Elixbeer Brown & White teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Nem tudom, ki mennyire emlékszik az Alakor Biosör nevezetű búzasörre, de pár éve eléggé nyomták több szupermarketben is, szóval elég nehéz volt nem összefutni vele. Mostanság nem nagyon szoktam látni a hiperek polcain, ami kár, mert nekem bejött anno, főleg amikor háromszáz forintért adták a Pennyben…

Egy bizonyos Körös-Maros Biofarm állt emögött a termék mögött, akik a mostani Lidl sörvásár keretein belül bedobták a piacra a legújabb cuccukat, az Elixbeer Brown & White-ot.

 
Ez is egy búzasör, csak éppen barna változat, amit mind az amúgy még kisüzemi berkekben is kiemelkedően informatív – balling foktól az IBU-ig mindent megtalálunk rajta – címke színkódja már előrejelez. De persze teljes bizonyosságot akkor szerzünk majd erről, amikor a sötét színű ital a pohárba kerül. A megjelenése az ital színével erős kontrasztban álló szép fehér habbal elég impozáns, és az illata is kellemes, leginkább pörkölt malátásságot vetít előre, ám azért nem valami intenzív. Ízében viszont már erőteljesen érződik a kávésság és némi étcsokisság, mely jegyekhez száraz kortyérzet társul. Azonban ezeket ellensúlyozza a búzamaláta lágy édessége, és így összességében egy egészen egyedi, de mindenképpen koherens és harmonikus összképet kapunk.

Az Elixbeer Brown & White részemről tehát egy remek sör, különösen a mostani áron, hisz mindössze 400 forintot kell a 0,33-as üvegért hagyni a Lidl kasszájánál.

Sörök Fertőrákosról - Krois Brewery csoportteszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Egyszer régen, majd’ egy éve egy spanom Sopronban járta a kocsmákat, amikor váratlanul belebotlott egy számára addig ismeretlen hazai kisüzem cuccaiba. Amiben persze nincs semmi különös, hiszen manapság már minden második falura jut egy feltörekvő craft főzde vagy egy lelkes amatőr házi sörfőző, szóval elég nehéz is lenne követni ezt a hazai mikro színteret, még akkor is, ha a blog teljes egészében erre fókuszálna. Ahogy abban sincs semmi extra, hogy amikor rám írt, kéne-e négy ad hoc tesztalany, gondolkodás nélkül válaszoltam: kéne!

Akkor régen, majd’ egy éve át is vettem tőle a négyes fogatot, megnéztem a címkéken feltüntetett gyártót, és arra jöttem rá, hogy nekem sem mond az égvilágon semmit a Krois Brewery. De akkor nem is foglalkoztam vele igazán, egyszerűen csak egymás után felpattintottam a három decis üvegeket, és a szokásos jegyzetelgetés közepette megiszogattam őket. Aztán szépen el is feledkeztem róluk, pár napja akadtam rá a tapasztalataimat megörökítő txt-re a kiszolgált három terrás winyóm egyik legmélyebbre temetett, rég elfeledett almappájában. Ekkor hirtelen elhatározásból rákerestem a gyártóra és közben igazából már meg is született bennem az elhatározás, hogy megírom a cikket a Krois Brewery söreiről. Kivéve persze, ha azóta a gyártó a teljes portfólióját lecserélte már, és az általam kóstolt darabokat már nem is gyártanák, mert akkor ugye túl sok értelme nem lenne az egésznek…

Viszont mikor rátaláltam az egyben egyfajta webshopként is funkcionáló honlapjukra, könnyedén meggyőződhettem róla, hogy mindegyik tesztalany a jelenlegi szortiment részét is képezi. Egyébként maga a honlap egész pofás, főképp, ha azt vesszük, hogy nem egy nagyon a köztudatban lévő fővárosi craft főzdéről van szó, hanem egy kb. a teljes ismeretlenség homályába vesző vidéki – egészen konkrétan fertőrákosi - gyártóról. A webshopos árak egyébként első blikkre nem tűnnek rossznak egy palackra leosztva, sőt 550 forint három deci jóféle kisüzemi stoutért elég jó idehaza, viszont erre – a kosárba helyezett mennyiségtől függetlenül egységesen - rájön még elvileg 900 forint szállítási költség is, ami azért rögtön kicsit más megvilágításba helyezi az egészet. Illetve csak nagy tételben lehet rendelni, tehát vagy hatos csomagot kell venned vagy egy teljes tálcányit. Más opció nincs, kivéve ha nem online vásárolsz, amihez a honlapon segítségképpen mellékeltek egy „sörtérképet”, amin be vannak jelölve az országban azok a pontok, ahol elérhetőek a termékeik. De, mert hogy azért itt is van egy de, ezek nagyrésze pár fővárosi sörszaküzlet kivételével vendéglátóhely, és nem kiskereskedelmi egység, tehát éttermek, kocsmák, kávézók szerepelnek zömmel rajta meg Cili vitaminháza. Ami talán egy bolt. Asszem. Öhm… szerintem lépjünk túl rajta, egyébként is úgy tudom a sörben van B vitamin, szóval akár miért ne… ?

Oké, mindezektől függetlenül én 700 forintos darabáron vettem át a haveromtól a söröket, ami itthoni trendeket figyelembe véve átlagosnak mondható három deci kisüzemi sörért, szóval mondjuk, hogy az ár itt most oké, se nem pozitívum, se nem negatívum, ezért inkább ugorjunk is a valódi értékelési szempontokra: az egyes sörök ízére.

//Krois Klassik//

A Klassik nevezetű sörük egy pilsner, a gyártó szerint egészen konkrétan a német vonalhoz tartozó. Az igazság viszont az, hogy a kisüzemek pilsei sosem tartoznak semelyik hagyományos vonalhoz, maximum – jó távolról – közelíthetik azokat, de leginkább egy külön csoportot képviselnek. Ennek a csoportnak a személyes megítélése részemről nem túl jó, lévén az általam eddig újhullámos főzdéktől kóstolt pilsnerek nem igazán voltak önmagukban se jók, de ha meg igen, akkor sem vehették fel ár/érték arányban a versenyt egyes nagyobb gyártók termékeivel… és itt leginkább a Csehszlovák térség bizonyos főzdéire gondolok. Röviden tömören a craft főzdéknek semmi esélye az olyanok ellen pilsnerek terén, mint mondjuk egy Bernard vagy Urpiner, és szerintem a nagy többség nem is ilyen típusú söröket vár az újhullámos főzdéktől, hanem APA-kat, IPA-kat, stoutokat… stb.

Nem kis fordulat lenne, ha ezután azt mondanám, hogy a Krois Klassik kivétel a fentiek alól, de nem is fogom. Ugyan a fűszeres illata biztató, és magában a kortyban is tök jó a komlózás, de a malátalap egyáltalán nincs vele harmóniában, ráadásul önmagában is elég fura, amolyan szájpadlásra tapadós érzete van. Nem kimondottan kellemetlen a Krois Klassik, és nincs is konkrét bántó mellékíz benne, de fura és az összhang teljesen hiányzik belőle, pedig pont a pilsner típusnak kéne a kesernyés komló és az édes maláta közti tökéletes harmóniájáról szólnia elviekben, szóval… nem, nem hiszem, hogy ilyet még egyszer szívesen innék, ezúttal is maradnék inkább a jól bevált pilseimnél.

//Krois La Grisette//

És itt is van a másik típus, amelynek terén a jól bevált import termékek szintén az esetek többségében lenyomják az újhullámos főzdék cuccait, és ez pedig a búzasör, mint tág kategória, de leginkább a német eredetű weizenekre igaz a fenti állítás, ugyanakkor a flamand gyökerű witek sincsenek sokkal jobb helyzetben, bár itt azért az oroszoknak már sikerült abszolút pozitívan meglepniük. A Krois Brewery – talán hogy pont a fenti csapdát elkerülje – csavart egyet az egész búzasör témán, és egy olyan altípust főzött le, amiről én még a büdös életben nem hallottam. Ez pedig a grisette, amiről némi netes kutakodás után nekem azt sikerült kiderítenem, hogy valamiféle ősi belga sörtípusról van szó. De ez igazából nem is olyan fontos, a lényeg, hogy milyen is valójában ez a grisette? Na, az már nagyon is ismerős volt!

Az illata savanykás. Csak és kizárólag, nincs mellette más, merő savanyúság az egész, és ez már megkongatta vészharangot nálam. De bizonyosságot csak akkor nyerhettem, amikor megkóstoltam, és kiderült, hogy maga a korty se tartalmaz nagyon más ízt, csak savanyút. Oké, nyíltan kimondom, az egész egy felvizezett berliner weisse-ra emlékeztett, ami azért rossz, mert a túltolt savanyúsága miatt a berliner weisse-kat utálom, viszont azért icipicit jó, mert ha vizesebb hatású, akkor azért könnyebb leküzdeni. Utóbbi miatt ki nem öntöttem végül, de azért elég közel jártam hozzá, mert így is túlságosan visszaadta azt a traumatikos élményt, amit nekem a berliner weisse-k nyújtottak. Részemről soha többet, de ha netán valaki szereti a durván savanyú cuccokat, akkor esetleg tegyen vele egy próbát. Talán.

//Krois Aviso//

Az Aviso végre valami tipikusan olyan, amiért biztosan a craft főzdékhez mennék, vagyis egy American Pale Ale, vagy röviden csak APA. Háromféle aromakomlóval(Simcoe, Citra, Amarillo) készül, és ezeknek már a sör illatában egyértelműen érezhető a hatásuk, hiszen amint kitöltjük a sört, a pohárból máris árad az intenzív citrusosság, trópusi gyümölcsösség. A korty a komlók erőteljes citrusosságával kezd majd egy mangóssággal köti át harmónikusan a lágy és friss érzetet adó malátaalapot. Összességében nem egy világmegváltó APA, de nagyon szépen összerakták, abszolút kellemes a kortyérzet meg minden… szóval ezt szívesen újrainnám, ha egy jó kis APA-ra vágynék.

//Krois Black Unicorn//

A végére pedig egy stout maradt, ebben a típusban szintén szoktak elég ütős darabok születni az újhullámos főzdéknél, és a Black Unicorn olyannyira jól sikerült, hogy egyértelműen ez lett a kedvencem ebből a négyes fogatból. Az illata erőteljesen pörkölt malátás, ízében a feketekávé dominál, kortyérzete száraz és sűrű, egyszóval pont az a fajta stout, ami leginkább az én ízlésem. De egyébként is, ha valaki úgy általában szereti a stoutokat, szerintem nyugodtan tegyen egy próbát a Black Unicornnal, ha sikerül hozzájutnia, mert egy igencsak jól sikerült darabról van szó, amit a stílus kedvelőinek kár lenne kihagynia.

A sörös palackok, amikben nem sör van – Thatchers ciderek csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A sörök közé pakolja az árufeltöltő, pedig nem odavaló, üvegének száját nem egyszerű kupak fedi, hanem koronazár, szénsavas, de nem habzik, száraz vagy édes, de nem keserű, bor, de nem sör… mi az?

Nehéz dolga van az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztónak, nem elég, hogy az új évezred kotyvalék üdítői is kedvenc itala mellett színes-szagos designnal kárörvendően vigyorognak vissza rá, még valami furcsa, meghatározhatatlan, misztikus ital is beszivárgott közéjük. Úgy hírlik ez is valami édes takony, mint a „citromos sör”, csak több benne az alkohol, és drágább is, biztosan csak a tini lányoknak meg a homoszexuálisoknak csinálták, hogy legyen mivel bebaszniuk a bulikon, moroghatja savanyúan az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztó, és fejcsóválva leemeli a Kőbambit a polcról.

És komolyan mondom, egy icipicit már-már meg is sajnáltam, miközben a fenti bekezdést írtam. Talán. Mindenesetre tény, ami tény, amikor a ciderek megjelentek a hazai szupermarketek kínálatában, a legtöbben nem igazán tudták hova tenni őket, és mivel sörök között, sörnek kinéző csomagolásban tűntek fel, természetes, hogy a sörfogyasztókat érintette leginkább a dolog. A kommersz(!) ciderek jellegéből adódóan – melyek a hiperek kínálatának döntő többségét alkotják, és melyek áruk és milyenségük révén nyilvánvalóan betörtek a mainstream partykultúrába – pedig hamar elterjedt a fenti sztereotípia úgy egészében a ciderekről, ami elég szoros párhuzamot mutat a radlerek megítélésével. Ami nem csoda, hiszen a szar kommersz cider nagyjából olyan, mint a szar radler, de azért nyilván ez az egész nem ilyen egyszerű…

A cider a radlerrel ellentétben nem egy újkeletű ital, gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, amikor is az olyan vidékeken főzték bor helyett, ahol a szőlőtermesztés az éghajlat miatt nem volt kivitelezhető(pl. Anglia, Skandináv térség). Alapvetően egészen konkrétan egy gyümölcsbor, még konkrétabban főként almabor, de léteznek körtéből készített ciderek is. A közhiedelemmel ellentétben ezek alapvetően nem „alkoholos üdítők” abban az értelemben, hogy hagyományosan nem adtak üdítőt/gyümölcslevet az almabor alaphoz. Persze, tudom, a mostani kommersz ciderek(pl.: Sommersby, Strongbow) többsége ilyen, tehát ízesített, és igen ezek szerkezetüket tekintve hasonlítanak a radlerekhez, és igen, ezek között sok gejl édes van. De ahogy a radler sem egészen sör, úgy az ilyen cider alapú készítmények sem a valódi ciderek. A valódi cider natúr alma vagy körtebor. Kész. Pont. Ennyi.

Vagyis azért mégsem csak ennyi, mert bár hagyományosan lehet cidert készíteni és így fogyasztani szénsav hozzáadása nélkül is, azért manapság leginkább a buborékosak terjedtek el. Ezenkívül a cider lehet szűrt vagy szűretlen is, utóbbit opálos kinézete miatt az angol „cloudy” jelzővel illetik. Az ízére vonatkozó besorolások pedig megegyeznek a boroknál használatosakkal abban az értelemben, hogy ciderekből is létezik édes, félédes, félszáraz és száraz.

Itt a blogon az ismerkedést most az echte brit Thatchers termékcsaláddal kezdjük meg. Idehaza nem annyira elterjedtek, de van hivatalos forgalmazójuk, egészen konkrétan a Liquid Gold, de amennyire tudom, szupermarketek polcain nem nagyon lelhetőek fel. Jómagam a Metroban vásároltam meg őket, ott egységesen 900 forintot kellett otthagyni a kasszánál a fél literes üvegek darabjáért. Viszont ha valaki nem szokott odajárni, meg úgy egyáltalán nincs metros kártyája, de szeretné megkóstolni őket, akkor én azt mondanám, hogy a British Store-ban érdemes még tenni egy próbát, mert róluk még el tudom képzelni, hogy esetleg tartják a Thatchers cidereket.

//Thatchers Gold//

Amennyire tudom, a briteknél ez a legelterjedtebb terméke a gyártónak, a pubokban, éttermekben ezt csapolják, és úgy egyébként a legtöbben ezt veszik a Thatcherstől. Amolyan alap cidernek is tekinthető tehát a portfólióban, és a kortyérzet csak ráerősít a fentiekre. Mert bár szép, tiszta, természetes almaíze van, de enyhén édes, könnyed, némileg vizes hatású, fröccsszerű ital a Thatchers Gold. Ez az a cider, ami szerintem baráti beszélgetések tökéletes kísérője lehet, mert kellemes, de nincs túlságosan erőteljes íze vagy markáns karaktere, hogy elterelje a figyelmet magáról a társalgásról, és ugyanebből az okból kifolyólag önmagában, magáért az ízélményért sem igazán érdemes fogyasztani.

//Thatchers Haze//

Na, a Haze pont egy tipikus, szűretlen, „cloudy” cider a maga opálos, körtelére hajazó kinézetével. Ezen felül a Haze tekinthető a Gold magasabb szintű verziójának, lévén ez is az édes – de azért semmiképpen sem gejl – vonalat képviseli, viszont mind az illata mind az íze jóval erőteljesebb és intenzívebb, és összességében is sűrűbb, testesebb, mint a gyártó alap cidere. Nekem bejött, talán az egyik legjobb nálam a csoporttesztből, ezt bármikor szívesen kortyolgatnám magáért az ízéért.

//Thatchers Green Goblin//

Ha valaki kicsit is ismeri az angol ale-eket, akkor elég egy pillantást vetnie a Green Goblin címkéjére, és máris beugranak neki a Wychwood sörök. Ez nem véletlen, hiszen eredetileg pont a Wychwoodnak főzték ezt a cidert, de 2010-től már saját márkanevük alatt, a Thatchers termékcsalád tagjaként került a polcokra. És hogy milyen maga a Green Goblin? Egyértelműen száraz, konkrétan a csoporttesztből a legszárazabb darab, de emellett megvan benne a márkára jellemző gazdag, természetes almásság is. Érdekessége, hogy annyira rövid az utóíze, hogy gyakorlatilag nincs is neki, főleg ahhoz képest, hogy milyen markáns és karakteres maga a cider. Nagyon furcsán, hirtelen ér véget a korty, és csak üres vizesség marad utána. Ezt leszámítva egy kimondottan jó ciderről van szó szerintem, de ezt a lezárást én nem igazán tudtam hova tenni, és nem is tudtam megbarátkozni vele.

//Thatchers Katy Cider// 

Következő tesztalanyunk nevét onnan kapta, hogy egyetlenegy fajta almából, a „Katy” nevezetűből készült. Lelövöm előre a poént, a leggyengébb tagja a csoporttesztnek, lévén a Goldnál is némileg vizesebb, elég durván savanyú a korty vége, és sajnos emellett nincs igazán semmi más íz, ami ellensúlyozhatná. Elképzelhető, hogy ezt a jelleget frissítő fanyarságnak szánta a gyártó, csak az a baj, hogy így, önmagában és ebben a formában nekem ez szimplán bántóan és kellemetlenül savanyú volt csak.

//Thatchers Vintage Cider//

A csoportteszt utolsó alanya egy szépen kiegyensúlyozott, leginkább a kellemes harmóniára építő darab. Megvan benne a Green Goblin szárazsága, de mindenképpen moderáltabban, ráadásul ezt szépen ellensúlyozza egy telt édesség is. Összességében egy igencsak szépen összerakott ciderről van szó, amely ugyan nem ad olyan intenzív kortyérzetet, mint a Green Goblin, és ha valaki igazán száraz cidert keresne, akkor inkább válassza azt, de az összkép sokkal jobban összeáll a Vintage esetében, hiszen nem tapasztaltam semmi olyan furcsaságot, mint amilyen mondjuk a Green Goblinnál a hiányzó utóíz volt, itt a kortyérzet az elejétől a végéig kellemes.

A zöld dobozos fácán – Zlaty Bazant 10 teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Ha valaki nem rutinosan folyékony kenyérért ruccan át északi szomszédjainkhoz, hanem más egyéb okokból, de azért csak úgy mellékesen megkóstol egy-két kinti sört, akkor általában hazatérve a „zöld dobozos fácánt” emeli képzeletbeli pódiumának legfelső fokára. Bár sose végeztem kifejezetten kutatást a témában, de ha nem beergeek ismerőssel szóba jöttek a szlovák sörök, a legtöbben fixen a „zöld dobozos fácánra” emlékeztek vissza kellemesen, és saját bevallásuk szerint egyértelműen ebből hoznának haza nem kis mennyiséget, ha újra kint járnának.

Őszintén szólva elég sokáig nem tudtam ezt megérteni. Ha már a márkától kell tömeges fogyasztásra szánt ivósört választani, akkor az én választásom az esetek többségében a 12 ballingos világos lagerükre esett. De amúgy meg a Heineken Slovensko legnépszerűbb márkájától elvonatkoztatva a legjobb válaszom erre kb. az egész Urpiner szortiment, ami hiába van nagyjából ugyanebben az árkategóriában, ízélményben mindenképpen veri a Zlaty Bazant állandó kínálatában megjelenő termékeket. De ettől függetlenül a Zlaty Bazant 12-t is korrekt ivósörnek tartom, a 10-esüktől viszont az – évekkel ezelőtti – első kóstolás óta az esetek többségében távoltartottam magam. Nem mintha olyan traumatikus élményként élt volna az emlékeimben, egyszerűen csak a saját preferenciáim és a külső körülmények miatt úgy alakult, hogy végül a legtöbb esetben nem nyúltam utána polcon.

Az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok oda a 10 ballingos pilsekért, olyannyira, hogy ivósörnek is inkább a 12-est vagy a 11-est szoktam választani úgy általában minden gyártótól. A Zlaty Bazant 12-t pedig ráadásul a szlovák Tesco gyakorlatilag minden második héten leárazza olyan hatvan-hetven cent közé, és ennyiért nekem a célnak mindig is megfelelt. Ugyanakkor az igazság az, hogy van néhány 10 ballingos pils, amit kedvelek, például a Bernard vagy az Urpiner cucca, úgyhogy gondoltam, ideje újra innom egy ilyet is, elvégre olyan rossz emlékeim nincsenek róla, és így hátha sikerül akárcsak részben is megértenem a hype-ot, amit az egyszeri átutazók építettek köré… szóval akkor nézzük is, miféle fácánt rejt a zöld doboz! ;)

 
A megjelenésre nem lehet panasz, egész pofásan néz ki, a habja rövid ideig meglehetősen hitelesen imitálja a 12-es nagy, fehér koronáját, csak kár, hogy tényleg jóval hamarabb kezd el összeesni, de az a helyzet, hogy engem pont az összes főbb jellemző közül a hab érdekel a legkevésbé, szóval gyorsan túl is léptem ezen. Inkább elkezdtem az illatát vizslatni, ami határozottan édes, de nem bántóan vagy túlzóan, tehát egy kellemes malátahangsúlyos lagert vetített számomra előre, nem pedig valami gejl cuccot. A korty pedig be is váltja ezt az ígéretet, valóban – hasonlóan a 12 ballingos variánshoz – az édes malátásság és a komlókeserű aránya egyértelműen az előbbi felé tolódott el, de az egész koncepció működik ugyanúgy, mint a nagytesónál, értve ezalatt, hogy összességében nem túlozták el az édességet. És egyébként is tök ugyanolyan a malátalap, mint az 12 ballingos verzióé, amit már ott is szerettem, annyi hátulütője van a dolognak, hogy a zöld dobozos Zlaty nyilvánvalóan nem adja testesség terén azt az érzetet, ami a nagyobb szárazanyagtartalmú variánsában megvan. Viszont számomra nem is volt olyan bántóan vizes, mint amilyennek általában a többi 10 ballingos pilsnert szoktam érezni, sokkal inkább a pozitívabb felhangú könnyed és lágy jelzőkkel illetném.

Tehát a zöld pléhdobozban semmiképpen sem balfácán lakozik: a Zlaty Bazant 10 egy jó sör, azon kevés 10 ballingos pilsnerek egyike, amikre azt tudom mondani, hogy ivósörként nálam is megállják a helyüket. Persze a 12-es variánsa a márkának továbbra is jobban megfelel nálam erre a célra, és amíg jó áron hozzá tudok jutni, egyértelműen arra fog esni a választásom ehelyett. De a teszt eredményét tekintve igazából… tökre megértem, miért került ez a sör az átutazók, egyszeri kiruccanók, turisták körében abba a státuszba, amibe. Nincs olyan szupermarket, ahol ne lenne ott jóóó feltűnően szem előtt a polcon, hetven cent pedig pont az az ár, amit az átlagfogyasztó is tökéletesen ideálisnak tart fél liter sörért, ráadásul azért ezt is szokták viszonylag gyakran akciózni, szóval könnyen ki lehet fogni olcsóbban is. A lényeg, a lényeg, nehéz nem megvenni turistáskodás alatt, és ha már megvette az illető, nagy eséllyel ízleni fog neki, hiszen bár bőven nem jellegtelen a sör, azért egy egyszerű, de kellemes, összességében könnyen kedvelhető karaktere van, míg nyilvánvalóan mondjuk az Urpinertől a 12 ballingos pilsner vagy a barna lager egy jóval markánsabb, és így egyedibb ízvilággal rendelkeznek, ezért sokkal megosztóbbak lehetnek, ráadásul annyira nem is ismert márkához tartoznak. Szóval összességében a Zlaty Bazant 10 egy egészen okés ivósör, és bár árkategóriájában vannak nála jobbak is, azért sikerült azt hiszem valamelyest megértenem a hype-ot körülötte, és azt kell, hogy mondjam, a 10 ballingos pilsek közt nálam egész jó helyre került a képzeletbeli ranglétrán. :)

Hagyományos belga ale-ek a Metroból

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A hagyományos belga ale-ek bevallottan a kedvenc söreim közé tartoznak úgy általában, persze ebben a nagy és átfogó kategóriában is akadtam már gyengébb vagy akár kimondottan pocsék darabokra, de… melyikben nem? Másrészről meg elég jó aránnyal találok benne a saját ízlésemnek megfelelő tételeket, melyek többsége ráadásul könnyen el is érhető. A tradícionális flamand sörök ott vannak általában a legtöbb nagyáruház polcain, de a legátfogóbb szortimentet mindenképpen a Metro tartja, ahol a nagy multik(Heineken, Inbev, Carslberg… stb.) termékeitől kezdve egészen a stílus csúcsát jelentő trappistákig számos ilyen kategóriájú sört meg lehet találni. A műfaj csúcsának itt is fellelhető képviselőiről már volt szó a Chimay csoporttesztben és a Trappistes Rochefort 10-esről szóló bejegyzésben. Most éppen ezért erre a tesztre mindenféle olyan belga ale-t válogattam össze a Metro polcairól – úgy nagyjából 600-700 forintos ártartományban – amelyek nem sorolhatóak a trappisták közé

//Affligem Blonde//

Kezdjük mindjárt egy belépő szintű darabbal, a Heineken forgalmazásában polcokra kerülő Affligem Blonde-dal, amely hasonlóan a Leffékhez egy, a saját kategóriája átlagánál olcsóbb, de egyúttal egyszerűbb, és e két jellemzőből egyértelműen következően a nagyobb tömegeknek szánt belga ale. Ennek megfelelően magán viseli a szokásos stílusjegyeket, mind ízében mind illatában ott van a tipikus belga maláta és élesztő, de amúgy elég visszafogott az íze, viszont a trópusi gyümölcsös, picit keserű komló, amely a kortyot zárja, egészen tetszik. Kellemes, ámde nem egy komoly vagy bonyolult darab, és kifejezetten karakteresnek sem mondanám, max talán a komlójáról lehet felismerni. Ha még nem kóstoltad, de kedveled a belga ale-eket egy próbát megérhet, de sokat nem érdemes várni tőle, és valszeg akkor jársz a legjobban, ha valami leárazás során szerzed be.

//Delirium Tremens//

Ez az egyik kedvencem ebben a stílusban, és bár se nem apátsági, se nem trappista, és utóbbiakhoz nyilván objektíven nem érhet fel, szubjektíven mégis majdnem annyira szeretem a Brouwerij Huyghe termékét is, mint amazokat. Illata kellemesen gyümölcsös, hozza a szokásos belgás élesztős-malátás jegyeket, emellett trópusi gyümölcsösséget is előrevetít, amely valóban az ízében is bőven ott van, de ezt az édességet a kortyban fanyar lezárással ellensúlyozták, és így összességében egy egészen egyedi karaktert adtak a sörnek. Részemről mindenképpen erősen ajánlott darab.

//Duvel//

A Duvel Moortgat híres-neves söre majdnem annyira előkelő helyen szerepel nálam, mint a Delirium Tremens, ha belga ale-ekről van szó, tehát megint csak egy kimondottan minőségi és erősen ajánlott tételről van szó. A stílusának tipikusan kellemes, édes, gyümölcsös illata jellemzi, leginkább szőlőre szoktam asszociálni róla. És a korty sem hazudtol meg, egy szépen összerakott hamisítatlan erős flamand ale-t kapunk, mely természetesen a szokásos élesztős-malátás alapú, amiben ugyanúgy ott van a gyümölcsösség, itt is leginkább szőlősség képében, amely összességében már-már egy borszerű karaktert kölcsönöz a sörnek.

//Kwak//

A soron következő tesztalany volt az első komolyabb belga ale, amit jó pár évvel ezelőtt megkóstoltam, és instant kapudrogként rántott be a tradícionális flamand sörök népes világába. Mindenképpen a kedvenceim között van tehát a Brouwerij Bosteels terméke, azonban azt el kell ismernem, hogy nincs markáns íze. Mármint nincs igazán egy vagy akár több erőteljes ízjegy, ami alapján azonosítani lehetne, és ez az állítás az illatára is ugyanúgy igaz. De a Kwak lényege nem is az intenzíven támadó kortyérzet, hanem sokkal inkább a selymes harmónia, amelyben tökéletes egyensúlyban és elegáns visszafogottságban forr össze a karamellesség a szolid erdei gyümölcsösséggel a félreismerhetetlen, stílusra jellemző telt malátás-élesztős alapon.

//Tempelier//

A Tempelier a Corsendonk terméke, nekik pedig egészen jó cuccaik szoktak lenni, azonban sajnos a Tempelier nem éri el a saját néven futó söreik színvonalát, de azért nem is olyan rossz, ha önmagában nézzük. Illata és íze a stílusra jellemző édeskésséget hozza, a kortyérzet kimondottan krémes, viszont konkrét ízjegyként majdhogynem csak az egyeduralkodó karamellásságot tudnám említeni. Ugyan ott van mögötte valamiféle gyümölcsösség is, de annyira visszafogott, hogy képtelen voltam konkrét fajtákat(pl. trópusi gyümölcsök, erdei gyümölcsök… stb.) kivenni belőle. Ahogy mondtam, nem rossz, sőt egész kellemes a kortyérzete, de kicsit üres azért, én leginkább más belga ale-eket választanék helyette ebben az árkategóriában.

Braufactum Indra teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Akárhányszor járok a Metroban, mindig találok valami számomra tök ismeretlen cuccot, és legutóbb ezt a szerepet a Braufactum terméke töltötte be. Sose találkoztam korábban ezzel a Radeberger csoporthoz tartozó német gyártóval, és az a helyzet, hogy maga a sör típusa sem annyira mindennapi elviekben, mert papíron ez egy „búza IPA”, vagyis egy weizennek és egy india pale ale-nek egyfajta hybridje kéne, hogy legyen. Korábban találkoztam már hasonló elgondolással a Karpat részéről, de őszintén szólva a Wheat Belgian IPA az egyik leggyengébb termékük, mert az egész egyedi koncepció náluk egy szimplán szar búzasört takart.

Az a helyzet, hogy ezért kicsit bizalmatlan voltam az Indrával szemben, de ez a sör hamar rácáfolt az aggodalmamra, viszont a gyártó ígéretét nem váltotta be. Az a helyzet, hogy a búzamaláta hatását nem igazán érezni, nem nagyon értem, miért kellett egyáltalán beletenni, mert enélkül is tök jó IPA-ként működik a Braufactum Indra, melynek a komlóválogatása egy érdekes, karakteres ízvilágot tár elénk. A cascade trópusi gyümölcsös jegyeket hoz, míg a magnum egyfajta fűszerességet, de felütik a fejüket őszi gyümölcsök is, például őszibarack vagy alma… szóval kimondottan tetszett a komlózás, amely egyébként eléggé mérsékelten keserű csak. Viszont tök jó harmóniában van az édes malátalappal, és bőven hoz elég ízjegyet, így engem az utóbbi abszolút nem zavart.

Részemről mindenképpen ajánlott tehát a Braufactum Indra, ha valaki egy jól összerakott, kellemes és nem túl keserű, de azért karakteres komlózású IPA-t inna egész jó áron, hiszen össz-vissz 590 forintot kellett a három decis üvegért ott hagyni a Metro kasszájánál, ami szerintem teljesen korrekt egy ilyen minőségű IPA esetében.

Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A Maisellel, mint gyártóval már találkoztam korábban, és a cuccaik amúgy elég jó benyomást tettek rám, sőt! A Maisel & Friends Marc’s Chocolate Bock az egyik kedvenc „sima” baksöröm lett, és a barna búzájuk is kimondottan tetszett. Szóval amikor megláttam a Metroban a 0,75-ös üvegbe töltött Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale-t, nem volt kérdés, hogy bekerül a kosárba.

 
Pohárba kitöltés után hamar kiderül, hogy egy tipikusan narancsos színű, szűretlenségéből fakadóan opálos, intenzíven gyümölcsös – leginkább mangós és barackos – illatú ale-ről van szó. Ha pedig belekortyolunk, akkor egyből észrevesszük majd, hogy az illatában megjelent gyümölcsök a sör ízében is visszaköszönnek, de itt már narancsosság és nagyon pici fűszeresség is keveredik melléjük. A Jeff’s Bavarian Ale-t korrekt test és magas alkohol jellemzi, azonban utóbbi nem zavaró, nem üt ki, nem lesz tőle karcos a sör, csak egy kis melengető érzetet ad hozzá az összképhez. A malátaalap kifejezetten finom és telt, ráadásul a búzamaláta is jól illeszkedik az egész koncepcióba.

Ahogy a sorozat másik általam ismert darabja, a Marc’s Chocolate Bock, úgy a Jeff’s Bavarian Ale is egy jól sikerült, egyedi és karakteres sör, amelynek bár 0,75-ös üvegéért az 1300 forintos ár kissé húzósnak tűnhet elsőre, de ha azt vesszük, hogy 3,3 decire levetítve ez 572 forintos árat jelent, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen szintű és minőségű ale-ért ez nem számít soknak, sőt igazából teljesen rendben van.