Nem sikerül átlátni a káoszon és az oldal designja sem segít? Semmi probléma, igazad van, ez tényleg csak egy nagy katyvasz, tulajdonképpen az összes hobbimmal kapcsolatos bejegyzések gyűjtőhelye a saját írásoktól kezdve a filmeken és PC játékokon át a metál zenéig és a különlegesebb sörök kóstolásáig... hát igen, talán oldalt a kiemelt címkék segítenek valamelyest eligazodni...

2018. november 18., vasárnap

Zlaty Bazant Medovy Porter teszt


2013 óta minden karácsonyi időszakban a Heineken Slovensko a legismertebb márkájából piacra dob egy időszakos sört, a Zlaty Bazant Medovy Portert. Itt rögtön bele is lehet zavarodni a dologba, hiszen ebben a térségben, azaz mondjuk Közép-Kelet-Európában a duplabakokat hívják balti portereknek is, ami egy elég durva képzavar, hiszen előbbiek alsóerjesztésű sörök, míg ugye a portereket a felsőerjesztéshez kötjük alapvetően. Tehát a lényeg, hogy én először azt hittem, ez egy baltic porter lesz, azaz egy duplabak, csak ugye errefelé így nevezik. Azonban mind a Ratebeer mind a gyártó honlapja eloszlatta a tévhitet, ez bizony egy valódi, „rendes” porter, amely ténylegesen felsőerjesztéssel készül.

Kitöltve pedig meg is csodálhatjuk, ahogy magán viseli a porterek szokásos külsőségeit, mint például az éjfekete színt vagy a barnásra színezett krémes habot, bár utóbbi igencsak hamar eltűnt, a fotón is alig látszik. Illatában kávésság, alkoholosság és szedresség vegyül, együtt egy igencsak kellemes aromát alkotnak, amely már előrevetíti az ízélményt. Ugyanakkor mikor először belekortyolunk a Zlaty Bazant karácsonyi sörébe nem a konkrét ízjegyek fognak elsőként feltűnni, hanem maga a sör testessége. Persze, ott díszeleg az üvegen a 19 balling fok, de papíron kb. ennyi egy Paulaner Salvator is a maga 18,3-es extraktjával, ugyanakkor ezt a sört sokkal sűrűbbnek érezni. Legelőször haverokkal pattintottunk fel egy üveget, és egyikőjük, aki annyira nem ért a sörökhöz, megkérdezte, mi t jelent az a 19% az üvegen? Erre én nevetve azt feleltem, hogy annyit, hogy durván belerakták az anyagot, majd poénból hozzátettem, hogy ez olyan sűrű lesz, mint egy joghurt. Nos, azt kell mondanom, hogy bár nyilván túlzás ez a kijelentés, annyira talán nem is áll messze a valóságtól… persze a sűrűség meg az anyagtartalom egy dolog, ezt meg is kell tölteni ízekkel, és azt kell mondanom, hogy ez is tökéletesen sikerült. A pörköltes ízek, mint a kávé és az étcsoki tökéletes harmóniában egészülnek ki az olyan gyümölcsökkel, mint az illatában már érzett szeder, de itt már a kortyok során szilvásságot is felfedezhetünk. Az alkohol egyáltalán nem üt ki, ilyen test mögött az íze igazából szinte teljesen eltűnik, csak kellemesen átmelegít, de úgy gondolom, ez hozzátartozik a hideg, téli estékre szánt karácsonyi sörökhöz.

Igazából nem is tudom, mit mondhatnék még… nálam egyértelműen a Zlaty Bazant termékek közül a legjobb, tulajdonképpen sajnálom, hogy csak időszakos cucc, én ezt innám egész évben, főleg ilyen áron, hiszen a Billában négy euroért vettem egy pakkot, amiben négy három decis üveg van, illetőleg most a szlovák Tescoban akciósan 3,5 euroért is hozzá lehet jutni ugyanehhez a csomaghoz.
Ár/érték arány: 9/10. 

Saris körkép


„Saris, annál jobb a szar is!” – tartja állítólag a mondás a Felvidéken, és bár nyilvánvalóan nem egy szakmailag meglapozott értékítélet ez, azért az ember mégiscsak elgondolkozik azon, van-e vajon valamiféle alapja?
Valószínűleg nincs. Első és legfontosabb ellenérv: a Gazda Svetly Leziaknál ocsmányabb sör a szlovák piacon nem létezhet, még akkor sem, ha van néhány erőteljes kihívója, mint mondjuk a Steiger vagy a Corgon. Másrészről pedig ez inkább hangzik egyszerű, laikusok közötti „márka hitvitának”, amely természetesen itthon sem ismeretlen jelenség, hiszen ki ne hallotta volna, amint egy kocsmában átlag sörfogyasztók érzelmileg túlfűtött állapotban állítják csatasorba érveiket a Borsodi mellett és a Soproni ellen vagy éppenséggel fordítva. Esetleg teljesen más kombinációban, mindenki tetszőlegesen helyettesítsen be hazai kommersz márkákat az egyenletbe! ;)
Ugyanakkor pusztán feltételezésekre alapozva se nem cáfolhatjuk, se nem igazolhatjuk a poszt nyitóállítását, így hát megragadtam az alkalmat, és pusztán kutatói szenvedélyből megvizsgáltam, mi is a helyzet itt valójában!
A Saris egyébként a Pivovar Topvar márkája, és ha nagyon akarom, akkor a népi és olcsóbb brandje, de igazából árban nem nagyon van eltérés a Saris és Topvar sörök között, kb. olyan tíz cent különbség szokott lenni a gyakorlatban.

//Saris Premium//
A zászlóshajó természetesen itt is egy 12 balling fokos világos lager, tulajdonképpen egy pilsner. A színe okoz nem meglepetést, a habja viszont már egy kicsit csalódást keltő, lévén nincs olyan sok neki, illata vállalható, de érezni, hogy azért ez nem a friss saazer komló itt. És valóban, a sörbe valószínűleg nem túl érdekes ízű(konkrétan unalmas) ipari keserű komló került egy korrekt malátalapra. Ez egy iható, a hazai kommerszeknél jobb, de teljességgel unalmas és érdektelen összképet ad, amely egyáltalán nem csábít újabb vásárlásra, maximum jó sörökben nagyon szegényes szortimentből választanám, vagy ha ingyen a kezembe nyomják, akkor nyilván elfogadnám, meginnám. De ennyi. Egyébként nem meglepő módon a Topvar 12-ese is tulajdonképpen tök ugyanilyen.



//Saris Tmavy//
A második alanyunk egy 11 balling fokos barna lager, amelyhez azért fűztem elég komoly reményeket, lévén házon belül a Topvar Marína képében már csináltak egy igazán kellemes, krémes, édes és pörkölt malátától keserű ízeket harmonikusan kiegyensúlyozó tmavyt. Sajnos a Saris esetében ez a harmonia nem sikerült, hiába néz ki ugyanolyan szépen, mint a Marína, már az illata sejteti, hogy itt bizony az édesség felé tolódott el a mérleg nyelve. Ha pedig belekortyolunk, akkor egyből szembesülünk vele, hogy ez bizony nem kicsit édesebb, mint az átlag, és ez az édesség nem igazán természetes… mert ez itt a gond, hiszen vannak nagyon jó édes sörök, például sok belga ale, de a barna lagerek közt is bőven találni olyanokat, amiben a karamellmaláta kerül előtérbe, de ezek teljesen rendben vannak. Ugyanakkor – nem kertelek, kimondom – ez a Saris Tmavy olyan, mint a Topvar Marína megcukrozva. Szóval ha ragaszkodunk a gyártóhoz, akkor inkább vegyük a kicsit drágább Marínát, de egyébként meg annyi jó barna lager van ott kint, mint az Urpiner Dark vagy a Bernard Cerny Lezak… szóval hagyjuk inkább ott a polcon a Sarís Tmavyt.



//Saris Rubín//
Az utolsó sör pedig a márkától egy vöröses beütésű, 12 balling fokos polotmavy, amit csak a karácsonyi időszakra főznek, és csak négyes pakkban(díszdobozban) lehet megvásárolni. Vagyis lehetett tavaly, mert idén már nincs, helyette a Tmavy került ugyanilyen csomagolásba. Ez pedig jelentős visszalépés, ugyanis a Rubín egy jó sör. A vöröses italon keletkezett hab jólesően krémes, igaz nem tart sokáig, de eltűnésért az íz kárpótol. Malátahangsúlyos, édes sört kapunk, amelyben a fő vonulatot a karamellmaláta viszi, de ha kicsit is odafigyelünk, könnyedén felfedezhetjük kortyolgatás közben az ezt kiegészítő meggyes, piros gyümölcsös ízjegyeket is. Nem utolsó szempont az sem, hogy ez a legolcsóbb mind közül, hiszen egy üveg 67,5 centre jött ki, míg a másik kettő ára inkább 80 cent körül mozog… csak kár, hogy nincs egész évben.



Összességében a mondás nyilván nem állja meg a helyét, a cikk bevezetőjében említett triász bőven alulmúlja a Saris söröket, de az is igaz, hogy a Rubín kivételével igazán egyik sem ajánlott vétel.
Saris Premium ár/érték arány: 5/10.
Saris Tmavy ár/érték arány: 4/10.
Saris Rubín ár/érték arány: 8/10.

Hoegaarden Wit Blanche teszt


Sem hazai sem a szlovákiai nagyáruházak nincsenek túlságosan eleresztve belga típusú búzák terén. Persze nem mintha olyan óriási kereslet lenne irántuk, hiszen a sörökkel komolyan nem foglalkozók azt sem tudják, hogy létezik ilyen kategória, de azok közt is, akik kicsit komolyabban veszik a témát, sokan vannak, akik nem szeretik a witeket. Parfümösnek, üdítőjellegűnek és nem igazán sörszerűnek titulálják őket, vagy egyszerűen csak nem ez az ízvilág, ami bejön nekik, és annyit mondanak, „ez nem az én stílusom”. Ezzel egyébként semmi gond nincs, az ízlések különböznek, ennyi. Én viszont kedvelem a belga típusú búzákat, annak ellenére, hogy el kell ismernem, kicsit valóban üdítőjellegűek, de pont ezért, ha valami jóféle frissítőitalra vágyom, akkor gyakran csak felpattintom a kedvencemet, a Hoegaardent, és elkortyolgatom azt a bizonyos három decit.
A Hoegaardenről tudni kell, hogy bár belga, nem apátsági sör, de még nem is független gyártók terméke, mint mondjuk a Delirium Tremens, hanem egy nagy multicég(AB InBev) márkájáról van szó, itthon pedig a Borsodi Sörgyárak forgalmazza. Ez elég rosszul hangzik, főleg az utóbbi, de szerencsére azon kívül, hogy forgalmazzák, a Borsodinak semmi köze ehhez a sörhöz, és egyébként is: AB InBev ide vagy oda, hipermarketben sem itthon sem kint nem igazán van kihívója a Hoegaardennek.



A Hoegaarden ugyanis egy jó wit, biztos, hogy nem a világon, de azok közül, amikhez úgy általában hozzá lehet jutni, valószínűleg a legjobb. Pohárba kitöltve láthatjuk a kimondottan világos, szűretlenségtől opálos színét, amely miatt „fehér söröknek” nevezik a belga típusú búzákat, és a szép, bár a weizenekhez képest nem annyira tartós, habot. Illatában jön a jellegzetes friss búzásság, ami bizony weizenekből is ismerős is lehet, de ez kiegészül a koriander és curacao aromájával, amelyek jellegzetes fűszerei a witeknek, így természetesen a Hoegaardenbe is belekerültek. A korty is ezt tükrözi, egyfelől van egy édes, telt, búzás malátalap, amely kiegészül a fent említett fűszerek ízével, de a koriander és a curacao korántsem olyan tolakodóak, mint mondjuk a Kronenbourg 1664 Blanc esetében, így az egész összkép, melyet egy búzasöröknél szokásos fanyarság zár, kevésbé üdítőjellegű, mint a francia termék esetében.

Az sem utolsó szempont, hogy a Hoegaarden szinte minden sarki boltnál nagyobb helyen ott figyel a polcon. Itthon mondjuk az ötszáz forintos alapárat azért sokallom, de akciósan négyszáz körül vagy a szlovák Billában és Tescoban egy euro tíz centért vásárolva már kimondottan jó vétel azoknak, akik szeretik a belga típusú búzákat.
Ár/érték arány: 9/10.

Amerikai szépség vélemény




Hát ezt is megnéztem. Igen, most. Tudom, mit gondoltok, ilyen neves filmre csak most kerítettem sort? Nem ismertem tán? Dehogynem! Mint mindenki én is hallottam a filmről, hallgattam ismerősöket áradozni róla, olvastam fórumhozzászólásokat, amelyek azt hirdetik, ennél jobb film nincs a világon, az Imdb nekem is 8,4-et mutat, és a magyar Wiki szócikk harmadik mondata nálam is az, hogy öt Oscar díjat nyert, de… tudjátok ez önmagában nem jelent semmit. Ettől még számomra bármilyen lehet a film a borzasztótól a felejthetően át a zseniálisig, ám ahhoz, hogy ezt eldöntsem, meg kell néznem. És ez az, ami nekem sokáig nem ment, mindezért pedig a cím a felelős. A cím ugyanis számomra valami nyálas, amerikai cukormázba forgatott, kliséktől hemzsegő hollywoodi „drámát” sejtetett, és valahogy a borító is megerősített ebben. Aztán végül egy haverom, megnézte, és azt mondta, hogy valójában ez olyan, mint a Harcosok klubja… szóval kapott egy esélyt.
A film egyébként olyan is meg nem is, mint a Harcosok klubja. Leginkább azért rokonítható vele, mert ugyanúgy a ’90-es években készült és egy egyedi stílusban dolgozza fel az amerikai (fogyasztói) társadalom kritikáját, de azért alapvetően a Harcosok Klubja ízig-vérig egy régi (és jó) fajta Fincher thriller, az Amerikai szépség pedig egyértelműen egy dráma. De nem olyan, mint amilyennek korábban tévesen elképzeltem. És el kell ismernem, tévedtem: a cím igenis jó. Hajlamos a megtévesztésre, de tökéletesen kifejezi azt, amiről ez a film szól.

Unalomig ismételt kérdés: mi az élet értelme? Vagy, ahogy inkább én szoktam feltenni: mit jelent az élet valójában? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van erre egy válasza, és az a helyzet, hogy mindenkinek igaza van, de ha nem lát túl a sajátján, akkor egy picit téved is. Persze ez a kis tévedés elég ahhoz, hogy hatalmas lavinát indítson el, ha úgy alakul…
Egyszer valakinek a fenti kérdésre Amerikában az volt a válasza, hogy „jól fizető értelmiségi állás, álmos kertvárosi ház, felsőkategóriás polgári autó, család és… semmi más”. Aztán ez a válasz szépen lassan elterjedt, és sokakévá vált, olyannyira, hogy úgy tűnhet, ez mindenkié. Akié meg esetleg nem, azé rossz. Pedig ha lehunyjuk a szemünket, mind másról álmodunk, más felé nyújtjuk vágyakozóan a kezünket, más láttán csillan fel a szemünkben öröm vagy izgatottság, máshol találjuk a nyugalom és béke szigetét vagy a magunk kis útvesztőjét, és persze mindenki számára más lapul alattomosan a sötétség rejtekében. Igaz,  a számos különféle álom apró részletei fedhetik egymást, ezek találkozása pedig egy csodálatos pillanat lehet, de a meg nem értett különbözőségek mindent véget nem érő lidércnyomássá változtathatnak.

Az Amerikai szépség szereplői is többnyire másról álmodnak, de a sajátjukon kívül a többit nem értik vagy nem is tudják, miről szól, az életük pedig pont az az általános válasz, amivel ezt a bekezdést nyitottam. A film pedig azt mutatja be, hogyan próbálnak a szereplők a maguk módján kitörni ebből, megkeresni és megélni a saját válaszaikat, álmaikat, amely során azok a bizonyos egyező apró részletek – még ha lassan és nehézkesen is, de – találkoznak, és arra pillanatra egymásba forrnak.
Ezt alapvetően a drámák eszközeivel mutatja be a film, de – és itt egy újabb hasonlóság a Harcosok klubjával – a humor is jócskán kiveszi a maga részét a játékidőből. Tulajdonképpen még azt is rá lehet fogni, hogy mindkét film a maga nemében fekete humort tartalmaz, de azért a Harcosok klubjára ez a megállapítás jobban illik, és ott nem is vegyül más fajtákkal. Az Amerikai szépség ezen felül operál még abszurd felé húzó, időnként kissé fárasztó poénokkal, de ezek is illettek az összképbe, és tulajdonképpen tetszettek is pár kivételével, bőven nem a rossz szóvicc kategória, amelyek viszont alaposan ki tudnak készíteni…

De ezt leszámítva ez egy dráma remek alakításokkal, nincs ugyan tele a film nagyon közismert sztárokkal (kivéve talán Kevin Spacey-t), de jól tudjuk, hogy ez nem jelent valójában semmit. Itt tényleg úgy éreztem, hogy mindenki kihozta a maximumot a karakteréből, ez pedig az igazán kiemelkedő drámák egyik ismérve. A másik pedig az érdekes dialógusok, ezekből is bőven jutott a filmbe, vannak köztük feszesek, elgondolkodtatóak és persze a fent említett humor miatt viccesek is, de maga a csúcspont egy rettenet egyszerű, pár mondatból álló, teljesen hétköznapi és átlagos beszélgetés, mégis azt érezzük, hogy ez fejezi ki leginkább a film lényegét, és itt adja át a rendező lényegében azt, amit el akart ezzel az alkotással mondani. A cselekmény tulajdonképpen nem olyan nagy szám, és igazából nincs is annyira konkrét történetszála a filmnek, a karakterek körül forog minden, és a végjáték – amely viszont azért nem minden részletében kiszámítható – is a közöttük kifejlődött kapcsolatok eredménye tulajdonképpen. A rendezés és az operatőri munka profi, de ezek terén különlegességet senki ne várjon, mert nincs semmi extra, de itt nem is kell, hogy legyen, bőven vannak más tényezők, amik kiemelik az Amerikai zépséget az átlagból.

Ha valaki esetleg hozzám hasonlóan még nem látta, ne habozzon, kerekedjen felül az első hallásra hülyén hangzó címen, egyszerűen csak indítsa el a filmet, és nézze meg! :) Úgy gondolom, hogy bár egyedi a tálalás és a stílus a szokásos drámába kevert humor miatt, a legtöbbeknek tetszeni fog, mert azért mégiscsak amerikai film lévén nem diktál lassú tempót, közérthető, a mondanivalót nem durván megfogalmazó és átadó alkotásról van szó, amelyben – A remény rabjaihoz hasonlóan – igazából szinte mindenki meg fogja látni a kiemelkedő filmet… de minek is ajánlgatom én ezt itt? Valószínűleg csak én vagyok annyira elmaradva, hogy erre az igencsak híres és elismert filmre, amely már-már megkerülhetetlen csak most csodálkoztam rá, hogy mennyire jó. :)    
Értékelés: 9/10. (Mi más? :D)    

Saját írások - Az eljövendő múlt: 3. Fejezet


1901.05.12.
Lipótmező, Országos Elme- és Ideggyógyintézet

Dr. Kálmándi figyelte, ahogy kollégája nyugodtan falatozik. Egy szót sem szólt a tegnap este történtek óta, pedig Dr. Kálmándi úgy vélte, igen jelentős változás állt be a beteg állapotában… sajnos rossz irányba. Nem értette, Dr. Árkay hogy tudja ilyen nyugodtan fogyasztani a reggelijét, mikor ő maga lázasan gondolkozott, miközben idegesen, remegő kézzel szelte fel a sonkát. Talán ő is töri a fejét, futott át az agyán, csak közben nyugodtságot színlel. Megfigyelte már többször is, mikor együtt dolgoztak, hogy Dr. Árkay nagyon ügyesen tud játszani az érzelmeivel, és ha akarta, egy áthatolhatatlan maszkot húzott fel, hogy senki ne tudjon olvasni benne. Arra is hajlamos volt, hogy ne fedje fel ideje korán a kártyáit, vagy legalábbis egy részüket, ezért Dr. Kálmándi úgy döntött, kihúzza munkatársából az információkat.
Alaposan megrágta a tojásdarabot, lenyelte, majd azt mondta:
- Tehát ahogy sejtettük, nem egy egyszerű rémálomról van szó.
Nem kérdést tett fel, sziklaszilárd tényként közölte. Dr. Árkay nem is cáfolta, jelentőségteljesen bólintott, de még mindig nem szólt egy szót sem.
- Talán még egyszer ki kéne vizsgálnunk, nincs-e ópium a dologban – vetette fel Dr. Kálmándi.
- Felesleges – válaszolta Dr. Árkay -, biztosra veheti, hogy nincsen ópium a dologban. – Evett egy szelet sonkát, majd azt is hozzátette:
- Ez ennél sokkal komplikáltabb. Azt már viszont érdemesebb lenne újra fontolóra venni, hogy nincs-e mégis kapcsolat annak a svájci esetnek köze a páciens látomásaihoz?
- Azt hittem ezt már megbeszéltük – vetette oda ingerülten a kollégája –, a két esetet gyakorlatilag csak a hely köti össze…
-… és a név – tette hozzá Dr. Árkay jelentőségteljesen.
- Nem – vágta rá egyből Dr. Kálmándi –, az egy kivehetetlen mázolmány volt a falon, egy őrületbe kergetett elme torz szüleménye, amibe a mi páciensünk belelátja a saját tévképzetét. A kezdetektől fogva úgy gondolta, hogy van kapcsolat kettejük ügye között, és most azt hiszi, valamiféle bizonyítékra lelt.
Dr. Kálmándi azt várta, hogy kollégája tiltakozni fog, megpróbálja meggyőzni arról, hogy mégis lehet kapcsolat, de végül amaz csak vállat vont:
- Talán igaza van, talán nincs. Ebben a kérdésben jelenleg nem tudunk dűlőre jutni, ezért majd alkalomadtán visszatérünk rá… most pedig hadd meséljek el magának valamit!
Dr. Kálmándi már elunta ezt a ködösítést, de nyugalmat erőltetett magára, és higgadtan, de határozottan azt mondta:
- Rendben, de nagyon remélem, hogy ezzel végre közelebb jutunk a megoldáshoz!
Dr Árkay tányérjáról eltűnt az utolsó falat étel is. Egy elegáns mozdulattal megtörölte a száját, majd hozzáfogott a mondanivalójához.
- Emlékszik, mit mondott a lány, mi indítja majd el az egészet?
- Persze, hogy emlékszem – vágta rá türelmetlenül Dr. Kálmándi -, egy merénylet Szarajevóban a trónörökös ellen… egy Gavrilo Princip nevű férfi fogja elkövetni.
Dr. Árkay elégedetten bólintott, mint a tanár, mikor a nebuló helyesen válaszolt, majd így szólt:
- Igen, így igaz. Mindent elmondott csak éppen a leglényegesebb információt hagyta ki: Gavrilo Princip pontosan tíz óra ötven perckor fogja lelőni a trónörököst.
- A páciens pedig mindig pont ilyenkor riadt fel… - tette hozzá elgondolkodva Dr. Kálmándi, majd hirtelen felkiáltott. – Az ördögbe! Tegnap elfelejtettem megnézni, mikor ért véget a látomása!
- Én megnéztem – mondta halálos nyugalommal kollégája. – Tíz óra ötven perc volt.
Dr. Kálmándi hitetlenkedve tátogott egy darabig, majd kinyögte:
- Ez azt jelentené… hogy tényleg a jövőbe látott? Látta az apokalipszist… a világ végét?
- Mielőtt válaszolnék ezekre a kérdésekre, hadd meséljek el egy rövid történetet. Pár éve egy asszony Angliában megölte a kétéves kislányát.
- Jézusom… - mormolta közbe Dr. Kálmándi.
-… és a bíróságon azt állította, azért lőtte le, mert tudta, hogy kolerában fog nemsokára kínok közt meghalni. Látta az egészet, többször is, éjjelente folyton ilyen hallucinációk, rémálmok gyötörték.
- Pont, mint Anna Ellenbacher esetében – fejezte be a történetet komoran Dr. Kálmándi, majd hirtelen ötlettől vezérelve azt kérdezte. – Mi történt az asszonnyal?
- Egy elmegyógyintézet zárt osztályára került. Már tegnap este sürgönyöztem nekik, ma reggelre meg is jött a válasz, de attól tartok ezzel nem megyünk semmire…
- Miért?
- Mert az asszony néhány hete meghalt… egyszerűen szívrohamot kapott.
Dr. Kálmándi már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor sürgető kopogás szakította félbe a két pszichiáter társalgását. Pár másodpercig mindketten dermedten álltak, majd Dr. Kálmándi kiszólt:
- Tessék…
- Doktor úr, Josef Ellenbacher úr és a fia van itt. Látogatóba jöttek Anna Ellenbacherhez.
A két orvos összenézett, néma párbeszédet folytattak a tekintetükkel.
- Előre bejelentkeztek? – kérdezte Dr. Árkay.
- Nem, engem is meglepett, hogy most csak így beállítottak – üzente Dr. Kálmándi.
Azonban nem tehettek mást ebben a kényes szituációban, mint hogy improvizáltak.
- Egyelőre hívja be őket ide az irodába! – súgta Dr. Árkay.
Dr. Kálmándi gyorsan bólintott, majd kikiabált:
- Nővér, legyen szíves, és kísérje a vendégeinket az irodámba!
- Rendben, doktor úr – válaszolta a nővér és visszaindult a várakozó családtagokhoz.
A két pszichiáter némán hallgatta távolodó csoszogó lépteit. Mikor elhaltak, Dr. Kálmándi kollégájához fordult:
- Most mi legyen? Nem tudunk semmi eredményt felmutatni, ráadásul a páciens állapota drasztikusan romlott.
- Dehogynem tudunk eredményeket felmutatni – vágta rá Dr. Árkay.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy maga szerint tényleg a jövőbe lát?
- Én nem akarok még semmit se mondani, amíg meg nem kérdez egy fontos dolgot az angol asszonnyal kapcsolatban.
Dr. Kálmándi értetlenül nézett munkatársára, majd összeráncolta a homlokát és azt kérdezte:
- Csak nem kolerajárvány tört ki a közelben…?
Dr. Árkay jelentőségteljesen bólintott, és azt felelte:
- De bizony!
Dr. Kálmándi csak állt ott dermedten, tátogott, mint egy hal, majd azt nyögte:
- Nem… ez nem lehet igaz… ilyen nem létezik, csak az ilyen fantasztikus regényekben meg ezekben a legendákban… - aztán kissé összeszedte magát és így folytatta. – Kolera járványok sajnos gyakran törnek ki, és nehéz megfékezni őket, nagy területre kiterjedhetnek, így viszonylag nagy volt a matematikai valószínűsége…
Ám eszmefuttatását nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és a nővér bekísérte a látogató rokonokat. Josef Ellenbacher jött elöl nagy, sietős léptekkel. Nagydarab ember volt, a jelenléte tekintélyt parancsoló, de valójában nem fizikai ereje vagy puszta külső megjelenése miatt, hanem a kisugárzásában volt valami, ami éreztette a többi emberrel, hogy Josef Ellenbacher karizmatikus egyéniség. Mögötte loholt egy vékony, sápadt, kisfiúsan jóképű fiatalember, Kristóf Ellenbacher, Anna bátyja, másodéves joghallgató.
- Elnézést a várakoztatásért – fogott máris mentegetőzésbe Dr. Kálmándi -, de váratlanul toppantak be, én pedig éppen Dr. Árkayval folytattam konzultációt…
- Való igaz hirtelen állítottunk be – válaszolta mély öblös hangján Josef -, és nem is zavarnánk önt, de a nővér idehozott minket. Mi csak beszélni szerettünk volna egy kicsit Annával, de egyenest ideküldtek minket, ahelyett, hogy a szobájába vezettek volna… remélem, tisztázni tudja ezt a kis félreértést – egy átlagember szájából az utolsó félmondat nem hangzott volna fenyegetésnek, de Josef esetében nagyon is ilyen jelleget öltött.
- Nos, sajnos jelenleg nem áll módunkban Ellenbacher kisasszonyhoz vezetni önöket, de… - hebegte Dr. Kálmándi, de Josef félbeszakította:
- Mi történt?
Dr. Kálmándi habozott, végül a kollégája sietett a segítségére:
- Tegnap este jelentős változás állt be az állapotában.
Erre a kijelentésre Josef elkomorult.
- Ne aggódjon, a lánya jól van, de jelenleg erős nyugtatók hatása alatt áll, ezért nem találkozhat vele.
Azzal elmesélt mindent, ami tegnap este történt, de tovább nem ment, még nem vont le következtetéseket. Hagyta hadd fogalmazódjanak meg Josefben a kérdések, és aztán tegye fel őket. Végül a legkézenfekvőbbet tette fel az ő helyzetében:
- Sikerült megállapítaniuk, mi a baja a lányomnak?
- Az igazság az, hogy pontos diagnózist még nem sikerült felállítanunk, bár ennek inkább az az akadálya, hogy Dr. Kálmándi és én nem értünk egyet bizonyos kérdésekben.
Dr. Kálmándi megsemmisítő pillantást vetett kollégájára, majd közbeszólt:
- Valójában inkább arról van szó, hogy a lánya esete igencsak egyedi, és a pszichiátria története során még soha nem dokumentáltak hasonló esetet.
- Minden tiszteletem az öné, doktor úr – lépett elő hirtelen Kristóf -, de valójában téved.
Azzal elmesélte nagyjából ugyanazt a rövid a kis történetet, amelyet néhány perccel ezelőtt Dr. Árkay is előadott. A többiek figyelmesen hallgatták. Kristóf Ellenbacher olyan ember volt, aki kevésszer szólalt meg, de amikor igen, akkor minden figyelem rá irányult.
- A fia rendkívül tájékozott fiatalember, Ellenbacher úr – fordult Dr. Árkay Josefhez. – A történet igaz, én magam nemrég meséltem el Dr. Kálmándinak, viszont ez az a pont, ahol a véleményünk ellenkezett.
- Ha jól értem – válaszolta Josef –, ön hisz abban, hogy a lányom a jövőt látja.
- Hiszek abban, hogy vannak olyan dolgok, amelyre a tudomány még nem talált választ, és abban, hogy az emberi elme a legbonyolultabb dolgok egyike a világon. És hozzáteszem, hogy a pszichológia még igencsak fiatal tudományág.
- Ez így elég ködös megfogalmazás… - mormolta Josef.
- Szerintem lehet benne valami - vetette közbe Kristóf. – Leonardo Da Vinci is olyan páncélos hajókról készített tervrajzokat, amelyek ma már léteznek, de az ő korában ez forradalmian új gondolatnak hatott.
- Engedje meg, hogy közbevessem – mondta kissé bizonytalanul Dr. Kálmándi -, hogy Da Vinci emellett sok sületlenséget is rajzolt, mint például páncélozott önműködő harci járműveket… badarság, ilyenek még most sincsenek.
- De Anna látomásában szerepeltek bizonyos „acélszörnyek”, melyek legázolták az ellenséges futóárokrendszert – vágta rá egyből Kristóf.
Dr. Kálmándi finoman és udvariasan, de azért ellentmondott a fiúnak:
- De az csak egy álom… vagyis egy látomás… én nem tudom elképzelni, hogy közel tizenöt év múlva ilyenekkel harcoljanak…
- A nagyanyám se tudta sokáig elképzelni, hogy egy tőle kilométerekre élő rokonával beszélgessen anélkül, hogy kilépne a házból – vágott vissza Kristóf.
Súlyos csend telepedett az irodára. Dr. Kálmándi erre már nem tudott mit felelni.
- Bocsássanak meg a fiamnak – mondta végül Josef Ellenbacher –, de azt hiszem néha túl élénk a fantáziája. Viszont őszintén remélem, hogy sikerül megoldaniuk a lányom problémáját, és tudományos magyarázatot találni rá, különben kénytelen leszek megvonni a bizalmamat öntől Dr. Kálmándi, és a lányomat egy másik intézetbe vinni, ahol talán hozzáértőbben kezelik majd. A viszontlátásra, uraim!
Azzal fogta magát és elindult kifelé, pár másodperces késéssel a korábban még hevesen vitázó fia is követte. A két pszichiáter megkövülten állt ott, azonban a varázs nem tartott sokáig, hamarosan újra górcső alá vették Anna ügyét.

2023.04.03.
Svájc, Faház az Alpokban nem messze Genftől

Mikor a kámzsa lekerült a fejéről, Dr. Utteridge hunyorogva körbenézett a helyiségben. Egy kis konyhába hozták, melynek egyetlen ablakán át hófödte hegyoldalt pillantott meg. Azonban nyomban újra be is hunyta a szemét, mert a fehérségről visszatükröződő napfény elvakította. Ekkor lépéseket hallott, majd egy ismerős hang csendült fel enyhe ír akcentussal:
- Jól van, engedjétek el, aztán mehettek!
Dr. Utteridge érezte, hogy a csuklóján megszűnik a fájdalmas szorítás, ahogy a plasztik bilincs darabjai a padlóra hullanak, majd a két őr, akik felvonszolták a pincéből, döngő léptekkel távozott. Aztán függöny suhant, és az ír így szólt:
- Most már kinyithatja a szemét!
A professzor engedelmeskedett, a szeme meglepően könnyen alkalmazkodott a konyhában teremtett félhomályhoz, így egyből felismerte az előtte álló férfiban az elrablóját. Most is lezserül öltözött fel, farmert és fekete pólót viselt, melyen egy hatalmas óra számlapon hanyatt fekvő öltönyös férfi ordított hangtalanul.
- Maga volt az… - nyögte ki végül Dr. Utteridge.
- Így van – lépett oda hozzá a férfi –, de hadd mutatkozzam be! A nevem Jake Russel – nyújtott kezet az ír.
Dr. Utteridge-nek úgy tűnt, mintha hallotta volna valahol ezt a nevet, de képtelen volt felidézni, hogy pontosan mi kapcsán merülhetett fel. Mindenesetre vonakodva elfogadta a felkínált jobbot, és azt mondta:
- Hazudott nekem, de… de nem értem, miért… és egyáltalán mi ez az egész…
- Nem hazudtam – jelentette ki sziklaszilárdan Russel. – Valóban az elmélete miatt kerestem fel magát aznap este.
- De még mindig nem értem…
- Foglaljon helyet, Dr. Utteridge – mondta Jake, majd a tűzhelyhez lépett –, és figyeljen élénken!
A professzor lassan kihúzta az egyik széket, majd leült, és figyelte, ahogyan az ír egy serpenyőből kikotor némi kihűlt rántottát egy tányérra.
- Ismerős volt a nevem, igaz? – tette le Dr. Utteridge elé az ételt egy villával egyetemben.
A professzor azonban nem felelt, bizalmatlanul tanulmányozta a rántottát.
- Ennél sokkal eszesebbnek hittem a munkái alapján… - sóhajtott fel Russel, mire Dr. Utteridge értetlenül nézett fel rá.
- Ha meg akartam volna ölni – magyarázta türelmesen az ír –, már rég halott lenne.
- Igaz – nevetett fel idegesen a professzor –, milyen igaz!
Azzal mohón neki is esett az ételnek, majd két falat között azt mondta:
- Valóban ismerősen cseng a neve, de fogalmam sincs, hol hallottam.
- Nos, minden bizonnyal a CNN vagy a BBC híradójában. De a hol nem is igazán fontos… a lényeg, hogy…
- Jézusom! – kiáltott fel hirtelen Dr. Utteridge. – Maga az a terrorista…
- Terrorista – köpte ki undorral a szót Russel. – A terror nem én vagyok, hanem inkább az a féreg, amely réges-rég rátelepedett a világra, és a legtöbb hulla írható a számlájára. A legnagyobb gyilkos, persze nem közvetlenül, sosem mocskolná be finom kezét. Magához édesgeti áldozatait, hogy aztán bábként játszadozzon velük, madzagon rángassa őket… azaz nem is kell, hiszen, ha valaki már bűvöletébe kerül, önként megcselekszi, amit a szörnyeteg megkövetel. Nincs szükség beavatkozásra, a rendszer tökéletesen működik…
- Na, de, Mr. Russel, mégis kiről beszél?
Jake Russel a beavatottak mosolyával nézett a professzorra:
- Természetesen a hatalomról.
- Hát persze meg is van, maga meg a társai anarchisták…
- Valóban ezt a címkét aggatták ránk. Nekik mindent pontosan el kell nevezniük, hogy a sok élőhalottat kész tények elé állítsák, nehogy gondolkozniuk kelljen, mert az nagyon veszélyes… roppant veszélyes, Dr. Utteridge. Csakhogy a kész tények, sosem tények, inkább a valóság közérthetőre való fordítása, ami pedig, jól tudjuk, egyben ferdítés is – eresztett meg egy gunyoros félmosolyt az ír. – Mi nem akarunk káoszt, anarchiát, egyszerűen szeretnénk megszabadítani az emberiséget attól a bizonyos féregtől. És ehhez – hajolt közelebb a professzorhoz Russel –, szükségem van a maga segítségére.
- Ha egy újabb terrorakciót akar elkövetni, ahhoz én nem asszisztálok – jelentette ki Dr. Utteridge és az evést is félbehagyta, a villáját pedig letette a tányér mellé.
- Attól tartok, Dr. Utteridge – kezdte halkan, de határozottan Russel -, hogy a kérdés nem az, hogy mihez fog asszisztálni, és mihez nem, hanem hogy önként teszi ezt meg, vagy némi ösztönzésre szorul majd.
A professzor nyelt egy nagyot és már válaszolni készült, de az ír megelőzte:
- Most felvázolom magának, hogyan és miért fogjuk átültetni az elméletét a gyakorlatba, és aztán meghozhatja a döntését.
- A gyakorlatba…? – hökkent meg Dr. Utteridge. – De hát az nem…
- Dehogyisnem, Dr. Utteridge – villantotta fel újra a beavatottak mosolyát az ír, majd hosszasan taglalni kezdte a tervét. Mikor végzett, várakozóan nézett a professzorra, aki falfehér arccal tekintett vissza rá. Russel szavai legalább annyira sokkolták, mint a Taserből kirepülő két elektróda.
- Nos, Dr. Utteridge? – zökkentette ki kábulatából az ír.
- Nem… én ezt nem… egy ilyen tömeggyilkosságban én nem veszek részt.
- Látom, nem értett meg, Dr. Utteridge – magyarázta ugyanolyan tagoltan, mint amikor rávezette, hogy az étel nem mérgezett –, ez a terv sokkal inkább szól a születésről, mint a halálról.
- Nem érdekel! – pattant fel kivörösödött fejjel a professzor. – Én ezt nem csinálom!
- Így is jó – vont vállat egykedvűen Russel, majd kikiabált a nappaliba. – Dmitrij!
Pár másodperccel később egy tagbaszakadt, kopasz fickó jelent meg a konyhaajtóban. Szürke Nike melegítőt viselt, de a professzor figyelmét leginkább a jobb kezében tartott szerszámos táska vonta magára. Azonban Dmitrij letette azt az asztal közepére, majd a professzorhoz lépett, és szó nélkül visszanyomta a székébe. Dr. Utteridge ereiben vadul lüktetett a vér, érezte, hogy az amúgy sem alacsony vérnyomása már az egekben lehet. A szoba megfordult vele párszor, miközben a szája szinte egy csapásra teljesen kiszáradt, mintha egy marék port öntöttek volna bele. Éveknek tűnő másodpercek után a kopasz a zsebébe nyúlt és előhúzott egy doboz cigarettát meg egy öngyújtott. Dr. Utteridge lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy rágyújt, aztán az első slukk után a nagydarab orosz eddigi lomha mozgását megcsúfolva elkapta a professzor jobb csuklóját. Felrántotta az asztalra a kezét, majd lassan közelíteni kezdte az égő csikket a kézfeje felé.
- Tudta, hogy a kézfején hasonlóan sok érzőideg található, mint az arcán vagy a hátán? – vetette közbe halálos nyugalommal, már-már csevegő hangnemben Russel.
A professzor nem felelt semmit. A parázs hője egyre jobban perzselte a bőrét, majd mikor az orosz rányomta a kézfejére a csikket, irdatlan fájdalmat érzett azon a kis ponton. Aztán a következő pillanatban a fájdalom már kisugárzott az egész testére, el sem hitte, hogy egy szál cigaretta ekkora kínt tud okozni. Tehetetlenségében hangosan felüvöltött. Segítségért akart kiáltani, de a torkából csak artikulálatlan hangok törtek fel.
Fogalma sem volt, meddig tartott, de mikor a csikk leégett, hatalmas megkönnyebbülést érzett. Azonban ez csak egy pillanat erejéig tartott, hisz egyből bevillant az agyába, hogy ha újra nemet mond, kezdődik az egész elölről. Vagy esetleg valami még rosszabb jön, esett a tekintete az asztal közepén heverő szerszámosládára.
- Nos, Dr. Utteridge? – fordult felé újfent az ír. – Sikerült alaposabban átgondolnia a dolgot?
A professzornak erőt kellett vennie magán, hogy kimondja, de amikor sikerült, egy pillanatig rettentő büszke volt magára:
- A véleményem semmit sem változott, Mr. Russel.
- Majd fog – jött a tömör válasz.
Jake Russel biccentett Dmitrijnek, mire az felpattintotta a szerszámosládáját és kivett belőle egy fúrót. Látszólag tetszőlegesen kiválasztott egy fejet, majd bedugta a legközelebbi konnektorba. Dr. Utteridge dermedten figyelte a kopaszt, döbbenetében se mozdulni se szólni nem volt képes. Csak akkor ugrott fel, amikor a kopasz elkezdett közeledni felé. Azonban Russel számított erre, elkapta a professzort és visszanyomta a székbe, kezeit hátracsavarta és a támla mögött egy zsebéből előhúzott plasztikbilinccsel fogta béklyóba. Aztán felhúzta farmerja szárát és bokatokból előhúzott egy kis FN Five-Seven pisztolyt. Dr. Utteridge halántékára irányította a csövét és ellentmondást nem tűrően így szólt:
- Maradjon ülve!
Dr. Utteridge kétségbeesetten forgatta a fejét, hol a fegyveres írre, hol a fúrót szorongató oroszra nézett félelemtől kikerekedett szemmel. Dmitrij beindította a fúrót, majd ugyanolyan lassan, ahogyan a cigarettával is eljárt, közelíteni kezdte a pörgő fejet a professzor térdéhez.
Dr. Utteridge rádöbbent, hogy innen nincs kiút, most valóban nincs más választása, mint segíteni, aztán később majd keres alkalmat, hogy segítséget hozzon vagy elszabotálja az ír terrorista ördögi tervét, de azzal semmit nem ér el, ha hagyja, hogy szétroncsolják a térdét.
- Elég! – üvöltötte túl az elektromos berregést. – Megteszem, segítek!
Russel intett az orosznak, aki kikapcsolta a fúrót, majd így szólt:
- Rendben, akkor át is beszéljük a részleteket! De ne feledje, ha hazudik, észreveszem, és akkor sajnálatos módon újfent közbe kell avatkoznia Dmitrijnek…
- Nem, biztosíthatom, hogy…
- Helyes! – vágta rá Russel, majd kihúzott egy széket, de mielőtt leülhetett volna, egy hajlott hátú, kecskeszakállás férfi jelent meg a konyhaajtóban.
- Hamarosan visszajövök! – vetette oda fenyegető éllel Jake, majd kisietett a nappaliba.
Odakint a dohányzóasztalnál három embere pókerozott. Mindnyájan profik voltak, exkommandósok, volt kémek vagy bérgyilkosok… igazából nem is számított, Russelnek csak az volt a lényeg, hogy értsék a dolgukat és legyenek hűek hozzá és az eszméhez. A társaságot valójában csak tényleg ez kötötte össze, amúgy meglehetősen vegyes képet mutatott: Liu egy alacsony és vékony tajvani férfi volt, mellette Hedda, a fiatal svéd nő ült, a harmadik tag pedig szintén ír volt, mint Russel.
- Megérkeztek az adatok, főnök – mondta szinte suttogva a kecskeszakállas.
- Rendben, Thijs – bólintott Jake, majd odaszólt a vörös hajú fickónak. – Sean!
- Igen, főnök? – fordult felé a férfi.
- Menj, és végezz a lánnyal! – utasította, majd még hozzáfűzte mintegy magyarázatként. – Többé már nincs hasznunkra.   

1901.05.12.
Lipótmező, Országos Elme- és Ideggyógyintézet

Este nyolc óra után az egész épület elcsendesedett, mindössze Dr. Kálmándi irodájában égett még a villany. Anna szobájába is beszűrődött a két férfi hangja, de csak annyit lehetett kivenni belőlük, hogy komolyan összeszólalkoztak valamin. De Anna ezt sem igazán tudta kivenni, nem igazán tudott most gondolkodni, kombinálni. Teljesen bágyadt volt a nyugtatóktól, de aludni sem igazán tudott, így egy furcsa köztes állapotban lebegett ébrenlét és álom között. Aztán valami egészen másfajta zörej keveredett a fojtott beszédhangok mellé.   Egészen közelről jött, innen bentről. Hűvös levegő áramlott be a szobába, majd valami diszkréten kattant egyet. Surranó léptek ütötték meg a fülét, mire erőtlenül felemelte a fejét és a hang irányába nézett. Egy árnyalakot látott a sötét szobában, aki egyenesen feléje tartott. Sikítani akart, kiabálva hívni az ápolónőket, de még ehhez sem volt ereje. Az alak az ágyához lépett, és leguggolt mellé. Az ablakon beszűrődő holdfény ráesett az arcára… Kristóf volt az, a bátyja. Anna eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt, és halványan elmosolyodott. A fiú gyengéden végigsimította a kezét a kishúga haján, homlokán, majd suttogva azt kérdezte:
- Jól vagy?
- Nem hisznek nekem… - nyögte kétségbeesetten a lány. – Pedig én láttam a jövőt… az apokalipszist… azt hiszik, megtébolyultam…
- Én nem hiszem azt – fogta meg Anna kezét bátorításként a fiú -, tudom, hogy igazad van.
- De nem tudod egyedül meggyőzni a pszichiátereket, a papokat… nem tudod meggyőzni őket…
- Úgy láttam az egyik orvos, Dr. Árkay egy véleményen van velem. A segítségével igenis van esélyünk! Bízz bennem!
- Nem, nincsen… két ember kevés… nagyon kevés… ti nem tudtok tenni semmit… és én itt maradok egyedül… életem végéig bezárva…
- Nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék veled…
- Nem tehetsz semmit… két ember kevés… én nagyon félek…
Kristóf látta, hogy a húga teljesen kétségbe van esve, mondani akart neki valami biztatót, nem számított, mekkora hazugság, csak nyugodjon meg egy kissé. Aztán majd úgyis kitalál valamit, ez így nem maradhat, nem bírta látni, hogy Anna így szenved. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, a lány szemei fennakadtak, a bőre viaszfehérré változott, majd fájdalmasan felsikoltott, ami inkább egy segélykérő kiáltás és artikulálatlan üvöltés keverékére emlékeztette Kristófot. A hang hallatán kirázta a hideg, teljesen ledermedt, fogalma sem volt, mi történik körülötte.
- 1914. június 28. az ítélet napja – kezdte Anna monoton, rekedtes hangon -, a halálos ítéleté az élet felett. A hóhérja egy Gavrilo Princip nevű férfi lesz, aki a boszniai Obljajban született 1894-ben.
Kristóf fülét hirtelen sietős léptek zaja ütötte meg. Valószínűleg a személyzet és az őrök meghallották a lány kiáltását, gondolta, jobb lesz eltűnni innen.
- Aki tudja ezt, rendelkezhet a világ sorsa felett…
Feltárult az ajtó, lámpafény özönlött be a szobába, mely pár másodpercre elvakította Kristóf sötétséghez szokott szemét. Mikor visszanyerte látását, hunyorogva látta, hogy az egyik nővér felkattintja a villanyt, a másik pedig egyenesen felé tart. Egy szempillantás alatt világosság töltötte be a szobát, a tőle karnyújtásnyira lévő fiatal ápolónő megtorpant és felsikított. Kristóf sarkon fordult és az ablak felé rohant, de közben még látta, hogy a villanykapcsolónál álló ősz hajú nővér talpraesettebb volt, és az őrökért kiáltott. Feltépte az ablakot, majd kiugrott. A földszinten voltak, így nem történt semmi baja. Rácsok sem akadályozták, se most se mikor bemászott rajta, hiszen itt, az első épületben az enyhébb eseteket kezelték, tehát lazábbak voltak a biztonsági intézkedések is. Azonban őrök az egész birtokon járkáltak éjszakánként, és a fiú attól tartott, hogy a nagy hangzavar idecsődítette a fél őrséget. Jól számított, balról és jobbról is fekete árnyalakok rohantak felé, sőt két őr elzárta a tébolyda kőkerítéséhez vezető egyenes utat. Kristóf gyorsan és ösztönösen cselekedett: még szaporábban kezdett futni, majd amikor a bal oldali cingár, fiatal férfi az arca felé lendítette a furkósbotját, lehúzta a fejét, de továbbra sem állt meg. Fejjel előre beleszáguldott az őr gyomorszájába, aki öklendezve összegörnyedt, és elejtette a botját. Kristóf fellökte, és folytatta a rohanást, de a jobb oldali nagydarab férfi elgáncsolta. Kristóf előreesett, de fájdalommal nem törődve nyomban odébb gurult, így a furkósbot csak a földbe csapódott. A fiú felpattant és futni kezdett a kerítés felé, a nagydarab meg utána eredt. Nem volt túl jó futó, így az atléta alkatú, egyetemi futóversenyeken remekelő Kristófot nem aggasztotta túlságosan, hogy utoléri. Azonban az ereiben meghűlt a vér, amikor meghallotta, maga mögött a fémes kattanást. Jól ismerte a hangot, hiszen az édesapja szenvedélyes vadász volt, számtalanszor volt már fültanúja annak, hogy kibiztosított egy puskát. Eldördült egy lövés, de még a közelében sem járt. Kristóf úgy vélte csak figyelmeztetésnek szánták. Azonban nem gondolkozott rajta túl sokat, ugyanis elérte az elmegyógyintézetet határoló kőfalat, felkapaszkodott rá, majd kimászott, és eltűnt a májusi éjszakában.

2023.04.03.
Svájc, Meyrin, CERN Kutatóközpont

Dr. Odermatt, a kutatóközpont igazgatója éppen két Amerikából érkezett rangos atomfizikust készült körbevezetni az intézményben, amikor a titkárnője diszkréten benyitott az irodába.
- Gerber kisasszony – kezdte bosszúsan Dr. Odermatt –, úgy vélem, határozottan a tudtára adtam, hogy most senki nem zavarhat…
- Valóban, uram, és sajnálom, de ez nagyon sürgős ügy…
- Most várhat! – torkollta le a főnöke.
- De, uram, a biztonsági szolgálat vezetője van itt és…
- Hogy mondta? – fordult vissza egy szempillantás alatt Dr. Odermatt.
- A biztonsági szolgálat főnöke ragaszkodik hozzá, hogy önnel beszéljen – ismételte el a titkárnő. – Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy nagyon kényes ügy.
Dr. Odermatt egy pillanatig nem szólt semmit, majd hangosan felsóhajtott, és arcára kényszerített mosollyal azt mondta a vendégeinek:
- Uraim, egy perc türelmet kérek, máris visszajövök!
Azzal kisietett a külső irodába, ahol Mussard, a volt idegenlégiós várta. Bár a férfi sörhasat növesztett, és arcát is egyre több ránc barázdálta, a szakértelme még mindig a régi maradt. Dr. Odermatt tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha Mussardnak valami ilyen sürgős, akkor valóban komoly ügyről van szó.
- Miről van szó? – kérdezte aggodalmasan az igazgató.
- Semmi jóról – felelte komoran az exlégiós. – Jöjjön, menjünk át a szemközti irodába!
A helyiség üres volt, Mussard pedig gyorsan be is csukta maga mögött az ajtót és rögtön a tárgyra tért:
- Ma kora délután egy Alina Kielholz nevű adminisztrátor rányitott Dr. Meyer titkárnőjére, amikor az éppen a professzor távollétében a számítógépén babrált valamit.
- Babrált?
- Igen, és a lány igencsak megijedt, amikor Alina rányitott, ám végül kimagyarázta magát, mondván a technofób főnöke vírusirtóján végez el bizonyos beállításokat, mint például, hogy a program időről időre frissítse magát.
- De?
- De történetesen Dr. Meyer egy héttel ezelőtt kávézás közben újságolta el Alinának, hogy a rendszergazda végre „megcsinálta azt a fránya víruskeresőt”.
- Tehát a lány hazudott… - vonta le a következtetést Dr. Odermatt –, de akkor mi a fészkes fenét babrált ott?
- Most jön a fekete leves – halkította le kissé a hangját Mussard. – A technikusaink lefuttattak pár vizsgálatot a gépen, és kiderült, hogy egy spyware program került gépre, amely bejutott a legbelső rendszereinkbe és adatokat továbbított e-mailben valahová…
- Valahová?
- Sajnos, ezt nem sikerült kiderítenünk…
- És milyen adatokat loptak el? – az igazgató szinte követelte a választ.
Mussard nyelt egy nagyot, majd azt válaszolta:
- A CQL project adatait.
Dr. Odermatt arca falfehérré változott, az exlégiós azt hitte, el fog ájulni. Azonban az igazgató csak állt ott szálfaegyenesen, és azt suttogta:
- Ezt az ügyet nagyon diszkréten kell kezelnünk.
- Úgy vélem, uram, a hangsúly inkább azon van, hogy minél előbb megtudjuk, hová kerültek azok az adatok.
- Igen, de először megpróbáljuk csendben intézni.
- Mire gondol? – kérdezte rosszat sejtve Mussard.
- Hozza ide azt a titkárnőt, adja tudtára, hogy lebukott, majd kérdezze ki!
- Attól tartok ez nem lehetséges, Dr. Odermatt, mert a titkárnő rosszullétre hivatkozva hazament…
- Akkor küldjön oda valakit! – Az igazgató már majdnem kiabált. – Tudni akarom, ki áll ennek a hátterében! Utána már kész tények elé állíthatjuk a rendőrséget, akik villámgyorsan elintézhetik az ügyet mindenféle médiafelhajtás és hosszas nyomozás nélkül…
- Ugye tudja, hogy ez kockázatos lépés? – kérdezte aggodalmasan Mussard.
- Tudom, de akkor is meg kell próbálnunk.  

1901.05.13.
Lipótmező, Országos Elme- és Ideggyógyintézet

A pislákoló hajnali fény rávetült a dolgozószoba asztalán heverő üres kávéscsészékre, majd lassan elkezdte bevilágítani az egész szobát. Dr. Kálmándi fáradtan pillantott kollégájára, aki láthatólag komolyan töprengett valamin. A pszichiáter szinte látta, hogy cikáznak a fejében a gondolatok, ütköznek az érvek és ellenérvek. Rettenetesen vívódik, vélte, olyannyira, hogy a fáradtságával sem foglalkozik. Vagy talán nem is viselte meg a hosszú éjszakai virrasztás? Dr. Kálmándi hirtelen ráeszmélt, sosem látta még megviseltnek sem kollégáját, de nem értette honnan van ennyi energiája.
- Tehát a nővér felismerte a betörőben Kristóf Ellenbachert, maga pedig felhívta az édesapját, és megtudta, hogy miután kijutott az intézet területéről, nem ment haza – összegezte Dr. Árkay, majd rövid hallgatás után azt kérdezte: – Mit mondott az édesapjának?
- Csak annyit, hogy betört a húgához, hogy négyszemközt beszélhessenek vele – válaszolta, majd kis habozás után hozzátette. – Arról nem szóltam neki semmit.
Dr. Árkay helyeslően bólintott, de néma maradt. Feszült csend telepedett a dolgozószobára, végül Dr. Kálmándi szavakba öntötte, ami mindkettejük fejében járt:
- Mondja, lehetségesnek tartja… hogy Anna arra buzdította, hogy ölje meg Gavrilo Principet?
- Az alapján, amit a nővér mondott, nagyon is úgy hangzott, mintha ezt az üzenetet adta volna át… - motyogta szinte csak magának gondolataiba merülve Dr. Árkay.
Dr. Kálmándi értetlenül ráncolta össze a homlokát, majd gépies mozdulattal a szájához emelte a kávéscsészéjét. Azonban hiába tette, ugyanis, már rég kifogyott belőle az őt ébren tartó forró ital. A kannáért nyúlt és közben azt kérdezte:
- Üzenet? Úgy érti Anna csak a szócső volt, és valami felsőbb hatalom adott utasítást Kristófnak, hogy gyilkoljon meg egy gyereket?
A kannából sem folyt ki semmi, így Dr. Kálmándi megpróbálta magától rendezni zavaros gondolatait, és összpontosítani kollégája válaszára.
- Valakik üzentek igen, a két testvér csak eszköz valamihez, amit még nem értek pontosan.
- Ugyan, csak nem hiszi el, amit a papok mondanak, hogy megszállta az ördög? – támadt neki idegesen Dr. Kálmándi.
Dr. Ákay halványan elmosolyodott, és azt felelte:
- Nem, természetesen nem.
Dr. Kálmándi várta, hogy kollégája kifejtse, miben hisz ő, mi az elmélete, de nem érkezett válasz.
- Rendben, az ördög vigye el, most nem érdekes, ki mit hisz, egy ártatlan gyerek élete veszélyben forog!
- Az, hogy mennyire ártatlan, már egy bonyolult jogi és erkölcsi kérdés – állt fel Dr. Árkay. – Én mindent elmondtam az esettel kapcsolatban, amit tudok, most már a maga dolga, hogy azt tegye, amit helyesnek vél… én is így fogok eljárni.
Azzal elindult a fogasok felé, belebújt a felöltőjébe, és a fejére tette a cilinderét, majd visszafordult nyúzott kollégája felé, és szomorúan azt mondta:
- Sajnálom, hogy egy ilyen nehéz helyzetben hagyom itt, de attól tartok nem tudok segíteni – kezébe vette a sétapálcáját, majd így fejezte be. – Viszontlátásra, Dr. Kálmándi!
Az ajtó halkan kattanva becsukódott Dr. Árkay mögött, Dr. Kálmándit pedig körülvette a vészterhes és őrjítő csend. Alig hitte, hogy kollégája, aki már annyiszor segítette neki furcsa vagy nehéz eseteknél, most cserbenhagyta. Lehet, hogy tényleg nem tud segíteni, mondta magában, hiszen jóformán már előadta a véleményét tegnap Ellenbacherék látogatása előtt és alatt, ma pedig jelezte, ha többet mondana, az már puszta találgatás lenne, és most ebben a helyzetben nem neki kell döntenie. Bármilyen nehéz is, de ő, Dr. Kálmándi Anna Ellenbacher orvosa, neki kell elhatároznia, hogyan tovább. Most már a maga dolga, hogy azt tegye, amit helyesnek vél, visszhangzottak a fülében Dr. Árkay szavai. Majd szinte egyből hallotta is rájuk a választ, most nem érdekes, ki mit hisz, egy ártatlan gyerek élete forog kockán!
Ösztönösen lépett a telefonkészülékhez, szinte nem is fogta fel, mit cselekszik, de már tárcsázta is a szarajevói rendőrség számát.