés elmaradt, így ez biztosan nem fogja zavarni az amúgy tapasztalataim szerint erre igencsak érzékeny electro pop kedvelőket, és instrumentálisan is kapunk dallamosságot bőven, ugyanakkor a számok technikásak is, és hűen adják vissza ezt a klasszikus stílust, szóval metálos szemmel nézve is ütős anyagról van szó.

5. Killswitch Engage – Atonement


Ha valaki otthon van a core műfajokban, akkor a Killswitch Engage neve valszeg nem cseng ismeretlenül a számára, hisz az egyik stílusalapító ősatyáról van szó. Számukra talán kissé meglepő, hogy nem egy igazi klasszikust, mint mondjuk az Alive Or Just Breathinget tettem fel a listára, de az a helyzet, hogy a banda korai albumai döntően több screamelést tartalmaznak, mint tiszta éneket, ezért hiába hallgatom én szívesebben azokat az energiával teli, de mégis dallamos zúzdákat, ha egyszer tapasztalatból tudom, hogy ezek nem férnének fel a listára.

Az Atonement a legújabb albumuk, és egyértelműen tovább viszi a Disarm The Descent és az Incarnate lágyabb és melodikusabb vonalát, és két nagyrészt tiszta éneket tartalmazó balladát(I Am Broken Too, I Can’t Be The Only One) is tartalmaz, mint amilyen mondjuk az Always volt a 2013-as korongon. És bár tény és való, hogy ez a Killswitch Engage egyértelműen nem az, ami régen volt, azt kell, hogy mondjam szerintem ez az új hang is jól áll nekik, és az Atonement önmagában egy jó lemez lett. Noha igazán kiemelkedő tételeket nem találtam rajta, miután végigpörgött nálam a lemez, nem éreztem, hogy unalmas lett volna, az egész úgy egyben van, nincsenek gyenge pontok, de kiemelkedő számok sem igazán. A lista céljának viszont tökéletesen megfelel, hiszen amellett, hogy a balladák garantált sikert aratnak majd a pop zene kedvelők körében, a keményebb, pörgősebb számok is bőven tartalmaznak tisztán kiénekelt ragadós refréneket.

4. Bullet For My Valentine – The Poison


És akkor jöjjenek a walesi-ek, akik jelenleg nem igazán tudják, merre tovább… az 1998-ban alakult Bullet For My Valentine – mily meglepő! – metalcore-ral indult és futott be, méghozzá a listánkon is szereplő, nálam a műfajban alapvetésnek számító, első nagy lemezükkel. Ezt követte kissé thrashes behatású Scream Aim Fire, majd elindultak fokozatosan egy popposabb irányba, amely nem igazán jött be nekik, így aztán visszakanyarodtak a gyökereikhez a Venommal, amely… nos, nálam betalált, de őszintén szólva nem sok olyan emberről tudok, aki így van még vele, és a szaksajtó sem volt elragadtatva tőle, erre ők legutóbb válaszul pedig pályafutások leglightosabb – és ez szubjektív, de talán a Temper Temperrel együtt a leggyengébb - anyagával jelentkeztek. Fogalmam sincs, hogy ezek után mi lesz, de egyvalami fix: a The Posion nálam az egyik legjobb metalcore album marad mindig is. Ráadásul ide a listára is passzol.

A helyzet az, hogy a Bullet For My Valentine már a kezdetektől fogva a metalcore lágyabb vonalát képviselte, ugyanakkor az energia és lendület, amelyet számainak dallamos pörgőssége kölcsönzött neki, egyáltalán nem hiányzott belőle. Alapvetően kimondottan lightos screamelés és tiszta ének váltja egymást, de hasonlóan az Atonementhez, itt is találunk két melodikus hangvételű balladát, a Tears Don’t Fallt és az All These Things I Hate (Revolve Around Me), bár előbbiből az akusztikos verzió szerintem ütősebb és jobban is illik ebbe a kategóriába. De pörgősebb, zúzósabb hagyományos metalcore számokból sincsen hiány, a legjobbak tán a 4 Words (To Choke Upon), a Cries In Vain, illetőleg egyik személyes kedvencem az annyira nem (el)ismert Spit You Out.

3. Bring Me The Horizon – Sempiternal


Voltak idők, amikor nem hittem volna, hogy ajánlani fogom egy top listán a Bring Me The Horizon nevezetű – eredetileg deathcore – bandát. Voltak idők, amikor a Bring Me The Horizon nem volt több, mint egy üres, agyatlanul zúzó, műkeménykedő tinibálvány társulat. Tudjátok, akiket a legtöbb „durva” zenét hallgat kamasz srác divatból hallgat, és akinek frontemberétől - itt most Oly Sykestól –a legtöbb „metálos” tinilány nedvesedik. Éppen ezért én lepődtem meg a legjobban, amikor nem csak, hogy hallgatható, hanem kurvára ütős albummal jelentkeztek!

A Sempiternálnak semmi köze se a deathcore-hoz, se a korábbi lélektelen számaikhoz, sokkal inkább numetálnak lehetne nevezni. Ugyan a rap betétek kimaradtak(egyébként is inkább opcionális semmint kötelező elemei a műfajnak), az elektronika erős szerepet játszik a gitárok mellett, van dühös screamelés és tiszta ének is, dalokon… pedig ezúttal dolgoztak. Van egyéniségük, és amellett, hogy keményebbnek érződik az egész, mint a Linkin Park Hybrid Theoryja vagy Meteorája, szerintem kb. ugyanannyira könnyen befogadható és dallamos az album. És ez nem egyszeri csoda volt nálam (valamilyen szer hatására), azóta még jópárszor újrahallgattam és a Sempiternal a mai napig nem veszített számomra a varázsából, sőt! A sok hallgatás után nálam pop metál kategóriában igencsak előkelő helyre került, így végezhetett végül ezen a listán a harmadik helyen.

Egyébként a Bring Me The horizon azóta kihozott még egy albumot, a That’s The Spiritet, ami szintén nem rossz a maga nemében, de ez már nekem túl lightos, túl poppos és túl elektronikus lett, ugyanakkor, mint tudjuk ízlések és pofonok, szóval… érdemes azért egy próbát tenni akár azzal is.

2. Within Temptation – The Silent Force


Már Amy Lee-éknél felvezettem, van nekem egy titkos kedvencem goth metál kategóriában, aki szimplán agyonveri nálam az Evanescence-t. Nyilván sokan nem fognak vele egyetérteni, de számomra a holland Within Temptation zenéje mindig is ütősebb és egyedibb volt, mint mainstreamebb amerikai testvéréé.

Bár be kell vallanom, hogy a nagyon korai munkáik nem igazán jönnek be, így is elég nagy dilemmában voltam, hogy melyik albumot tegyem fel tőlük a listára. Az a helyzet, hogy ott van a két klasszikus kedvencem a The Silent Force és The Heart Of Everything, de a legújabb alkotásuk, a Resist is eléggé ott van a szeren annak ellenére, hogy jóval több elektronikát használtak benne, mint amennyit ők hagyományosan szoktak.

Végül – amint látható – a két régi kedvencem közül a The Silent Force-ra esett a választásom. Egész egyszerűen azért, mert feldobtam egy pénzt és ez jött ki talán ezen van a legtöbb igazán ütős szám. Hiszen a Memories és a Somewhere valószínűleg a legszebb minimalista, végtelenül nyugodt és visszafogott melódiák, amiket valaha hallottam, de a mozgalmasabb darabok közt is bőven találunk kiemelkedőket, mint például a See Who I Am, az Angels vagy az It’s The Fear. De végül is akkor mitől más a Within Temptation zenéje, mint Amy Lee-éké?

A holland társulat hangszerelése eredendően inkább hajaz a symphonic metál bandákéhoz hasonlóra, azaz a gitárok mellett klasszikus, nagyzenekarias támogatás fedezhető fel, persze, mint említettem, később náluk is megjelent az elektronika is, de az jóval a The Silent Force után volt. Így pedig a hangzásvilág és maguk a dalok is egészen más, némileg érdekesebb, egyedibb karaktert kapnak. Az már persze teljesen szubjektív, hogy Sharon den Adel ”angyali” hangja nekem jobban bejön, mint Amy Lee tipikusabb, popposabb orgánuma, de ettől még nyilván ez is bőven hozzájárult ahhoz, hogy a Within Temptation vitte el az ezüst érmet és nem az Evanescence.



1. Linkin Park – Hybrid Theory


Bár nem volt könnyű összerakni ezt a listát, abban már a legelején biztos voltam, hogy ez az album fog az első helyre kerülni, hiszen a Linkin Park Hybrid Theory-ja mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben.

Úgy sejtem mindenki jól emlékszik arra az időszakra, amikor bizonytalan kamaszként próbálja kitapogatni a valódi zenei ízlését, amit végre igazán a magáénak érezhet és nem csak valamelyik sulis vagy lakótelepi gang nyomására hallgat majd. Hát… ha más nem is, én biztosan így vagyok vele, így sziklaszilárdan állíthatom, hogy a Hybrid Theory volt az egyik album, amely engem bevezetett a keményebb zenék világába. Akkoriban még tombolt a numetál láz és a műfajban ez volt a legmainstramebb darab, de – hiába ismertem és szerettem meg azóta a KoRnt, a Slipknotot vagy a Mushroomheadet – részemről egyúttal továbbra is az egyik legjobb.

A kemény vonalas, true metal hívőkkel ellentétben én kimondottan szeretem a numetált, persze teljesen másért és máshogy, mint a másik két kedvenc zsáneremet, a thrash és a melodic death metált. Egész egyszerűen egy kreatív és érdekes kombinációnak tartom a grunge és az elektronika (és opcionálisan a rap) vadházasságát, és a Hybrid Theory tökéletesen vissza is adja azt, amit ettől a stílustól várhatunk, csak mainstreamebb módon, mint a ’90-es évek Slipknot vagy KoRn albumai. De itt a kommerszebb hangzásvilág már-már egyedülálló módon semmit sem von le a lemez értékéből, ez így is csont nélkül egy igazi klasszikus tele örök érvényű slágerekkel, amelyek fénye így 2019-ben sem halványult semmit. Talán az In The End és a One Step Closer a legismertebbek, legkedveltebbek és hajlok rá, hogy talán a legütősebbek is, személyes kedvenceim közt van az albumnyitó Papercut vagy a Crawling meg… oké, nem fogom felsorolni az összes számot, a lényeg, hogy számomra a Hybrid Theory egy 10/10-es időtlen klasszikus és a lista céljának is tökéletesen megfelel dallamossága és a rappeléssel tökéletes összhangban működő fogós, slágeres refrénekkel, így teljesen egyértelmű, hogy ő viheti el az aranyérmet ezúttal.

Válaszul a BlizzConra - Mit várok az Overwatch 2-től?


Persze már előre sejteni, sőt tulajdonképpen tudni lehetett, hisz a szaksajtó már korábban tele volt a hírrel: érkezik az Overwatch 2. Valamikor. Megjelenési dátumot végül magán a BlizzConon sem kaptunk, de hivatalos megerősítést, cinematic és gameplay trailer, no meg néhány részletet a változtatásokról viszont igen. Most viszont főképp nem ezekről a belengetett új featurökről lesz szó, hanem sokkal fogok azokra a lehetséges változtatásokra fókuszálni, amelyeket én szeretnék látni az új epizódban, de amúgy még csak szó sem esett arról, hogy terveznek ilyesmit. Természetesen ez csak magánvélemény, amely az első játékban szerzett személyes tapasztalataimon alapszik, és pont az Overwatch olyan helyzetben van, hogy kétféle irányba is könnyedén el lehetne mozdítani jelen (köztes) helyzetéből, azonban én saját műfaji preferenciáim okán egyértelműen az egyik mellett teszem le a voksomat.


Számomra az Overwatch egy class based FPS nagyon pici MOBA elemekkel, de talán leginkább úgy lehetne a legjobban körülírni, hogy egy továbbfejlesztett Team Fortress 2. Hiszen rengeteg mindent – általában a legjobb ötleteket, de azért akadnak kivételek – átvett a Valve, mára talán már-már kultikussá vált multiplayer shooteréből kezdve egyes karakterektől(Mercy=Medic, Widow=Sniper, Soldier 76=Soldier… stb.) egészen a payload kísérős játékmódig, amely egyik kedvenc objective based játékmódommá vált az Overwatchban eltöltött idők során. És úgy gondolom, hogy a Blizzard hero shooterének meg is kell maradnia annak, aminek most neveztem: FPS-nek. A MOBA elemek aránya a játékban szerintem pont elégséges, nem kell, hogy több legyen annak ellenére sem, hogy a (látszólagos?) konkurencia egyértelműen húz inkább a MOBA semmint az FPS irányba, és míg annak a népszerűsége egyértelműen növekszik az Overwatch reputációja pedig a béka segge alá került sokaknál.

Őszintén szólva én a mai napig remekül elszórakozom az Overwatch-csal minden hibája ellenére, persze ehhez valszeg az is hozzájárul, hogy nem veszem túl komolyan, mindössze lejárok lőni egyet-egyet az „Arcade”-ba Classic Qucik Playe-ban, Capture The Flagban vagy 3v3 Eliminationban (főként Ashe-sel). De pont ezért, mert szeretem a játékot és úgy vélem, az alapok rendben vannak, szeretném, ha a hibák javításra kerülnének és végre egy sokkal átgondoltabb és balance-oltabb formát öntene ez az egész. És a hangsúly leginkább az utóbbi jelzőn van. 


//Hősök// 
Tulajdonképpen az Overwatch fő rákfenéje az OP karakterek. Ha ezeket nerfölnék vagy kivennék a játékból gyakorlatilag már ki is lenne javítva a game, csak némi finomhangolásra lenne szükség. Ez egyébként nem csak az én személyes véleményem, rengetegen mutogatnak erre meg arra karakterre, hogy mennyire OP és gambreaking és gyűlölik, utálják, miatta hagyták ott a játékot… hát, nálam is van egy triász, akiket nem, vagy nem így szeretnék viszontlátni az Overwatch második részében.

1.Mei


Mei valószínűleg a világ legtökéletesebb jack of all trade-je, hiszen nemcsak hogy minden szituációban megállja helyét, hanem az esetek többségében uralja is őket. Gyakorlatilag neki nem is lenne szüksége semmiféle egyéb karakter támogatására, hiszen mindent tud, amit bárki más nyújthatna neki. Close combatban verhetetlen, hiszen minimálisan sem kell céloznia és pillanatok alatt lefagyasztja ellenfelét, utána pedig fegyverének másodlagos tüzelési funkciójával egy kényelmesen kimért headshottal instant kivégezheti. Ugyanez a funkció ha nem is OP-vá, de azért alkalmassá teszi mid range és long range tűzharcok megvívására is. Ezenkívül egyik skilljével golyóálló jégkockába tud rejtőzni, ahol HP-ját visszatöltheti, ami a maga 250-es értékével egyébként is egy átlag damage hősé felett van. Teljesen egyértelmű, hogy valamit ezek közül el kéne tőle venni, és mivel szerintem a fegyverének a fagyasztó funkciója a legdurvább, én azt mondanám erre kéne esnie a választásnak és helyette egy kevésbé OP közelharci funkciót adni neki. Illetve a HP-ját lehetne csökkenteni 200-ra, ha már úgyis tudja healelni magát.

2.Moira


Moira ugyanannyira OP healer kategóriában, mint amennyire Mei a damage kategóriában, és mondanám, hogy így őt is nyilván nerfölni kéne, de igazából inkább egy az egyben ki kéne vágni a játékból, mint macskát szarni. Moira ugyanis a legelvetemültebb damage hero-k veszélyességfaktorával bír, hiszen bárkinek a kezében igazi gyilkológéppé válhat ez a healer(!) karakter. A „bárkineket”” pedig nyugodtan lehet szó szerint érteni, mert semmi skill(főképp pontos célzás!) nem kell ahhoz, hogy – akár elképesztő távolságból – kiszívjuk vele valakinek az életenergiáját… vagy ilyesmi. A lényeg, hogy Moira teljesen no-skill elsődleges „fegyvere” elég erős, és akkor a szintén sebző lila gömbjéről meg a Reaperéhez hasonló self healjéről még nem is beszéltünk. Emellett pedig ha a játékos kicsit odafigyel, simán életben is tarthatja a csapatát akár egyedüli healerként is. Most mondhatnám, hogy csökkentsék a range-ét meg vegyék el a self healjét, de… egyszerűen úgy érzem, hogy semmi keresnivalója a játékban, mert mégis minek teszünk egy FPS-be olyan ranged fegyvert/karaktert, amivel nem kell célozni?

3.Winston


Részben ugyanez a problémám a nagydarab gorillával is, hiszen az ő fegyverével sem kell igazán célozni, ráadásul erős is. Persze csak közelről, de Winston vagy egyenesen rád ugrik vagy pedig szimplán azért jöhet büntetlenül közel, mert sok HP-ja van, lévén tank kategóriába esik. Elmenekülni nem nagyon lehet előle, hiszen minden karakter movement speedje egyforma, maximum ha olyan skilled van, amivel instant jó messzire tudsz szökni előle… nos, akkor elmenekülhetsz. Egyébként meg túl sok esélyed nincs rengeteg HP meg egy erős és célzást nem igénylő fegyver ellen. Ha a fegyverét nehezebb lenne használni vagy csökkentenék az erejét, akkor az máris könnyítene a helyzeten, de így gyakorlatilag tényleg megállíthatatlan tankként gázolhat át az ellenségen az esetek többségében.

+1 Turretek
Ugyan nem konkrét karakterek, de mindenképpen nerfölni kéne a turreteket is. Synnetra három kis falra ragadó sentryjéről egyértelműen le kéne venni azt, hogy sebzés mellett még lassítják is az áldozatuk mozgását, hisz így ha egyszer csapdájába kerültél, hiába látod, hogy hol van, reumás vénemberként tudsz csak ráfordulni. Így ha belépsz egy ajtón vagy kapun és mögötted aktiválódik az egyik, akkor, még ha sikerül végre szét is lőni és így megúszni a dolgot, a HP-d nagy részét le is szedte a turret, ha pedig maga Synnetra dob mögéd egyszerre hármat offenzív szándékkal, szinte semmi esélyed ellene.

Torbjörn turretje meg… hát ugye megvan az a szitu, amikor megtalálod a tökéletes flanking route-ot, senki nem vesz észre, és minden erődet bevetve az ellenség vakfoltjából támadnál akár egy jól időzített ultival, csak éppen a turret rádfordul és tökéletes célzásával leszed? Nah, én jópárszor jártam már így, még egy terebélyes lombkoronán keresztül is sikerült egyszer észrevennie és szétlőnie. Szóval ezt a túlságosan okos és ügyes turretet kicsit visszább kéne fogni, hogy ne találjon minden egyes lövése és ne lőjön már ennyire látványosan wallhacker módjára.

Azonban ahogy vannak túlságosan erős karakterek a játékban, úgy akadnak túl gyengék is, akiknél némi kis finomhangolásra lenne szükség, hogy hatékonyan vehessenek részt az összecsapásokban. Továbbra is szubjektív alapon, de ide végül két damage hőst választottam be: Tracert és Widowmakert.

1.Tracer


Tracer alapvetően egy tök jól megalkotott karakter játékmechanikai szempontból, és szinte minden adott ahhoz, hogy egy ütős adrenalinbombává váljon a pörgésre éhes játékosok kezében. Hiszen ott van a háromszori blinkelés, a kicsi hitbox, így Neo-t megszégyenítő kecsességgel táncolhatunk el vele a lövedékek elől, ha pedig minden kötél szakad vissza is teleportálhatunk egy korábbi pozíciónkra, ráadásul ezáltal a tárban lévő lőszermennyiség és az életerőnk is visszaáll az akkori állapotra. És még a 150 HP sem lenne nagy probléma, sőt ez logikus balance a szédítő sebességen, de ha már sebesség… a fegyverének a damage-t igazán feljebb húzhatnák, hogy csökkentsék a killing time-ját. Tracerrel egyértelműen a klasszikus „üss és fuss” taktikát kéne alkalmazni, amely esetében a gyors rajtaütések alkalmával egy-egy 200 HP-s hőst villámgyorsan ki kéne tudnia iktatni, de jelen helyzetben a gyenge automata pisztolyai sokkal inkább bosszantásra jók, semmint killeket eredményező rajtaütésekre.

2.Widowmaker


A mesterlövészet művészet. Precíziót és teljes átszellemülést igényel, mely során a fegyver és használója közt tökéletesen összhang alakul ki, végül eggyé válnak és egyetlen halálos gépezetként működnek tökéletes pontossággal és megbízhatósággal. Minden mesterlövészpuskának lelke van, amelyhez hosszú-hosszú gyakorláson és tanulási folyamaton keresztül vezet az út, de a végén biztosan kialakul az az áhít idilli kapcsolat, amely fent leírt összefonódáshoz vezet. Kivéve ha maga a fegyver szarik rád és teljesen magába zárkózik, majd gúnyosan vigyorog, miközben te esetlenül próbálod megfejteni a – minden bizonnyal hülyeség szülte – titkait!
 

Nem tudom, hogy mi okból történt, de már a Team Fortress 2-ben is így volt, és szintén fogalmam sincs, miért, de ezt is sikerült átmásolni onnan, hiába nem kellett volna. Pedig számos más, sokkal reszponzívabb módja van annak, hogy egy mesterlövészpuska erejét kompenzálják - mely általában fejlövés és sokszor felsőtest találat esetében is instant halált jelent – mint például elég nagy visszarúgást adni neki vagy mondjuk, hogy lövésenként csőre is kelljen tölteni. Ezekben az esetekben is várni kényszerül a játékos, de pontosan tudja, hogy mikor lőhet újra, hiszen látja, mikor stabil már a szálkereszt, hallja mikor kattan a závárzat… stb., de nem akkor, amikor vagy digitális számlálót kéne figyelni a távcső aljában vagy alternatív megoldásként másodperceket számlálnia. Nem tudom, ki hogy van vele, de én képtelen voltam adaptálódni a két fenti alternatívához, számomra vadászat közben csakis a szálkereszt és a távcsőben mozgó vagy álló célpont létezik, nem tudok olyankor másra figyelni. Éppen ezért teljesen véletlenszerű volt a legtöbb esetben, hogy sikerült-e teljesen feltöltött puskával újabb lövést leadnom vagy sem, amely sok esetben azt eredményezte, hogy hiába sikerült tökéletes headshotot kiosztanom, ha csak 93,79115% töltöttségen lőttem, akkor az áldozatom egy körömhegynyi HP-val meglógott. De… valójában van egy sokkal nagyobb probléma ezzel a megoldással.


Mivel a puska csak bescope-olt állapotban tölt, a gyors reflexszerű quickscope és hardscope gyakorlatilag kivitelezhetetlen vele. Így ha valaki közel kerül Widow-hoz, ami az Overwatch-os pályák felépítését és távolságait meg jópár hős mobilitási képességeit elnézve nem nehéz, akkor az őt irányító játékos hiába edződött anno CoD-os sniper szervereken éveken keresztül, nulla vagy aközeli töltöttségű fegyverrel fog lőni, ami körülbelül annyit ér, mintha játékpisztollyal a kezében megfenyegette volna, hogy ha nem takarodik innen, vízbe fojtja az arany halait… vagyis lószart se. Persze tudom, hogy ott van a puskájának az automata módja, de az rém gyenge és iszonyatos szórása van, így aztán maximum marad a grapling hook és a szégyenteljes ámde hasznos menekülés…

Most mondhatnám, hogy buffolják az automata módot, és ez nyilván megoldaná a problémát, hiszen így Widow már képes lenne megvédeni magát közelharcban is, csak… őszinte leszek, az nem lenne fun. Nekem. Mindig is imádtam az arcadebb shooterekben az agresszívabb, quickscope-olós és hardscope-olós mesterlövészkedést, és tök jó lenne, ha Overwatchban Widow-val is működne ez a dolog, szóval ezt a megoldást szívesebben látnám a játékban.


Végezetül pedig még úgy általánosságban lenne egy nagy kérésem Jeffékhez a hősök terén. Mint említettem már a bevezetőben, az Overwatch alapvetően egy FPS, és szeretném, ha az is maradna, sőt ez a jellege erősödne, így a jövőben jó lenne, ha csakis olyan karakterek kerülnének a játékba, akiknek a ranged fegyójával igenis kelljen tudni célozni. Most az mindegy, hogy az mi, és az sem számít, ha amúgy maga a hős sokkal inkább támaszkodik a hand-to-hand combatra meg a skilljeire, de ha van bármi lövedékes vagy dobófegyvere, akkor az igényelje a pontos célzást. Tökéletes példa erre Genji, aki sokkal inkább a képességeiből(és azok combozásából) él meg a csatatéren, de ettől még ott vannak a projectile-nak számító dobócsillagjai, amelyeknek használatához valóban precízióra van szüksége a játékosnak.

//Pályák//


Az elhibázott pályadesign – ha nem is olyan nagy mértékben, de – szintén okozhat balance problémákat competitive multiplayer játékokban, és nincs ez másképp a Blizzard hero shooterében sem. Oké, a mapokkal bőven nincs akkora gond, mint a hősökkel, sőt! A játék tele van remek pályákkal, és ezt nem csak az art workre értem, hanem a felépítésükre is, hiszen egy Eichenwalde, Route 66 vagy Hollywood tökéletesen passzol a payload kísérős játékmódhoz, de nekem a nemrégiben megjelent Havana is maximálisan elnyerte a tetszésemet. És persze a control pontos játékmódoknál is szép számmal találunk nagyon is rendben lévő mapokat, csak éppen az a baj, hogy némelyik túlságosan kedvez a védőknek és egy nem túl nehezen kitalálható csapatfelállással a támadók maximum vért izzadva tudnak egyáltalán eljutni magáig az objective-ig.

A legrosszabb talán Horizon Lunar Colony, ahol az első ponthoz csak úgy lehet eljutni, ha rögtön a spawn után egy jókora nyílt terepen valahogy átjutsz, amire ráadásul három irányból, magaslati pozícióból látnak rá védők, így egy Orisa és a pajzsa mögött megbúvó, Mercy szolgáltatta damage boosttal feltúrbózott Bastion akár elsővilágháborús mészárszéket is rendezhet, a szintén fentről, minden irányból leselkedő orvlövészek és a Torbjörn turret pedig már csak hab a tortán. Paris is ugyanez pepitában, az első control pointhoz vezető boltíves kapura ráadásul Synnetra turretek is felkerülhetnek, így ha esetleg valahogy sikerül mégis átjutni rajta, garantáltan elkapnak hátulról és nagy eséllyel megadják a kegyelemdöfést.

Szóóóval… jó lenne az ilyen pályák pontjaira legalább egy flanking route-ot betenni, és jövőben mindenképpen figyelni arra, hogy a támadóknak mindig legyen lehetősége több irányból megközelíteni a védőket, akiknek így már nem lesz annyira könnyű dolguk, hisz meg kell osztaniuk a figyelmüket és erejüket.

//Story, lore, miegymás… //


Story vs játékmechanika? Örök vitatéma, hogy melyiknek kéne elsőbbséget élveznie egy játék esetében, igaz? Meg aztán single player vagy multiplayer? Itt is mindkettőnek vannak szép számmal támogatói, és a két tábor egyes tagjai időnként egymásnak is ugranak, de… én azt mondom nekem mindegy.

Az a fajta gamer vagyok, akit elég ha egy elem megfog, így ha annyira nem eltalált a játékmechanika, de a story magával ragadott, akkor is képes vagyok végigtolni az adott játékot, de ez fordítva is igaz, hisz ha a story finoman fogalmazva nem egy világklasszis, de a játékmechanika bejön, akkor szintén jól megleszünk a game-mel. Az meg, hogy singel player vagy multiplayer végképp tök mindegy, mindkét kategóriában vannak kedvenceim, amiket teljesen más okokból szeretek, viszont… van egy dolog, amit nem tudok hova tenni: miért kapnak a csak többjátékos módot tartalmazó produktomok komplett storyt meg lore-t?

De most komolyan, minek? Ha multizok valamivel, pont nincs jelentősége a storynak, nem is kell, hogy adjanak neki, hiszen az egész játék nem arról szól, hanem hogy egyedül vagy csapatban megmérettessük magunkat, és az ilyen matchek közepette teljesen irreleváns bármiféle történet. Egyszerűen ilyen játékoknak nincs rá szükségük, tökéletesen működnének ezek nélkül is. De egyik-másik mégis kapott, méghozzá nem is keveset dolgoztak rajta, ilyen jelen cikkünk alanya, de ott van a Rainbow Six Siege, a Paladins vagy a mára már teljesen kihalt Quake Champions. Utóbbinak a lore-járól egyébként úgy szereztem csak tudomást, hogy egyik ismerősöm említette egyszer, hogy „te, a Quake Championsnak tök király lore-ja van!”. Mire én: „igen? miért van neki?”

És tudjátok miért lepődtem meg ezen? Mert maga a játék – a fent említett társaival egyetemben – nem adja át ezt direktbe a játékosnak. Vannak ilyen videók, meg olvasgathatod a karakterek meg a világ háttérsztoriját mindenféle Wiki oldalakon, de ennyi. És ennek így sok értelmét nem látom, mivel hiába dolgoztak a story-val meg a lore-ral sokat, ha az kb. a lehető legrosszabb formában kerül tálalásra. Hogy mi lenne akkor a megfelelő tálalás?


Nem kell semmi eget rengetőre gondolni, sőt műfajilag annyira messze sem menni jelen cikkünk alanyától, hiszen valójában a hagyományosnak tekinthető, régóta futó, multiplayerre fókuszáló FPS-ek mind-mind direkt módon mesélték el történetüket a játékosnak: volt bennük single player kampány. Mert hát tény és való, hogy egy Call of Duty vagy Battlefield esetében a multiba ölünk rengeteg órát, de ettől még tisztességen megkapták a maguk egyjátékos módját is, amiben a történetet elmesélték… jó, oké a Black Ops 4 nem, ebből a szempontból az a sorozat legfeketébb báránya, de ne vesszünk el a részletekben!

Szóval ha az Overwatchban továbbra is szeretnék erőltetni a storyt és a lore-t, akkor én azt mondom, rendben: de öntsétek megfelelő formában, tálaljátok úgy, ahogy azt másutt is szokás, és akkor majd belemerülök abba is, de addig nem érdekel. Persze tudom, hogy ott vannak a coop missionök is, de ezek csak egy-egy kiragadott kis mozzanata a nagy egésznek, ráadásul maximum a cut scene-ek élvezetesek belőle, mert maga a játékmenet tulajdonképpen olyan, mintha multiznál, csak botok ellen… és ez így valahogy teljesen lélektelen, jellegtelen és unalmas. Egy igazán jó lineáris single player FPS kampány egy interaktív akciófilm érzetét kelti, melyben – jószerével előre scriptelt, de – látványos, hangulatos és adrenalintól fűtött jelenetek követik egymást, amelyekben a pörgős tűzharcok egy jól megvalósított gunplay-jel megtámogatva igazi élvezetet nyújtanak a műfajra fogékonyaknak, így köztük nekem is. Valami ilyesmit szeretnék látni a Blizzard hero shooterében is, és bár látszólag akadályt jelenthet a sok hős, én azt mondom, ez egyáltalán nem probléma.


Ki kell választani közülük a „fő szereplőket”, akiknek a legtöbb kihatásuk lesz a storyra, őket belehelyezni egy párhuzamosan több cselekményszálon futó történetbe. Ők lesznek a játszható szemszög karakterek, a többiek meg majd megjelennek a történetben mellékszereplőként a pályákon NPC-ként és persze ott lesznek a cutscene-ekben, így ők sem maradnak ki a storyból. A szemszögek tulajdonképpen küldetésről küldetésre váltakoznának, ráadásul ez magával hozna egy további előnyt is: a különböző hősök eltérő fegyverzete és képességei miatt így viszonylag változatosak is lennének a missziók. Ebben megint csak eget rengetően új nincs, már a 2007-es Modern Warfare-ben is több szemszög karakter volt, és míg Soapék fedett akciókat hajtottak végre a szovjet utódállamokban, addig a tengerészgyalogság egy fiktív arab diktatúra fővárosában vívott utcai tűzharcokat, Price bőrében pedig egy flashback erejéig visszalátogattunk Csernobilba. Nyilván Overwatchban ennél több szál és szemszög lenne, de a recept egyébként ugyanaz. Ha pedig esetleg Jeffék le is főzik, akkor garantálom, hogy elmerülök benne, de jelenleg úgy tűnik, hogy inkább a coop mission-öket próbálják jobban előtérbe tolni, amelyek számomra biztosan nem fogják kiváltani a fent leírt egyjátékos kampányt, és… őszintén szólva nem hiszem, hogy túlságosan javulna az élvezhetőségük. 

Persze ez az utolsó pont annyira nem fontos számomra. Mármint a story meg a lore. Nekem az Overwatch elsősorban valóban egy kizárólag multiplayer játék, és ha ezt a részét a fent leírt első két pont szerint rendbe teszik, és maradnak az egyértelműen FPS-eses irányvonalnál akkor már elégedett leszek.

2019. július 21., vasárnap

A Královská 12 az új Imperial? - Krusovice Královská 12 teszt

A Krusovice Imperial már nagyon régóta a kedvenc söreim közé tartozik, egészen konkrétan a „kedvenc mainstream nagyüzemi cseh pilsner” titulust kaphatná meg, de ez rohadt hosszú, szóval általában csak azt szoktam mondani, hogy nagyon szeretem. Még azokban az időkben kedveltem meg, amikor a Liquid Gold amolyan „prémium” sörként forgalmazta idehaza, és ha jól emlékszem Tescokban és talán Intersparokban lehetett kapni olyan négyszáz forint körül. Természetesen kint Szlovákiában is ugyanúgy meg lehetett vásárolni a nagyobb üzletekben némileg olcsóbban, úgy kilencven cent körül.

Ha régen minden nem is, de a Krusovice doboz desingja mindenképpen jobb volt. ;)

Nemrégiben azonban történt egy forgalmazóváltás a Krusovicék esetében: elkezdte őket a Heineken teríteni mindenütt. Ez pedig az előnytelen designváltáson kívül más, súlyosabb következményeket is magával hozott. Itthonról kivonták a 12 ballingos változatot, és a helyére a 10-es Svetlyt hozták be a régóta elérhető Cerny mellé. Északi szomszédjainknál megmaradt a teljes trió, azonban a designváltást névcsere is követte, így lett az Imperialból Královská 12. Kicsit aggódtam, hogy ezzel együtt a recepten is változtattak, és lerontották régi kedvencemet, azonban szerencsére erről szó sincs, a Krusovice 12 ballingos pilsnere rondább dobozban ugyan, de belül mégiscsak régi fényében ragyog.

Birodalmi helyett már "csak" királyi, de a beltartalom szerencsére a régi. :)

Hófehér habja ugyanolyan szép nagy és egybefüggő, színe is az az arany, amit egy egészséges cseh pilsnertől elvárunk. Illata már a mainstream cseh nagyüzemiek között kiemelkedőnek mondható, lévén frissebbnek, üdébbnek érezni benne a komlót. Az egész kortyérzet remekül van kiegyensúlyozva az édes maláta és keserű, kissé citrusos komló között: mindkét összetevő határozottan érződik, de egyik sem nyomja el a másikat, nagyon szép az átkötés és a harmónia közöttük. Egyértelműen a határozottan keserű pilsnerek közé tartozik, érezni, hogy rendesen beletették a kellő mennyiségű komlót, azonban az előbb felsoroltak miatt nem önmagában ettől, hanem a teljes összhatástól annyira jó a Krusovice Královská 12, vagy régi nevén Imperial. Jelenlegi kinti ára akció nélkül nyolcvankilenc cent, ami megszokott a maga kategóriájában, ugyanakkor tény és való, hogy a forgalmazóváltásnak van egy pozitív hozadéka is, mégpedig, hogy azóta gyakrabban árazzak le, ilyenkor hatvan-hetven centért is megvásárolható, ami kifejezetten jó ár érte.
Ár/érték arány: 8/10.

Bulgáriából szeretettel - Bolgár sörök csoporttesztje

Nemrégiben érkezett hozzám egy teljesen véletlenszerűen összeválogatott csomag, melynek alkotóelemeiben mindössze annyi volt a közös, hogy Bulgáriából származnak. Legalábbis én úgy vettem át őket, hogy bolgár szupermarketekből szedték össze őket, de miután kb. vért izzadva és jelentős segítség igénybevételével sikerült lefordítani a cirill betűs címkéket, kiderült, hogy valóban ott is gyártották mindet. Persze már jól ismert multi cégek helyi kommersz sörei kaptak helyet ebben a kis szeretetcsomagban, de azért a végére becsúszott egy kis kellemes meglepetés is. :) Viszont úgy gondolom, hogy egy ilyen távoli és leginkább nyaralási célzattal látogatott ország esetében a választékot nem igazán olyan szemmel kell nézni, mint idehaza vagy északi meg nyugati szomszédjainknál, ahová célzottan sörért jár át rendszeresen a határ közelében gyakran megforduló ember. Itt pont a nagyon széles körben elérhető sörök közül kell elsődlegesen valamit kiválasztani, ami a lehetőségekhez képest a legjobb hideg frissítő ital lesz a tikkasztó hőségben, aztán jöhet az, hogy megkóstolunk vagy hazaviszünk pár különlegességet. Éppen ezért alapvetően ebben a cikkben főként arra keresem a választ, hogy ha odamennék nyaralni, melyik terméket választanám erre a célra, de mint említettem lesz itt némi érdekesség is… de akkor nézzük is mi érkezett hozzám Bulgáriából (szeretettel). ;)

//Astika Fine Quality Lager//


Úgy képzelem, hogy a Molson Coorshoz tartozó Haskovo terméke lehet a legeslegmainstreamebb sör egész Bulgáriában. Hogy miért is? Először is ez kapott egyedül latin betűs címkét, gondolom, hogy a „bunkó” nyugati turista is könnyen kiolvassa, gond nélkül kikérhesse bárhol. Persze ha már a kitikkadt utazó hozzájutott, nem árt, ha nem akarja az első korty után a lefolyóba önteni, miközben elátkozza a sörfőző mester egész családját generációkra visszamenőleg. A turista viszont egy elég diverz embercsoport, hiszen bármilyen ízlésű egyének megfordulhatnak Bulgáriában pihenési célzattal, így az erre a problémára széleskörűen alkalmazott módszerhez folyamodott a Haskovo is. Ha szépíteni akarnám a dolgot, akkor azt mondanám, hogy csináltak egy könnyed és lágy sört, de mi a patkány pisis, bűzös kukoricadaráért tenném ezt, mikor kb. az összes poszt lényege, hogy azok tárgyáról maradéktalanul a saját véleményemet és benyomásomat írjam le? :D

Szóóóval… az Astika Fine Quality Lager egy kevés és gyorsan eltűnő habbal rendelkező, vizes és szinte teljesen jellegtelen pale lager. Tudjátok az a tipikus unalmas és lélektelen darab, amit hidegen simán meg lehet inni frissítőnek, ha más nagyon nincs, de egyébként leginkább felejtős a történet. Ráadásul ahogy kortyolgattam az Astikát, viszonylag gyorsan melegedett azon a fülledt nyári estén, és amikor már nem jéghideg volt, elkezdtek belőle alattomosan előmászni kellemetlen mellékízek. Oké, oké a malátalap, ami ekkor már ízlelhetővé vált nem volt olyan vészes, sőt a maga nemében még ilyen nagyon kommersz pale lager szinten akár kellemesnek is mondható, bár a magas szénsav tartalom miatt a sörnek összességében nem tudott lágy karaktert kölcsönözni. A komló viszont katasztrofális, a lehető legrosszabb módon – hányásszerűen – keserű. Nyilván nem nagyon, sőt kimondottan visszafogottan, de a jellege miatt engem rohadtul zavart, szóval a vége felé inkább kínlódtam az elfogyasztásával, semmint, hogy gyorsan és könnyen ledöntöttem volna, mint ahogy az ilyen söröket szokás. Nyilván gondolom, ottani vendéglátóhelyeken úgy csinálják, ahogy idehaza is szokás, hogy jéghidegre hűtik, és úgy nem jönnek elő belőle ezek az ízek, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek benne, szóval szerintem az Astika azt a minimalista célját, amit kitűzött magának, sem érte el teljesen.

//Zagorka Spetsialsno//


A Heinekenhez tartozó Pivovarna Zagorka terméke következik, amely egyértelműen a második legjobb sör a csomagból. Szintén egy sima pale lagerről van szó, nem pilsner, helles vagy marzen vagy bármi kicsit is érdekesebb, ízesebb típust üdvözölhetünk benne, de – ahogy a neve is mutatja – nagyüzemi szinten ez már nem az átlagos fajta, ez pedig röviden tömören azt jelenti, hogy sikerült egy már-már normális sört csinálni. Ugyan a megjelenése nem túl biztató, hiszen habja ennek se volt sokkal több, mint az Astikának, ráadásul hamar el is tűnt, viszont belekortyolva már hamar kiderült, hogy azét ez a sör más ligában játszik. Ebben mellékízeknek nyoma sincs, és a lágy kortyérzet tényleg megvalósul, hiszen egy kellemes, friss karaktert – kicsit olyan, mintha pasztőrözetlen lenne – sugárzó malátalapot kapunk. A teste is korrekt, olyan 11-12 balling között lehet a Zagorka Spetsialsno, és bár komlót nem igazán véltem benne felfedezni, mégis elégedetten kortyolgattam el az egész üveggel. Talán az alapvetően édes karaktere miatt furán hangozhat, de egy bulgáriai nyaralás alatt valószínűleg ezt választanám ivósörnek, mert oké, hogy a citrusos ésper keserű komló hiánya miatt nem a legjobb frissítőital, de egyáltalán nem gejl és tényleg kellemes, semmi bántó mellékíz nincs benne, míg az összes többi pale lagerben találtam kifogásolni valót…

//Kamenitza 1881//


A harmadik tesztalanyunkat gyártó Pivovaren Zavod Kamenitza is a Molson Coorshoz tartozik, azonban ez nem igazán lényeges, sőt tulajdonképpen semmi sem lényeges ezzel a sörrel kapcsolatban egy dolgot kivéve. Mert hát lehetne itt beszélni arról, hogy ez is pale lager, hamar eltűnt a habja meg malátázatlan árpát tartalmaz, de igazából ez mind mellékes, hiszen ezt a sört egy tipikus állandósult szókapcsolattal le lehetne írni: se íze se bűze. Tényleg egészen konkrétan semmi illata nincs, akármilyen közelről és erősen szagoljuk, a kortyérzet meg leginkább egy szénsavas ásványvízéhez áll a közel: a lehető legenyhébb malátás és komlós jegyeket is nélkülözi, ennyire steril „sört” már nagyon rég ittam… nem mintha hiányzott volna! :D Persze ennek ismeretében az mindenképpen mellette szól, hogy úgymond semmilyen szinten nem fáj az elfogyasztása ellentétben néhány következő termékkel…

//Shumensko//


Ő pedig itt már Carlsberg termék, és az első, ami kukoricát tartalmaz. Ez nem éppen biztató előjel, és valóban: ez a sör szar. Megjelenése a szokásos, megegyezik az előzékkel, illata még csak édes malátás, és amikor belekortyolunk és megérezzük, hogy relatíve testes, akkor még felcsillanhat a remény, hogy ez egy hasonlóan korrekt pale lager lesz, mint a Zagorka Spetsialsno, csak ebben a pillanatban már támad is a kukorica egy agresszív savanyú mellékízzel, ami tönkretesz mindent. Pedig anélkül valszeg ez sem lenne rossz, de így az elfogyasztása még jó hidegen is nehézkes, szóval az egyszerű ivósör szerepre sem tudom egyáltalán ajánlani.

//Pirinsko//


A Carlsberg nem szerepelt valami jól előzőleg, azonban a Pirisnkoval csak még mélyebbre süllyedt. Pohárba kitöltve még össze sem esett az amúgy gyorsan apadó habja, máris megcsapott a kukorica bűze, igazából közel se kellett hozzá hajolnom, hogy megszagoljam. Körülbelül úgy áradt belőle az aroma, mint amikor egy hidegkomlós új hullámos sört vagy krieket nyitok ki, csak éppen... itt egyáltalán nem kellemes illatanyagok csapták meg az orromat, sőt! A Pirinsko büdös, annyira, hogy már a poharat a számhoz emelni is elég durva kihívás volt, de hát meg kellett kóstolni, szóval…

Nos, vizesebb, mint a Shumensko. De mégis sokkal durvábban savanyú, szóval el sem merem képzelni milyen, lehet ez, mondjuk, olyan töménységben, mint a másik Carslberg termék. Ráadásul ebben a kukoricagríz nem is egy mellékízt szolgáltat, hanem ez kerül teljesen előtérbe elnyomva minden malátásságot és komlósságot… már ha amúgy lenne ilyesmi a Pirinskoban, de tekintve, hogy mennyire vizes, lehet, a kukorica nélkül olyan lenne, mint a Kamenitza 1881. Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy ehhez képest az is megváltást jelentene. Szóval lényeg a lényeg, a Pirisnko messze a legszarabb sör ebből a válogatásból, olyannyira, hogy félúton fel is adtam, mert képtelen voltam meginni az egészet.



//Stolichno Weiss//


Nah, és akkor a végére hagytam egy különlegességet, amely nem csak ebből a listából emelkedik ki úgy, mint egy szimplán korrekt búzasör, hanem azok között is egy egészen egyedi darabról van szó. Kinézete, mondjuk, hozza azt, ami a standard ebben a műfajban, hiszen szép nagy és tartós, hófehér habot produkált, és természetesen szűretlenségéből adódóan opálos is. Illata azonban már rendkívüli, nem igazán van benne nyoma a fanyar citrusosságnak, édes, de nem csak abból a tipikus banános édességből áll az egész, amely azért jópár német weizenre jellemző, hanem már itt érződik, hogy ebben van egy plusz különleges réteg. De teljes egészében természetesen a kóstolás során nyílik meg nekünk a Stolichno Weiss, mégpedig egy már-már utópisztikusan valószerűtlenül selymes és lágy italként, melyben valójában a weizenek banánossága csak egy kiegészítő íz, amely mindössze megtámogatja a fő, mézesen édes vonulatot. Mindössze, írom, holott ez a „megtámogatás” a lehető legharmonikusabb módon megy végbe, és ez nem csak az újdonság varázsa az első kortyoknál: a Stolichno Weiss az első csepptől az utolsóig hibátlannak bizonyult, igen ritkán találkozom ennyire tökéletesen megkomponált sörrel.

Az ideális nyaralós ivósörnek választott Zagorka Spetsialsno gyártója, a Heineken csoporthoz tartozó Pivovarna Zagora készíti ezt a terméket is, amelyet szintén erősen ajánlanék, csak egy másik kategóriában. Ha Bulgáriában járnék, ez lenne az, amiből mindenképpen hoznék haza jópár üveggel és otthon csak az ízére figyelve, elmerülve tökéletességében kortyolgatnám, és ha átjönnének a haverok, előkapnák párat a hűtőből és a kezükbe nyomnám: na, ittatok már ilyet?


A söröket a húgomtól kaptam, ezúton is köszönet értük! :)

Budweiser Original teszt

A Budweiser az egyik legmainstreamebb cseh sörmárka, tulajdonképpen ugyanaz a kategória, mint a Krusovice, a Kozel, a Staropramen vagy akár maga a Pilsner Urquell. Azonban alapvetően ez még nem késztetne menekvésre, lévén felhype-olt brandek ide vagy oda, a közismert cseh nagyüzemi 12-es pilsnerek legtöbbje tökéletesen megfelel az ivósör szerepre. Igazából a Královská 12-t tartom legjobbnak ebből a szempontból mind az árt és ízt is figyelembe véve, de azért bátran nyúlok a velkopopovicei „kecskés sör” vagy az „öreg prágai” 12 ballingos verziói után is északi szomszédjainknál a hiperek polcain, és persze a kint vásárolt PU is tök jó, csak drágállom.

A Budweiser Originallal – ami ezen márka 12-es pilse – viszont egészen másképp vagyok: nem igazán jön be, de még pilsnerként is elég nehéz rá tekintenem. Hogy miért is? Hát az a helyzet, hogy egy tradícionális cseh pilsner alapvetően az édes maláta és keserű, kissé frissítően citrusos – általában saazer – komló kettősére épül. Éppen ezért érdekes kérdés, hogy mennyiben tekinthető valódi pilsnek egy olyan produktum, amelyből az egyik összetevő szinte teljes egészében hiányzik.


Mert bizony hiába a márkanév és megtévesztően szép fehér hab meg a tipikus aranyszín, már visszafogott illatában is hiába keresgéljük a friss saazer aromáját. A kortyérzet pedig tulajdonképpen sokkal inkább hasonlít egy sima pale lagererére, hiszen nagyrészt unalmasan, egysíkúan malátás, komlósságot tényleg csak annyit lehet benne érezni, mint egy bármely más országban készült sima ipari világos lagerben. A különbség talán csak annyi, hogy a Budweiser Original a 12 balling fok miatt testesebb a legtöbb ilyen kategóriába tartozó sörnél.  Persze igazán kirívó ízhibája nincsen, simán fogyasztható, viszont még ivósörnek is túlságosan unalmas és jellegtelen, cseh pilsnernek meg egyenesen kevés.

Ára ráadásul a Pilsner Urquelléhez hasonlóan alapból egy euro felett van – egészen konkrétan huszonöt centtel – akciósan mondjuk találkoztam vele már akár hatvan centért is, de igazából ennyiért sem az igazi. Ha hagyományos pilst innék akkor inkább a fentiek közül valamelyik, plusz ott van még a 12-es Urpiner, ha meg valami egyszerűbb, kevésbé komlós világos lagert, akkor arra tökéletes a leárazott 12-es Zlaty Bazant.
Ár/érték arány: 4/10.

Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale teszt

Az utóbbi pár évben felébredtek téli álmukból az óriások: a hazai nagy gyárak ráeszméltek, hogy kitört a forradalom és reagáltak rá, mégpedig letették a voksukat a fontolva haladás mellett. Egymást érik a mérsékelt és bátortalan, de azért előremutató, többé vagy kevésbé sikeres próbálkozások. A Heineken Hungária sem maradhatott ki ebből, sőt személyes véleményem szerint az élvonalba sikerült felküzdeniük magukat a Soproni Óvatos Duhaj IPA piacra dobásával, ráadásul belengettek egy igencsak érdekes újdonságot is: azt beszélik, még idén év vége felé jön a porterjük, amit én személy szerint kíváncsian várok. Viszont közben csak úgy ad hoc megjelent ez a meggykoncentrátummal együtt erjesztett ale is, aminek valszeg az APA vagy az IPA alapja. Kissé meglepett a dolog, de mivel szeretem a jó kis meggyes söröket akkor azt mondtam, hogy jó oké, végül is nem árt egy elérhető árú termék ebben a kategóriában a magyar piacra, sőt! Ez egy tök jó ötlet, csak egyet kérek: ne basszák el! De hiába, sikerült nekik…

Sokféle meggyes sört ittam már, sokfélét kedvelek is, de az igazán nagy kedvenceim a jóóó fanyar kriekek, azok közül is kiemelkedik a legmeggyesebb és legsavanykásabb Lindemans. Azonban nem kell feltétlen erre rámenni nagyon, más ízekkel is fel lehet dobni a meggykoncentrátumot, ahogy tette mondjuk ezt ugyanúgy a Heineken csak egy határral északabbra a Zlaty Bazant Tmavy Visna képében, ahol az alkoholmentes barna alap étcsokis, kakaós ízeket adott hozzá és így egy folyékony meggyes desszertszerű ital jött létre, ami szerintem így ilyen radler kategóriában egy tök király koncepció.


A Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale viszont nem újít és nem is igazán tudja visszaadni azt az ízt, amiért az ilyen ízesítésű söröket kedvelem. A kinézete pedig biztató szép bordós színe van, a szép habot is kicsit beszínezte a meggy, viszont már az illatánál úgy voltam vele, hogy ez nem az igazi. Mikor belekortyoltam, már pontosan tudtam miért: meggyes sörnek ez túl édes. Hiába a lágy és könnyed kortyérzet, ami egy ilyen termékhez dukál, ez sajnos nálam bőven édesebb a kelleténél és nem adja vissza a meggy fanyarságát úgy ahogy azt szeretem. Tisztában vagyok vele, hogy itt nem egy eleve savanyú lambic volt az alap, hanem egy amúgy is édes ale, de ettől függetlenül ez a koncepció nálam nem működik. Persze sokaknak be fog majd jönni, sőt jól tudom, hogy mekkora célcsoportja van az édes gyümölcsös söröknek és mekkora a fanyaroknak, szóval tulajdonképpen tökéletesen értem, miért lett a Soproni Óvatos Duhaj Meggy Ale, amilyen, de ettől még tartom, hogy egy legalább korrekt meggyes sörnek nem ilyennek kell lennie. A bolti ára egyébként 290 forint, és természetesen fél litert kapunk ennyiért.
Ár/érték arány: 4/10.

Leffe Blonde & Leffe Brune teszt

A Leffe valószínűleg a legmainstreamebb belga ale brand, ott figyelt eddig minden ország nagyobb szupermarketjeinek polcain bármerre jártam. Idehaza nincs Lidl-s sörakció 400 forintos Leffe nélkül, de ha valaki türelmetlen, máshol bármikor megtalálja egy százassal drágábban, a szlovák Billa és Tesco a durván olcsó egy eurós árral támad, míg az osztrák Interspar majd’ Brewdog Punk IPA árban állít minket dilemma elé: az évszázados belga márka elegáns kinézettel vagy a lázadó és modern külsejű újhullámos skót úttörő? Egyébként ebben az esetben speciel egyértelműen az utóbbi, de a történet ennél jóval bonyolultabb. :D

Kezdjük akkor az alapokkal: a Leffe valaha valóban igazi belga apátsági ale volt, nah nem trappista, de olyasmi szintet kell elképzelni, mint mondjuk a Corsendonk vagy a Petrus, szóval egy jóféle hagyományos belga ale. Azonban az AB InBev felvásárolta a márkát és ahogy a Carlsberg a Grimbergeneket, úgy főzi az előbb említett mutlicég is a Lefféket amolyan álapátsági sörként. Ez sok változást eredményezett, vannak ezek között pozitívumok és negatívumok is. Hiszen tagadhatatlanul örülünk annak, hogy viszonylag nyomott az ára a legtöbb helyen és hogy van széleskörűen elérhető belga ale… és itt nem is feltétlen bolti kínálatra gondolok, mert már hiperekben is – különösen a Metroban – elég sokféle sör kapható ebben a kategóriában, de az azért mindenképpen király dolog, amikor csak úgy beesel Almádi főterén egy szimpla fagyizóba és kikérheted a csapolt Leffe Blondot. :) Persze mindennek megvan az ára, butított, egyszerűbb ízvilág, és egy gyűlölt pótanyag, egészen konkrétan a kukorica. Hogy ez összességében mit jelent számunkra? Vegyük vagy ne? És ha igen, akkor milyen áron? Nos, a továbbiakban pont erre adom meg a választ! ;)

//Leffe Blond//


Lefféből rengetegféle van, de a legtöbb fajtát Közép-Európában nem lehet kapni, errefelé mindössze kettő dívik, és ezek közül az egyik Blond. Egy sima belga ale-ről van szó, még csak nem is igazán lehet beletenni a strongot a megnevezésbe, hiszen ebben a műfajban valóban visszafogott, 6,6%-os alkoholtartalmat kapott. Nevéből nem nehéz kitalálni, de egyébként világos színű ital, melyen szép krémes hab fejlődik a kehelybe töltéskor. Illata kellemesen édes egy pici gyümölcsösséggel, de leginkább a tipikus belga malátát és élesztőt érezni rajta. Ez a két összetevő egyébként minden hagyományos flamand ale beton biztos alapját képezi, a komolyabb darabok természetesen erre építenek egy komplexebb ízvilágot mindenféle ízjegyekkel. A Leffe Blond viszont leginkább marad az alapoknál, csak nagyon visszafogottan épít némi kis gyümölcsösséget erre, amely néha barackos néha mangós, de mindenképpen kellemesen édes és jól illik az összképbe, de azért nem olyasmi, amitől leesik az állunk, ha már kóstoltunk komolyabb belga ale-eket is. Érdekes módon a kukorica egyáltalán nem érződik ki belőle, nem okoz ízhibákat, és úgy egészében azt lehet mondani, hogy semmi baj nincs a Leffe Blonddal, csak éppen nem egy nagy eresztés. Se az osztrák se az itthoni alapárat nem éri meg, hiszen Metroban hatszáz-hétszáz forintnál már olyan tételek kezdődnek, mint a Kwak, Duvel vagy Delirium Tremens, higgyétek el, érdemes hozzádobni azt a kis plusz pénzt.( Ha pedig nincs metros kártyátok, akkor az Interspar és az Auchan belga sörös akciói nyújtanak értelmesebb alternatívát idehaza.) Viszont a lényeg, hogy a Leffe Blond igazán reálisan annyit ér, amennyiért a szlovákoknál adják, viszont a Blondot ott csak a nagyobb Tescok tartják, szóval csak olyan helyeken elérhető, mint mondjuk Dunaszerdahely.
Ár/érték arány(globálisan mindegyik árat figyelembe véve): 7/10.

//Leffe Brune//


A második errefelé elterjedt Leffe a Brune, amely típusát tekintve ugyanúgy egy sima belga ale, alkoholtartalma is egyébként majdnem megegyezik a Blondéval, mindössze egy tizeddel kevesebb. Szintén adja magát, hogy ez a sör meg sötét színű, és a már ismert krémes fehér hab itt is megjelenik. Illata már eléggé eltér, lévén a tipikus belga élesztős-malátás karakter mellé határozottan beférkőzik a pörkölt maláta is. Ez az összetevő ízében is jelentős szerepet játszik, a műfajban tipikus édes alapot kakaósan, étcsokisan és kávésan kesernyés ízjegyek ellensúlyozzák. Talán egy kicsit jobban szeretem ezt, mint a Blondot, de igazából nem tudnék sorrendet felállítani közöttünk, ez is amolyan belépő szintű, egyszerűbb ízvilágú, de kellemes, krémes kortyérzetű belga ale, mint amaz. Az árra nagyjából ugyanazok igazak, amit fontos tudni, hogy ezt Szlovákiában kisebb Tescok és a Billák is tartják, így sokkal egyszerűbb hozzájutni, még sose volt olyan, hogy Nagymegyeren ne sikerült volna vennem, annyit, amennyit szerettem volna, pedig egy nyolc-tíz darab minden egyes kiruccanás alkalmával menetrendszerűen bekerül a kosárba. :)
Ár/érték arány(globálisan mindegyik árat figyelembe véve): 7/10.