2020. december 30., szerda

Az igazi csoda! – Borsodi Hoppy & Borsodi IPA teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Csoda történt, a lóhugyszerű mosogatólé sörré változott… vagy valami ilyesmi. xD Mindenesetre eddig még Borsodinak felcímkézett dobozból vagy üvegből nem töltöttem ki olyan italt, aminek volt is íze, és ami még fontosabb, az nem volt okadék. Viszont ez most megtört, ahogy tesztelésre kerültek a legújabb, igencsak minimalista címke desginú termékeik(melyekért egységesen 290 forintot kellett a kasszánál hagyni)…

//Borsodi Hoppy//


„Karakteres komlósság borsodis csavarral.” – riogat a marketing szöveg a Hoppy dobozán, amely elviekben egy hidegkomlós lager, tehát rosszabb esetben valami olyasmi, mint a Dreher Hidegkomlós, jobb esetben meg valami olyasmi, mint az Urpiner Extra Chmeleny. Az igazság az, hogy még az előbbit se néztem ki a Hoppyból, és nagyon tartottam attól a bizonyos „borsodis csavartól”, de már elszántam magam a tesztre, szóval nem volt visszaút! Mindenre készen felpattintottam a dobozt, és kitöltöttem az egyértelműen szűrt, világos színű italt a pohárba. Ahhoz képest, hogy hidegkomlózott, nem olyan intenzív az illata, de legalább nem is kellemetlen, egész okésan édeskés. Az íze ehhez hű, az is totál édes, amolyan mézesen, virágosan, ami végül is felfogható egy csavarnak, mert erre egyáltalán nem számítottam. A probléma az, hogy emellé a karakter mellé vizesség párosul, és így, ilyen csupa édes ízzel egy vékony hidegkomlós lagert én nem igazán tudok értelmezni. Mármint ne értsétek félre, nem rossz a sör, még akár azt mondom, hogy fél litert is meg tudnék belőle inni, csak nem igazán látom az értelmét. Itt megint csak az a baj, mint a Pécsi Szalonnál, hogy ilyen sört leginkább szomjoltónak vennék, arra meg ezzel az eléggé mézesen, virágosan édes karakterrel nem jó nekem. Viszont egyik spanom és egyben kóstolótáram, a csapat nagy édesszájúja, Shinobi ezzel a lelkes felkiáltással fejezte be a saját adagját: „Engem ez a sör boldoggá tett!” Szóval ez inkább egy ilyen szubjektív dolog, valszeg akik hasonlóan édesszájúak, mint Shinobi, szintén szeretni fogják ezt, mert amúgy meg objektívan nézve olyan nagy hibája nincs a Hoppynak, és a nagygyárak újhullámos trendeket meglovagolni kívánó próbálkozásai között ez még akár egész érdekesnek is mondható.

//Borsodi IPA//


Ismerős, de új, Borsodi, de IPA, ez maga a csoda. Igen, valójában ez a legnagyobb csoda, mert ez a Borsodi végül is konkrétan ízlett is. Opálos kinézetű, szűretlen IPA-ról van szó, ami ha nem is feltétlenül jobb a Soproni Óvatos Duhaj IPA-nál, de a Dreher ilyen típusú sörénél azért igen, és úgy összességében elég kompetens termékről van szó a fent említett mezőnyben. Illata intenzívebb, mint a Hoppyé, ráadásul kellemesen citrusos is. Teste egész korrektnek érződik, a maláta alap jól harmonizál a komlók gyümölcsösségével, viszont komlókeserűt ne keressünk benne, sőt konkrétan utóíze sincs, de ezt leszámítva ez – a helyén kezelve nyilván – egy egész jó próbálkozás.

A magyar valóság 2.0 – Magyar nagyüzemi alapsörök csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


2.0, mert volt már egy ilyen című bejegyzés, csak az az akkor elérhető Óvatos Duhajokról szólt. És igen az is a „magyar valóság” mostanában, hiszen a nagy gyártók újhullámos trendeket követni próbáló kísérletei közül az a széria lett (szerintem) a legnépszerűbb, de azért az igazi, nagybetűs MAGYAR RÖGVALÓSÁG sörben még mindig a négy régi alapsör, a Soproni, a Borsodi, a Dreher… meg a Pécsi Szalon. A kvartett, amely annyira alap, hogy a legkisebb éjjel-nappalikban is ott figyel a polcon és valamelyiket még a legeldugottabb, düledező borsodborzasztói kocsmában is fixen csapra verik, és annyira népszerű, hogy amikor a haver a buliban sört emleget, még mindig inkább csak reménykedsz abban, hogy Soproni Klasszikus helyett Óvatos Duhaj IPA-t rejt a hűtő, semmint szinte biztosra veszed. És ha már ilyen gyakran jöhet szembe valamelyikük, nem árt, ha tudod, mennyire fog fájni az a bizonyos találkozás…

//Soproni Klasszikus//


A Heineken Hungária alapsöréért 240 forintot kellett a kasszánál hagynom, cserébe pedig egy kifejezetten büdös, már az illatából… helyett szagából… egyértelmű, hogy kukoricát tartalmaz, de persze ha kibontás előtt checkoljátok az összetevőket, akkor már előre tudni fogjátok ezt. Ettől függetlenül mondjuk nem fog kevésbé sokkolni a sör szaga, de az már más kérdés. A lényeg egyébként is az íze, szoktam mondogatni, és ez itt is igaz lehet, hiszen végül is meg lehet inni befogott orral is a Soproni alapsörét… vagyis meg lehetne, csak az a baj, hogy a kortyérzet ennek erősen gátat szab. Egy finoman fogalmazva is kifejezetten kellemetlen édes-savanyú egyveleget kapunk, amiben a jó esetben is korrektnek mondható malátalap keveredik össze a kukoricadarával, és amiből fél liter elfogyasztása felér egy komolyabb kihívással. Oké, a Heineken Hungáriának talán még lehetne az a mentsége, hogy nekik legalább van egy egész korrekt világos lagerük, az 1895, ami meg is felel a Német Tisztasági Törvénynek, csak az a baj, hogy azért szerintem ez is sántít, mert még ha így is van, azért az alapsört, ha nem is élvezhetőre, de legalább jellegtelenre, „ártalmatlanra” illene megcsinálni, mert így a Soproni Klasszikus erősen rontja az amúgy itthoni vizonylatban egész okésnak mondható portfólió összképét. Ha engem kérdeztek, én a pár éve feltámasztott majd újra eltemetett Kinizsit tenném meg alapsörnek, ezt meg valami borzalmasan nevetséges fantázianévvel alsópolcos termékként palackoznám…

//Borsodi Világos//


A Borsodinak a legnegatívabb a reputációja a négy nagy gyártó közül, ennek megfelelően tőlük vártam a legocsmányabb moslékot, és nem is lőttem mellé. A pisisárgaszínű italnak mondjuk meglepő módon nincs agresszív illata/szaga(?), de ami van az nem túl jó, leginkább savanykás. A korty maga kis édeskés malátássággal kezd, de ez hamar átfordul egy durván maró savanyúba, amit természetesen itt is a kukorica okoz. Szoktam olyanokat írni, hogy így általánosságban ez és ez a sör érzetre friss, krémes, lágy, van éppen száraz, esetleg karcos... na, a Borsodi Világosra leginkább a „poshadt” jelzőt használnám. Ugyanúgy 240 forintba került, mint a Soproni Klasszikus, és kb. ugyanolyan ihatatlan is, de azért még kicsit még jobban fáj, mint a Heineken Hungária terméke.

//Dreher Gold//


A Dreheré szerencsés eset, mert ők nemrég lecserélték a kukoricás Classicot az immár „tiszta” Goldra, úgy hogy itt azért reménykedtem, hogy legalább valami iható kerül a pohárba. Az édeskés illat nem valami nagy szám, de ebben a kategóriában a fenti kettő után mindenképpen biztató. Az íze egysíkúan és unalmasan malátásan édes, de legalább nem bántó. Viszont az a baj, hogy a végéről teljes egészében hiányzik a komlókeserű, és úgy egyébként nincs is igazán utóíze. Ez azért nagy baj, mert egy ilyen sörnek számomra kb. egyetlen funkciója lehet: jóóó hidegre hűtve felfrissítsen. Csak így, hogy az egész malátás édességből áll, nem igazán tudom elképzelni, hogy ezt a szerepet be tudná tölteni, így meg igazából nem látom értelmét, miért fizetném ki érte a 260 forintos árat. Persze ha ingyen adják, ezt legalább meg tudnám azért inni a Sopronival és a Borsodival ellentétben.

//Pécsi Szalon//


Ebből is kivették a kukoricát, bár névváltoztatáson nem esett át, mint a Dreher. A 225 forintos árával olcsóbb is volt, mint amaz, szóval volt ebben potenciál, de mégsem sikerült a szemétdomb királyát lelöknie a trónjáról. Nagyjából ugyanaz a problémája, mint a Dreher Goldnak, csak itt nagyobb az a gond. Komlósságnak se híre se hamva, mind az illata mind az íze ennek is egysíkúan édes, és csak és kizárólag malátásan édes, de már-már olyan szinten gejl és tömény, mint mondjuk egy malátaital. Frissítőnek ez sem jó, sőt a fentiek miatt nekem ebből is kihívás lenne fél litert elfogyasztani, még ha nem is akkora, mintha a Borsodiból vagy a Soproniból kellene ennyit meginnom.

Ízesített lambicok a Heineken Hungária forgalmazásában – Mort Subite Witte & Mort Subite Kriek teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Ezek is pakkban voltak, mindkét fajtából kettő-kettő, plusz ehhez is járt egy pici, 0,25-ös kehely. Mondjuk ezt itt még értem is ellentétben a La Trappe-ssal, mert itt maguk az üvegek is két és fél decisek. Tescoban sikerült rátalálnom, és ezért 2800-at kértek, és ha - úgy, mint a Delirium Noeles bejegyzésben - tartjuk magunkat ahhoz, hogy a kelyhet öccázé számították, akkor 575 forintos darabárat, ami ugyan még mindig 75 forinttal több, mint a sima bolti ára a Krieknek(a Witte-t nem láttam még sehol külön, szal ahhoz ebből a szempontból nem tudok hozzászólni), de azért már elfogadható. Tehát a pakk elviekben oké, bár lehetne kicsit olcsóbb azért, de a lényeg mégiscsak az: milyenek maguk a sörök?

//Mort Subite Witte//


Számomra mindenképpen ez volt az izgalmasabb tétel, mivel ezt még nem kóstoltam korábban, a Krieket viszont ittam már csomószor. Érdekes egy készítmény egyébként is, mert ez úgy ízesített lambic, hogy a szokásos gyümölcskoncentrátum helyett aroma(egészen konkrétan barack) került bele, plusz van benne búza is(erre utal a nevében a „witte”). Az aroma elsőre nem hangzott túl biztatóan azonban már az illatában érezhető nagyon intenzív, és abszolút természetesnek ható barackosság nagyrészt már el is oszlatta az aggodalmamat. Az íze meg a maradékot is messzire száműzte, mert egyrészt a fent említett gyümölcsösség a korty során sem volt mesterkélt, másrészt meg a búzásan fanyar lezárás szépen egészítette ki azt. A Mort Subite Witte egyébként könnyed, de totál nem vizes, pont olyan a teste, ami egy ilyen ízesített lambichoz passzol.

//Mort Subite Kriek//


Ezt már ismertem, méghozzá elég jól, de ez azért nem túl meglepő. Ahhoz képest, hogy lambic, nagyon mainstream sör eleve, mivel elég sok heinekenes vendéglátóhelyen csapra szokták verni, de mondjuk szerintem ez nem baj, lévén egy korrekt kriekről beszélünk. Persze nem olyan friss és nem olyan intenzív se az íze se az illata, mint mondjuk egy Lindemans Krieknek, és nem is annyira fanyar, mint az előbb említett kedvencem, deee… rendben van. A meggy és a lambic alap egy összességében finom fanyar italban egyesül, ami egész jól reprezentálja a krieket, mint típust. Szóval aki szereti a krieket, nem hiszem, hogy nagyon csalódna benne, de amúgy túlzott elvárásokat sem kell támasztani, vannak ennél jobb tételek is ebben a műfajban.

Rózsaszín elefántok karácsonya – Delirium Noel teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Rózsaszín elefántok korcsolyáznak befagyott tavakon, szánkóznak le hófedte hegyoldalakról és még a kaporszakállú Sánta Klausz szánját is ők húzzák… a palackok szokásosan őrült címkéjén meg a metrós pakkhoz járó kehely mintáján. De ha szenteste vágod be mind a négy üveget, hidd el, fixen megelevenednek előtted a komikus grafikák és az egyikőjük melletted fogja kanalazni a halászlevet a karácsonyi vacsorán, miközben becsiccsentett társaik ünnepi éneke visszhangzik a füledben. Mert hát a 10% alkohol az nem vicc, ahogy az sem, mennyire szépen, kellemesen melengetve simul bele az összképbe… de ne szaladjunk ennyire előre!


Kezdjük az illatánál, ami nem túl intenzív ugyan, de cserébe kellemes, hívogató, amolyan karamelles, mogyorós, diós keverék. A fő attrakció természetesen az íz, amelynek az alapját az illatában felelhető hármas adja, de kapunk hozzá egy határozott szilvás vonulatot is, és persze, ahogy említettem már, az alkohol íze is ott van, de abszolút nem bántó módon: a Delirium Noel tekintélyes teste jól elfedi, egyáltalán nem karcos eme ünnepi belga erős ale, akármennyire is hangsúlyos itt az „erős” jelző. Ez alapján egyébként joggal mondhatnátok, hogy hát ez a leírás ráillik egy „sima” ilyen típusú sörre is, mi ebben a karácsonyi? Nem egy konkrét összetevő vagy ízjegy, de az egész kortyérzet, az összkép olyan, mint egy jóféle folyékony karácsonyi sütemény, úgyhogy ennek a Delirumnak a speciális mivolta elvitathatatlan, és… amúgy meg egy király sör, csakúgy, mint az alap, a Tremens, szóval mindenképpen erősen ajánlott. A pakk mondjuk csak Metróban kapható tudtommal, és 3500 forintot kellett érte a kasszánál hagyni, ami 875-ös darabárat ad ki, ha úgy nézem, hogy a kehely ajándék, és ez metrós mércével nézve picit drága. Viszont általában azért a pakkokhoz nem így kell hozzáállni, az a marketingmaszlag csak a szórólapban, hogy „ajándék pohárral/korsóval”, mert ha ezt veszed alapul, akkor mindig irreális lesz a darabár, de ha… azt mondom hasraütésre, hogy öccázé számították valójában a kelyhet, akkor már mindjárt barátibb(750 ft) lesz a darabár, ami meg szerintem tök jó ilyen király sörért, szal… erősen ajánlott a sör, a pakk, az egész, ennyi a lényeg! ;D

2020. november 16., hétfő

Kajak ezt isszák a német csövesek? - Oettinger csoportteszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Egyszer régen valakitől azt hallottam, Németországban a csövesek isznak Oettingert, és hogy ezért fixen szar lehet. Tény, hogy odakint a márka cuccai a legolcsóbb sörök közt vannak, de azt persze nem tudom, hogy ez a városi legenda igaz-e, viszont ha igen, akkor a német csövesek jobb sört isznak, mint itthon a legtöbb átlagfogyasztó…

Nálunk az Oettingerek nem igazán elterjedtek, Auchban és Metroban lehet csak őket kapni, illetve idén az Oktoberfest alkalmából Aldiban is feltűntek limitált ideig. (A Festbier csak ott volt megvásárolható.) Az áruk olyan 220 és 250 forint között mozog, és ehhez képest én azt tapasztaltam, hogy elég korrektek, amolyan német minőség és ízvilág, csak „budget” kiadásban. De ez itt most nem szitokszó, valójában az Oettinger bármelyik terméke tök jó választás lehet azoknak, akik szeretik a tradícionális német ízvilágot és kedvező áron keresnek ivósört.

//Oettinger Pils, Festbier és Export//


Együtt beszélek a háromról, igen, mert az Oettinger világos lagerei elég hasonlóak, és ha valaki mondjuk haverokkal dumálgat és közben gurít le mindegyikből egy-egy korsóval, akkor simán lehet, hogy úgy áll fel az asztaltól, hogy ez a három igazából tök ugyanaz a sör volt. Persze ez azért nem így van, mert bár az illata mindháromnak malátás és mindhárom kortyérzetére rá lehet fogni, hogy malátahangsúlyos, azért vannak különbségek. A Pilsbe – hogy nevéhez azért próbáljon hű lenni - azért több komlókeserű jutott, viszont a malátalap annak ellenére, hogy kellemes, itt a legüresebb, és egy hajszállal vizesebbnek is éreztem, mint a másik kettőt. A Festbier illatában viszont intenzív almásság fedezhető fel, és ez a korty során is visszaköszön, ugyanakkor komlókeserű gyakorlatilag nincs is benne. Tulajdonképpen a Festbier egy helles, de persze azért nincs azon szinten, mint mondjuk a Paulaner Münchner Hell, de árához képest rendben van. Az Export is helleses jellegű, illatában és ízében is jelen van némi őszigyümölcsösség, bár nem olyan határozottan, mint a Festbier esetében. Összességében mindegyik oké volt, részemről ivósörnek ilyen áron bármelyik jöhet simán, de a három közül az intenzíven almás Festbier lett a kedvencem.

//Oettinger Schwarzbier//


Érdekes, mert ezt ittam már évekkel ezelőtt is, és úgy emlékeztem, hogy kifejezetten kávés és száraz karakterű. Ehhez képest ez a mostani tesztalany mind illatában mind ízében inkább a karamelles édesség felé hajlott, alig volt pörköltes. A teste természetesen relatíve vékony, de ez így szokott lenni a schwarzbiereknél. Nem igazán az én ízlésem, nekem inkább a jóóó pörkölt malátás fajták jönnek be, mint mondjuk a Köstritzer Schwarzbier, de ettől függetlenül rendben van ez is, az édesebb barna lagerek kedvelőinek simán ajánlható.

//Oettinger Hefeweizen//


Egy hagyományos német gyártó kínálatából nem hiányozhat a weizen, és nincs ez másképp az Oettingernél sem. Általában itthon a komolyabb búzák négyszáz, vagy még inkább ötszáz környékén kezdődnek, ilyen olcsón igazából csak a diszkontüzletek sajátmárkás termékei vannak meg a Valentins… utóbbi egyébként korrekt. Ahogy az Oettinger is, nagyjából ugyanaz a szint a kettő: elfogadható darabja a stílusnak, annak szokásos jegyeivel. Mert hát kitöltöd, és ott van az opálos italon a szép nagy, tartós, hófehér hab, illata és íze picit citrusos, picit banános meg a korty vége fanyar is, de az egész nem kelt olyan friss és üde érzetet, nem olyan kifinomult és csiszolt koncepció, mint a drágább társaik. Viszont ennyi pénzért rendben van, árkategóriájában majdnem egyeduralkodó is, ahogy említettem, a Valentins az egyetlen érdemi kihívója.

Kisdobozos majomkodás AKA Az Eichbaum legújabb söreinek csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Na jó igazából nem az, csak azért ez a címe, mert jól hangzik. Valójában az Eichbaum új, majmos 0,33-asai nagyon is komoly ajánlatok most, sőt szerintem a legjobbak, ha valaki nem hagyományos típusú(pilsner, barna lager… stb.), hanem újhullámosabb ivósört keres magának. Sparban, Intersparban lelhetőek fel alapvetően háromszáz forintért, de ideiglenesen felbukkantak a Penny polcain is, ott ráadásul kétszázért adták őket, ami kb. ajándék volt, de – ahogy említettem is – ez sajna csak egyszeri alkalom volt. Ettől független úgy gondolom, háromszázat is simán megérnek. Oké, persze ott vannak a hazai nagyüzemek mindenféle próbálkozásai, az Óvatos Duhajok, a szépen alliteráló Pécsi Prémiumok meg a Dreher komlósai meg ale-jei és lám léteznek még csodák: még a Borsodi is képes volt lefőzni egy elfogadható sört. És igen ezekből fél litert kapunk háromszázért, viszont az Eichbaum új cuccai hiába drágábbak, többet is tudnak, mint a fent említett vetélytársaik…

//Eichbaum Session IPA//


Az Eichbaum Session IPA az a fajta IPA, aminek már a megjelenése is vidám és frissítő, a korty burjánzik a gyümölcsösségtől és az utóíz is alig vagy semennyire sem keserű. Én szeretem az ilyen IPA-kat (is), és a tesztalanyunk árához mérten szerintem egy kifejezetten jól sikerült darab. Színe opálos, narancslére emlékeztető, illata intenzíven gyümölcsös, én leginkább mandarint és barackot leltem fel benne. A korty megfelelően testes és itt sincs hiány gyümölcsösségben, az illatában előrevetítettek mellé még elég határozottan belép a mangó is, a lezárás pedig grapefruite-osan keserű és moderáltan száraz is.

//Eichbaum Wheat Pale Ale//


Érdekes név, ami érdekes koncepciót sejtet, gondolom egy APA és valamiféle búzasör fúziója szeretne lenni. De legyen akármi is, valszeg a legjobb darab a sorozatból, mert mind illatában mind ízében megvan benne az a trópusi gyümölcsös vidám kavalkád, ami a Session IPA-ban is ott volt, ugyanakkor a korty második felében és a lezárásban ott van a búzás fanyarság is, ami királyul ellensúlyozza az édes gyümölcsösséget. Ráadásul a két jelleg egy harmonikus egészet is alkot, nem esik szét a sör, és amikor isszuk, igazából nem azon filózunk, mi a fene lehet ez, hanem adja magát, hogy ez a Wheat Pale Ale, egy koherens egész, és ami még fontosabb egy, egészen érdekes koherens egész, ami még piszkosul finom is.

//Eichbaum Beastly Red//


A Beastly Red nálam a sorozat leggyengébb darabja, de még ez is egy korrekt sört jelent, viszont ez engem nem tudott úgy megfogni, mint az előző kettő. Kezdjük azzal, hogy alig van valami illata, és ez engem már kapásból eléggé zavart, plusz ami még egyből feltűnt, hogy ellentétben a Session IPA-val és a Wheat Pale Ale-lel ez nem elég testes. Sőt kifejezetten vékonynak érződik, holott papíron 13,3 balling, szóval elvileg nem kéne ilyennek lennie. Az íze ettől függetlenül nem rossz, sőt a szilvás és meggyes jegyek tökre tetszettek benne, a komlókeserű a végén viszont szerintem nem annyira szerves része a koncepciónak, eléggé kilóg belőle és olyan egyszerű, unalmas és bárdolatlan is az egész komlózás, szóval ez abszolút nem tetszett a sörben. Ettől függetlenül iható, konkrét ízhibája, mellékíze nincs, sőt mondom a gyümölcsössége még be is jött, deee… ezt nem venném meg még egyszer, a sorozat másik két tagját sokkal jobbnak éreztem.

2020. május 25., hétfő

Elixbeer Brown & White teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Nem tudom, ki mennyire emlékszik az Alakor Biosör nevezetű búzasörre, de pár éve eléggé nyomták több szupermarketben is, szóval elég nehéz volt nem összefutni vele. Mostanság nem nagyon szoktam látni a hiperek polcain, ami kár, mert nekem bejött anno, főleg amikor háromszáz forintért adták a Pennyben…
Egy bizonyos Körös-Maros Biofarm állt emögött a termék mögött, akik a mostani Lidl sörvásár keretein belül bedobták a piacra a legújabb cuccukat, az Elixbeer Brown & White-ot.

 
Ez is egy búzasör, csak éppen barna változat, amit mind az amúgy még kisüzemi berkekben is kiemelkedően informatív – balling foktól az IBU-ig mindent megtalálunk rajta – címke színkódja már előrejelez. De persze teljes bizonyosságot akkor szerzünk majd erről, amikor a sötét színű ital a pohárba kerül. A megjelenése az ital színével erős kontrasztban álló szép fehér habbal elég impozáns, és az illata is kellemes, leginkább pörkölt malátásságot vetít előre, ám azért nem valami intenzív. Ízében viszont már erőteljesen érződik a kávésság és némi étcsokisság, mely jegyekhez száraz kortyérzet társul. Azonban ezeket ellensúlyozza a búzamaláta lágy édessége, és így összességében egy egészen egyedi, de mindenképpen koherens és harmonikus összképet kapunk.

Az Elixbeer Brown & White részemről tehát egy remek sör, különösen a mostani áron, hisz mindössze 400 forintot kell a 0,33-as üvegért hagyni a Lidl kasszájánál.

2020. május 21., csütörtök

Sörök Fertőrákosról - Krois Brewery csoportteszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Egyszer régen, majd’ egy éve egy spanom Sopronban járta a kocsmákat, amikor váratlanul belebotlott egy számára addig ismeretlen hazai kisüzem cuccaiba. Amiben persze nincs semmi különös, hiszen manapság már minden második falura jut egy feltörekvő craft főzde vagy egy lelkes amatőr házi sörfőző, szóval elég nehéz is lenne követni ezt a hazai mikro színteret, még akkor is, ha a blog teljes egészében erre fókuszálna. Ahogy abban sincs semmi extra, hogy amikor rám írt, kéne-e négy ad hoc tesztalany, gondolkodás nélkül válaszoltam: kéne!

Akkor régen, majd’ egy éve át is vettem tőle a négyes fogatot, megnéztem a címkéken feltüntetett gyártót, és arra jöttem rá, hogy nekem sem mond az égvilágon semmit a Krois Brewery. De akkor nem is foglalkoztam vele igazán, egyszerűen csak egymás után felpattintottam a három decis üvegeket, és a szokásos jegyzetelgetés közepette megiszogattam őket. Aztán szépen el is feledkeztem róluk, pár napja akadtam rá a tapasztalataimat megörökítő txt-re a kiszolgált három terrás winyóm egyik legmélyebbre temetett, rég elfeledett almappájában. Ekkor hirtelen elhatározásból rákerestem a gyártóra és közben igazából már meg is született bennem az elhatározás, hogy megírom a cikket a Krois Brewery söreiről. Kivéve persze, ha azóta a gyártó a teljes portfólióját lecserélte már, és az általam kóstolt darabokat már nem is gyártanák, mert akkor ugye túl sok értelme nem lenne az egésznek…

Viszont mikor rátaláltam az egyben egyfajta webshopként is funkcionáló honlapjukra, könnyedén meggyőződhettem róla, hogy mindegyik tesztalany a jelenlegi szortiment részét is képezi. Egyébként maga a honlap egész pofás, főképp, ha azt vesszük, hogy nem egy nagyon a köztudatban lévő fővárosi craft főzdéről van szó, hanem egy kb. a teljes ismeretlenség homályába vesző vidéki – egészen konkrétan fertőrákosi - gyártóról. A webshopos árak egyébként első blikkre nem tűnnek rossznak egy palackra leosztva, sőt 550 forint három deci jóféle kisüzemi stoutért elég jó idehaza, viszont erre – a kosárba helyezett mennyiségtől függetlenül egységesen - rájön még elvileg 900 forint szállítási költség is, ami azért rögtön kicsit más megvilágításba helyezi az egészet. Illetve csak nagy tételben lehet rendelni, tehát vagy hatos csomagot kell venned vagy egy teljes tálcányit. Más opció nincs, kivéve ha nem online vásárolsz, amihez a honlapon segítségképpen mellékeltek egy „sörtérképet”, amin be vannak jelölve az országban azok a pontok, ahol elérhetőek a termékeik. De, mert hogy azért itt is van egy de, ezek nagyrésze pár fővárosi sörszaküzlet kivételével vendéglátóhely, és nem kiskereskedelmi egység, tehát éttermek, kocsmák, kávézók szerepelnek zömmel rajta meg Cili vitaminháza. Ami talán egy bolt. Asszem. Öhm… szerintem lépjünk túl rajta, egyébként is úgy tudom a sörben van B vitamin, szóval akár miért ne… ?

Oké, mindezektől függetlenül én 700 forintos darabáron vettem át a haveromtól a söröket, ami itthoni trendeket figyelembe véve átlagosnak mondható három deci kisüzemi sörért, szóval mondjuk, hogy az ár itt most oké, se nem pozitívum, se nem negatívum, ezért inkább ugorjunk is a valódi értékelési szempontokra: az egyes sörök ízére.

//Krois Klassik//


A Klassik nevezetű sörük egy pilsner, a gyártó szerint egészen konkrétan a német vonalhoz tartozó. Az igazság viszont az, hogy a kisüzemek pilsei sosem tartoznak semelyik hagyományos vonalhoz, maximum – jó távolról – közelíthetik azokat, de leginkább egy külön csoportot képviselnek. Ennek a csoportnak a személyes megítélése részemről nem túl jó, lévén az általam eddig újhullámos főzdéktől kóstolt pilsnerek nem igazán voltak önmagukban se jók, de ha meg igen, akkor sem vehették fel ár/érték arányban a versenyt egyes nagyobb gyártók termékeivel… és itt leginkább a Csehszlovák térség bizonyos főzdéire gondolok. Röviden tömören a craft főzdéknek semmi esélye az olyanok ellen pilsnerek terén, mint mondjuk egy Bernard vagy Urpiner, és szerintem a nagy többség nem is ilyen típusú söröket vár az újhullámos főzdéktől, hanem APA-kat, IPA-kat, stoutokat… stb.

Nem kis fordulat lenne, ha ezután azt mondanám, hogy a Krois Klassik kivétel a fentiek alól, de nem is fogom. Ugyan a fűszeres illata biztató, és magában a kortyban is tök jó a komlózás, de a malátalap egyáltalán nincs vele harmóniában, ráadásul önmagában is elég fura, amolyan szájpadlásra tapadós érzete van. Nem kimondottan kellemetlen a Krois Klassik, és nincs is konkrét bántó mellékíz benne, de fura és az összhang teljesen hiányzik belőle, pedig pont a pilsner típusnak kéne a kesernyés komló és az édes maláta közti tökéletes harmóniájáról szólnia elviekben, szóval… nem, nem hiszem, hogy ilyet még egyszer szívesen innék, ezúttal is maradnék inkább a jól bevált pilseimnél.

//Krois La Grisette//


És itt is van a másik típus, amelynek terén a jól bevált import termékek szintén az esetek többségében lenyomják az újhullámos főzdék cuccait, és ez pedig a búzasör, mint tág kategória, de leginkább a német eredetű weizenekre igaz a fenti állítás, ugyanakkor a flamand gyökerű witek sincsenek sokkal jobb helyzetben, bár itt azért az oroszoknak már sikerült abszolút pozitívan meglepniük. A Krois Brewery – talán hogy pont a fenti csapdát elkerülje – csavart egyet az egész búzasör témán, és egy olyan altípust főzött le, amiről én még a büdös életben nem hallottam. Ez pedig a grisette, amiről némi netes kutakodás után nekem azt sikerült kiderítenem, hogy valamiféle ősi belga sörtípusról van szó. De ez igazából nem is olyan fontos, a lényeg, hogy milyen is valójában ez a grisette? Na, az már nagyon is ismerős volt!

Az illata savanykás. Csak és kizárólag, nincs mellette más, merő savanyúság az egész, és ez már megkongatta vészharangot nálam. De bizonyosságot csak akkor nyerhettem, amikor megkóstoltam, és kiderült, hogy maga a korty se tartalmaz nagyon más ízt, csak savanyút. Oké, nyíltan kimondom, az egész egy felvizezett berliner weisse-ra emlékeztett, ami azért rossz, mert a túltolt savanyúsága miatt a berliner weisse-kat utálom, viszont azért icipicit jó, mert ha vizesebb hatású, akkor azért könnyebb leküzdeni. Utóbbi miatt ki nem öntöttem végül, de azért elég közel jártam hozzá, mert így is túlságosan visszaadta azt a traumatikos élményt, amit nekem a berliner weisse-k nyújtottak. Részemről soha többet, de ha netán valaki szereti a durván savanyú cuccokat, akkor esetleg tegyen vele egy próbát. Talán.

//Krois Aviso//


Az Aviso végre valami tipikusan olyan, amiért biztosan a craft főzdékhez mennék, vagyis egy American Pale Ale, vagy röviden csak APA. Háromféle aromakomlóval(Simcoe, Citra, Amarillo) készül, és ezeknek már a sör illatában egyértelműen érezhető a hatásuk, hiszen amint kitöltjük a sört, a pohárból máris árad az intenzív citrusosság, trópusi gyümölcsösség. A korty a komlók erőteljes citrusosságával kezd majd egy mangóssággal köti át harmónikusan a lágy és friss érzetet adó malátaalapot. Összességében nem egy világmegváltó APA, de nagyon szépen összerakták, abszolút kellemes a kortyérzet meg minden… szóval ezt szívesen újrainnám, ha egy jó kis APA-ra vágynék.

//Krois Black Unicorn//


A végére pedig egy stout maradt, ebben a típusban szintén szoktak elég ütős darabok születni az újhullámos főzdéknél, és a Black Unicorn olyannyira jól sikerült, hogy egyértelműen ez lett a kedvencem ebből a négyes fogatból. Az illata erőteljesen pörkölt malátás, ízében a feketekávé dominál, kortyérzete száraz és sűrű, egyszóval pont az a fajta stout, ami leginkább az én ízlésem. De egyébként is, ha valaki úgy általában szereti a stoutokat, szerintem nyugodtan tegyen egy próbát a Black Unicornnal, ha sikerül hozzájutnia, mert egy igencsak jól sikerült darabról van szó, amit a stílus kedvelőinek kár lenne kihagynia.

2020. május 19., kedd

A sörös palackok, amikben nem sör van – Thatchers ciderek csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


A sörök közé pakolja az árufeltöltő, pedig nem odavaló, üvegének száját nem egyszerű kupak fedi, hanem koronazár, szénsavas, de nem habzik, száraz vagy édes, de nem keserű, bor, de nem sör… mi az?

Nehéz dolga van az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztónak, nem elég, hogy az új évezred kotyvalék üdítői is kedvenc itala mellett színes-szagos designnal kárörvendően vigyorognak vissza rá, még valami furcsa, meghatározhatatlan, misztikus ital is beszivárgott közéjük. Úgy hírlik ez is valami édes takony, mint a „citromos sör”, csak több benne az alkohol, és drágább is, biztosan csak a tini lányoknak meg a homoszexuálisoknak csinálták, hogy legyen mivel bebaszniuk a bulikon, moroghatja savanyúan az egyszeri, konzervatív, szűklátókörű sörfogyasztó, és fejcsóválva leemeli a Kőbambit a polcról.

És komolyan mondom, egy icipicit már-már meg is sajnáltam, miközben a fenti bekezdést írtam. Talán. Mindenesetre tény, ami tény, amikor a ciderek megjelentek a hazai szupermarketek kínálatában, a legtöbben nem igazán tudták hova tenni őket, és mivel sörök között, sörnek kinéző csomagolásban tűntek fel, természetes, hogy a sörfogyasztókat érintette leginkább a dolog. A kommersz(!) ciderek jellegéből adódóan – melyek a hiperek kínálatának döntő többségét alkotják, és melyek áruk és milyenségük révén nyilvánvalóan betörtek a mainstream partykultúrába – pedig hamar elterjedt a fenti sztereotípia úgy egészében a ciderekről, ami elég szoros párhuzamot mutat a radlerek megítélésével. Ami nem csoda, hiszen a szar kommersz cider nagyjából olyan, mint a szar radler, de azért nyilván ez az egész nem ilyen egyszerű…

A cider a radlerrel ellentétben nem egy újkeletű ital, gyökerei a középkorba nyúlnak vissza, amikor is az olyan vidékeken főzték bor helyett, ahol a szőlőtermesztés az éghajlat miatt nem volt kivitelezhető(pl. Anglia, Skandináv térség). Alapvetően egészen konkrétan egy gyümölcsbor, még konkrétabban főként almabor, de léteznek körtéből készített ciderek is. A közhiedelemmel ellentétben ezek alapvetően nem „alkoholos üdítők” abban az értelemben, hogy hagyományosan nem adtak üdítőt/gyümölcslevet az almabor alaphoz. Persze, tudom, a mostani kommersz ciderek(pl.: Sommersby, Strongbow) többsége ilyen, tehát ízesített, és igen ezek szerkezetüket tekintve hasonlítanak a radlerekhez, és igen, ezek között sok gejl édes van. De ahogy a radler sem egészen sör, úgy az ilyen cider alapú készítmények sem a valódi ciderek. A valódi cider natúr alma vagy körtebor. Kész. Pont. Ennyi.

Vagyis azért mégsem csak ennyi, mert bár hagyományosan lehet cidert készíteni és így fogyasztani szénsav hozzáadása nélkül is, azért manapság leginkább a buborékosak terjedtek el. Ezenkívül a cider lehet szűrt vagy szűretlen is, utóbbit opálos kinézete miatt az angol „cloudy” jelzővel illetik. Az ízére vonatkozó besorolások pedig megegyeznek a boroknál használatosakkal abban az értelemben, hogy ciderekből is létezik édes, félédes, félszáraz és száraz.

Itt a blogon az ismerkedést most az echte brit Thatchers termékcsaláddal kezdjük meg. Idehaza nem annyira elterjedtek, de van hivatalos forgalmazójuk, egészen konkrétan a Liquid Gold, de amennyire tudom, szupermarketek polcain nem nagyon lelhetőek fel. Jómagam a Metroban vásároltam meg őket, ott egységesen 900 forintot kellett otthagyni a kasszánál a fél literes üvegek darabjáért. Viszont ha valaki nem szokott odajárni, meg úgy egyáltalán nincs metros kártyája, de szeretné megkóstolni őket, akkor én azt mondanám, hogy a British Store-ban érdemes még tenni egy próbát, mert róluk még el tudom képzelni, hogy esetleg tartják a Thatchers cidereket.

//Thatchers Gold//


Amennyire tudom, a briteknél ez a legelterjedtebb terméke a gyártónak, a pubokban, éttermekben ezt csapolják, és úgy egyébként a legtöbben ezt veszik a Thatcherstől. Amolyan alap cidernek is tekinthető tehát a portfólióban, és a kortyérzet csak ráerősít a fentiekre. Mert bár szép, tiszta, természetes almaíze van, de enyhén édes, könnyed, némileg vizes hatású, fröccsszerű ital a Thatchers Gold. Ez az a cider, ami szerintem baráti beszélgetések tökéletes kísérője lehet, mert kellemes, de nincs túlságosan erőteljes íze vagy markáns karaktere, hogy elterelje a figyelmet magáról a társalgásról, és ugyanebből az okból kifolyólag önmagában, magáért az ízélményért sem igazán érdemes fogyasztani.

//Thatchers Haze//


Na, a Haze pont egy tipikus, szűretlen, „cloudy” cider a maga opálos, körtelére hajazó kinézetével. Ezen felül a Haze tekinthető a Gold magasabb szintű verziójának, lévén ez is az édes – de azért semmiképpen sem gejl – vonalat képviseli, viszont mind az illata mind az íze jóval erőteljesebb és intenzívebb, és összességében is sűrűbb, testesebb, mint a gyártó alap cidere. Nekem bejött, talán az egyik legjobb nálam a csoporttesztből, ezt bármikor szívesen kortyolgatnám magáért az ízéért.

//Thatchers Green Goblin//


Ha valaki kicsit is ismeri az angol ale-eket, akkor elég egy pillantást vetnie a Green Goblin címkéjére, és máris beugranak neki a Wychwood sörök. Ez nem véletlen, hiszen eredetileg pont a Wychwoodnak főzték ezt a cidert, de 2010-től már saját márkanevük alatt, a Thatchers termékcsalád tagjaként került a polcokra. És hogy milyen maga a Green Goblin? Egyértelműen száraz, konkrétan a csoporttesztből a legszárazabb darab, de emellett megvan benne a márkára jellemző gazdag, természetes almásság is. Érdekessége, hogy annyira rövid az utóíze, hogy gyakorlatilag nincs is neki, főleg ahhoz képest, hogy milyen markáns és karakteres maga a cider. Nagyon furcsán, hirtelen ér véget a korty, és csak üres vizesség marad utána. Ezt leszámítva egy kimondottan jó ciderről van szó szerintem, de ezt a lezárást én nem igazán tudtam hova tenni, és nem is tudtam megbarátkozni vele.

//Thatchers Katy Cider// 


Következő tesztalanyunk nevét onnan kapta, hogy egyetlenegy fajta almából, a „Katy” nevezetűből készült. Lelövöm előre a poént, a leggyengébb tagja a csoporttesztnek, lévén a Goldnál is némileg vizesebb, elég durván savanyú a korty vége, és sajnos emellett nincs igazán semmi más íz, ami ellensúlyozhatná. Elképzelhető, hogy ezt a jelleget frissítő fanyarságnak szánta a gyártó, csak az a baj, hogy így, önmagában és ebben a formában nekem ez szimplán bántóan és kellemetlenül savanyú volt csak.

//Thatchers Vintage Cider//


A csoportteszt utolsó alanya egy szépen kiegyensúlyozott, leginkább a kellemes harmóniára építő darab. Megvan benne a Green Goblin szárazsága, de mindenképpen moderáltabban, ráadásul ezt szépen ellensúlyozza egy telt édesség is. Összességében egy igencsak szépen összerakott ciderről van szó, amely ugyan nem ad olyan intenzív kortyérzetet, mint a Green Goblin, és ha valaki igazán száraz cidert keresne, akkor inkább válassza azt, de az összkép sokkal jobban összeáll a Vintage esetében, hiszen nem tapasztaltam semmi olyan furcsaságot, mint amilyen mondjuk a Green Goblinnál a hiányzó utóíz volt, itt a kortyérzet az elejétől a végéig kellemes.

2020. május 14., csütörtök

A zöld dobozos fácán – Zlaty Bazant 10 teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Ha valaki nem rutinosan folyékony kenyérért ruccan át északi szomszédjainkhoz, hanem más egyéb okokból, de azért csak úgy mellékesen megkóstol egy-két kinti sört, akkor általában hazatérve a „zöld dobozos fácánt” emeli képzeletbeli pódiumának legfelső fokára. Bár sose végeztem kifejezetten kutatást a témában, de ha nem beergeek ismerőssel szóba jöttek a szlovák sörök, a legtöbben fixen a „zöld dobozos fácánra” emlékeztek vissza kellemesen, és saját bevallásuk szerint egyértelműen ebből hoznának haza nem kis mennyiséget, ha újra kint járnának.

Őszintén szólva elég sokáig nem tudtam ezt megérteni. Ha már a márkától kell tömeges fogyasztásra szánt ivósört választani, akkor az én választásom az esetek többségében a 12 ballingos világos lagerükre esett. De amúgy meg a Heineken Slovensko legnépszerűbb márkájától elvonatkoztatva a legjobb válaszom erre kb. az egész Urpiner szortiment, ami hiába van nagyjából ugyanebben az árkategóriában, ízélményben mindenképpen veri a Zlaty Bazant állandó kínálatában megjelenő termékeket. De ettől függetlenül a Zlaty Bazant 12-t is korrekt ivósörnek tartom, a 10-esüktől viszont az – évekkel ezelőtti – első kóstolás óta az esetek többségében távoltartottam magam. Nem mintha olyan traumatikus élményként élt volna az emlékeimben, egyszerűen csak a saját preferenciáim és a külső körülmények miatt úgy alakult, hogy végül a legtöbb esetben nem nyúltam utána polcon.

Az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok oda a 10 ballingos pilsekért, olyannyira, hogy ivósörnek is inkább a 12-est vagy a 11-est szoktam választani úgy általában minden gyártótól. A Zlaty Bazant 12-t pedig ráadásul a szlovák Tesco gyakorlatilag minden második héten leárazza olyan hatvan-hetven cent közé, és ennyiért nekem a célnak mindig is megfelelt. Ugyanakkor az igazság az, hogy van néhány 10 ballingos pils, amit kedvelek, például a Bernard vagy az Urpiner cucca, úgyhogy gondoltam, ideje újra innom egy ilyet is, elvégre olyan rossz emlékeim nincsenek róla, és így hátha sikerül akárcsak részben is megértenem a hype-ot, amit az egyszeri átutazók építettek köré… szóval akkor nézzük is, miféle fácánt rejt a zöld doboz! ;)

 
A megjelenésre nem lehet panasz, egész pofásan néz ki, a habja rövid ideig meglehetősen hitelesen imitálja a 12-es nagy, fehér koronáját, csak kár, hogy tényleg jóval hamarabb kezd el összeesni, de az a helyzet, hogy engem pont az összes főbb jellemző közül a hab érdekel a legkevésbé, szóval gyorsan túl is léptem ezen. Inkább elkezdtem az illatát vizslatni, ami határozottan édes, de nem bántóan vagy túlzóan, tehát egy kellemes malátahangsúlyos lagert vetített számomra előre, nem pedig valami gejl cuccot. A korty pedig be is váltja ezt az ígéretet, valóban – hasonlóan a 12 ballingos variánshoz – az édes malátásság és a komlókeserű aránya egyértelműen az előbbi felé tolódott el, de az egész koncepció működik ugyanúgy, mint a nagytesónál, értve ezalatt, hogy összességében nem túlozták el az édességet. És egyébként is tök ugyanolyan a malátalap, mint az 12 ballingos verzióé, amit már ott is szerettem, annyi hátulütője van a dolognak, hogy a zöld dobozos Zlaty nyilvánvalóan nem adja testesség terén azt az érzetet, ami a nagyobb szárazanyagtartalmú variánsában megvan. Viszont számomra nem is volt olyan bántóan vizes, mint amilyennek általában a többi 10 ballingos pilsnert szoktam érezni, sokkal inkább a pozitívabb felhangú könnyed és lágy jelzőkkel illetném.

Tehát a zöld pléhdobozban semmiképpen sem balfácán lakozik: a Zlaty Bazant 10 egy jó sör, azon kevés 10 ballingos pilsnerek egyike, amikre azt tudom mondani, hogy ivósörként nálam is megállják a helyüket. Persze a 12-es variánsa a márkának továbbra is jobban megfelel nálam erre a célra, és amíg jó áron hozzá tudok jutni, egyértelműen arra fog esni a választásom ehelyett. De a teszt eredményét tekintve igazából… tökre megértem, miért került ez a sör az átutazók, egyszeri kiruccanók, turisták körében abba a státuszba, amibe. Nincs olyan szupermarket, ahol ne lenne ott jóóó feltűnően szem előtt a polcon, hetven cent pedig pont az az ár, amit az átlagfogyasztó is tökéletesen ideálisnak tart fél liter sörért, ráadásul azért ezt is szokták viszonylag gyakran akciózni, szóval könnyen ki lehet fogni olcsóbban is. A lényeg, a lényeg, nehéz nem megvenni turistáskodás alatt, és ha már megvette az illető, nagy eséllyel ízleni fog neki, hiszen bár bőven nem jellegtelen a sör, azért egy egyszerű, de kellemes, összességében könnyen kedvelhető karaktere van, míg nyilvánvalóan mondjuk az Urpinertől a 12 ballingos pilsner vagy a barna lager egy jóval markánsabb, és így egyedibb ízvilággal rendelkeznek, ezért sokkal megosztóbbak lehetnek, ráadásul annyira nem is ismert márkához tartoznak. Szóval összességében a Zlaty Bazant 10 egy egészen okés ivósör, és bár árkategóriájában vannak nála jobbak is, azért sikerült azt hiszem valamelyest megértenem a hype-ot körülötte, és azt kell, hogy mondjam, a 10 ballingos pilsek közt nálam egész jó helyre került a képzeletbeli ranglétrán. :)

2020. május 11., hétfő

Hagyományos belga ale-ek a Metroból

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


A hagyományos belga ale-ek bevallottan a kedvenc söreim közé tartoznak úgy általában, persze ebben a nagy és átfogó kategóriában is akadtam már gyengébb vagy akár kimondottan pocsék darabokra, de… melyikben nem? Másrészről meg elég jó aránnyal találok benne a saját ízlésemnek megfelelő tételeket, melyek többsége ráadásul könnyen el is érhető. A tradícionális flamand sörök ott vannak általában a legtöbb nagyáruház polcain, de a legátfogóbb szortimentet mindenképpen a Metro tartja, ahol a nagy multik(Heineken, Inbev, Carslberg… stb.) termékeitől kezdve egészen a stílus csúcsát jelentő trappistákig számos ilyen kategóriájú sört meg lehet találni. A műfaj csúcsának itt is fellelhető képviselőiről már volt szó a Chimay csoporttesztben és a Trappistes Rochefort 10-esről szóló bejegyzésben. Most éppen ezért erre a tesztre mindenféle olyan belga ale-t válogattam össze a Metro polcairól – úgy nagyjából 600-700 forintos ártartományban – amelyek nem sorolhatóak a trappisták közé

//Affligem Blonde//


Kezdjük mindjárt egy belépő szintű darabbal, a Heineken forgalmazásában polcokra kerülő Affligem Blonde-dal, amely hasonlóan a Leffékhez egy, a saját kategóriája átlagánál olcsóbb, de egyúttal egyszerűbb, és e két jellemzőből egyértelműen következően a nagyobb tömegeknek szánt belga ale. Ennek megfelelően magán viseli a szokásos stílusjegyeket, mind ízében mind illatában ott van a tipikus belga maláta és élesztő, de amúgy elég visszafogott az íze, viszont a trópusi gyümölcsös, picit keserű komló, amely a kortyot zárja, egészen tetszik. Kellemes, ámde nem egy komoly vagy bonyolult darab, és kifejezetten karakteresnek sem mondanám, max talán a komlójáról lehet felismerni. Ha még nem kóstoltad, de kedveled a belga ale-eket egy próbát megérhet, de sokat nem érdemes várni tőle, és valszeg akkor jársz a legjobban, ha valami leárazás során szerzed be.

//Delirium Tremens//


Ez az egyik kedvencem ebben a stílusban, és bár se nem apátsági, se nem trappista, és utóbbiakhoz nyilván objektíven nem érhet fel, szubjektíven mégis majdnem annyira szeretem a Brouwerij Huyghe termékét is, mint amazokat. Illata kellemesen gyümölcsös, hozza a szokásos belgás élesztős-malátás jegyeket, emellett trópusi gyümölcsösséget is előrevetít, amely valóban az ízében is bőven ott van, de ezt az édességet a kortyban fanyar lezárással ellensúlyozták, és így összességében egy egészen egyedi karaktert adtak a sörnek. Részemről mindenképpen erősen ajánlott darab.

//Duvel//


A Duvel Moortgat híres-neves söre majdnem annyira előkelő helyen szerepel nálam, mint a Delirium Tremens, ha belga ale-ekről van szó, tehát megint csak egy kimondottan minőségi és erősen ajánlott tételről van szó. A stílusának tipikusan kellemes, édes, gyümölcsös illata jellemzi, leginkább szőlőre szoktam asszociálni róla. És a korty sem hazudtol meg, egy szépen összerakott hamisítatlan erős flamand ale-t kapunk, mely természetesen a szokásos élesztős-malátás alapú, amiben ugyanúgy ott van a gyümölcsösség, itt is leginkább szőlősség képében, amely összességében már-már egy borszerű karaktert kölcsönöz a sörnek.

//Kwak//


A soron következő tesztalany volt az első komolyabb belga ale, amit jó pár évvel ezelőtt megkóstoltam, és instant kapudrogként rántott be a tradícionális flamand sörök népes világába. Mindenképpen a kedvenceim között van tehát a Brouwerij Bosteels terméke, azonban azt el kell ismernem, hogy nincs markáns íze. Mármint nincs igazán egy vagy akár több erőteljes ízjegy, ami alapján azonosítani lehetne, és ez az állítás az illatára is ugyanúgy igaz. De a Kwak lényege nem is az intenzíven támadó kortyérzet, hanem sokkal inkább a selymes harmónia, amelyben tökéletes egyensúlyban és elegáns visszafogottságban forr össze a karamellesség a szolid erdei gyümölcsösséggel a félreismerhetetlen, stílusra jellemző telt malátás-élesztős alapon.

//Tempelier//


A Tempelier a Corsendonk terméke, nekik pedig egészen jó cuccaik szoktak lenni, azonban sajnos a Tempelier nem éri el a saját néven futó söreik színvonalát, de azért nem is olyan rossz, ha önmagában nézzük. Illata és íze a stílusra jellemző édeskésséget hozza, a kortyérzet kimondottan krémes, viszont konkrét ízjegyként majdhogynem csak az egyeduralkodó karamellásságot tudnám említeni. Ugyan ott van mögötte valamiféle gyümölcsösség is, de annyira visszafogott, hogy képtelen voltam konkrét fajtákat(pl. trópusi gyümölcsök, erdei gyümölcsök… stb.) kivenni belőle. Ahogy mondtam, nem rossz, sőt egész kellemes a kortyérzete, de kicsit üres azért, én leginkább más belga ale-eket választanék helyette ebben az árkategóriában.

Braufactum Indra teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Akárhányszor járok a Metroban, mindig találok valami számomra tök ismeretlen cuccot, és legutóbb ezt a szerepet a Braufactum terméke töltötte be. Sose találkoztam korábban ezzel a Radeberger csoporthoz tartozó német gyártóval, és az a helyzet, hogy maga a sör típusa sem annyira mindennapi elviekben, mert papíron ez egy „búza IPA”, vagyis egy weizennek és egy india pale ale-nek egyfajta hybridje kéne, hogy legyen. Korábban találkoztam már hasonló elgondolással a Karpat részéről, de őszintén szólva a Wheat Belgian IPA az egyik leggyengébb termékük, mert az egész egyedi koncepció náluk egy szimplán szar búzasört takart.


Az a helyzet, hogy ezért kicsit bizalmatlan voltam az Indrával szemben, de ez a sör hamar rácáfolt az aggodalmamra, viszont a gyártó ígéretét nem váltotta be. Az a helyzet, hogy a búzamaláta hatását nem igazán érezni, nem nagyon értem, miért kellett egyáltalán beletenni, mert enélkül is tök jó IPA-ként működik a Braufactum Indra, melynek a komlóválogatása egy érdekes, karakteres ízvilágot tár elénk. A cascade trópusi gyümölcsös jegyeket hoz, míg a magnum egyfajta fűszerességet, de felütik a fejüket őszi gyümölcsök is, például őszibarack vagy alma… szóval kimondottan tetszett a komlózás, amely egyébként eléggé mérsékelten keserű csak. Viszont tök jó harmóniában van az édes malátalappal, és bőven hoz elég ízjegyet, így engem az utóbbi abszolút nem zavart.

Részemről mindenképpen ajánlott tehát a Braufactum Indra, ha valaki egy jól összerakott, kellemes és nem túl keserű, de azért karakteres komlózású IPA-t inna egész jó áron, hiszen össz-vissz 590 forintot kellett a három decis üvegért ott hagyni a Metro kasszájánál, ami szerintem teljesen korrekt egy ilyen minőségű IPA esetében.

Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


A Maisellel, mint gyártóval már találkoztam korábban, és a cuccaik amúgy elég jó benyomást tettek rám, sőt! A Maisel & Friends Marc’s Chocolate Bock az egyik kedvenc „sima” baksöröm lett, és a barna búzájuk is kimondottan tetszett. Szóval amikor megláttam a Metroban a 0,75-ös üvegbe töltött Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale-t, nem volt kérdés, hogy bekerül a kosárba.

 
Pohárba kitöltés után hamar kiderül, hogy egy tipikusan narancsos színű, szűretlenségéből fakadóan opálos, intenzíven gyümölcsös – leginkább mangós és barackos – illatú ale-ről van szó. Ha pedig belekortyolunk, akkor egyből észrevesszük majd, hogy az illatában megjelent gyümölcsök a sör ízében is visszaköszönnek, de itt már narancsosság és nagyon pici fűszeresség is keveredik melléjük. A Jeff’s Bavarian Ale-t korrekt test és magas alkohol jellemzi, azonban utóbbi nem zavaró, nem üt ki, nem lesz tőle karcos a sör, csak egy kis melengető érzetet ad hozzá az összképhez. A malátaalap kifejezetten finom és telt, ráadásul a búzamaláta is jól illeszkedik az egész koncepcióba.

Ahogy a sorozat másik általam ismert darabja, a Marc’s Chocolate Bock, úgy a Jeff’s Bavarian Ale is egy jól sikerült, egyedi és karakteres sör, amelynek bár 0,75-ös üvegéért az 1300 forintos ár kissé húzósnak tűnhet elsőre, de ha azt vesszük, hogy 3,3 decire levetítve ez 572 forintos árat jelent, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen szintű és minőségű ale-ért ez nem számít soknak, sőt igazából teljesen rendben van.

2020. március 23., hétfő

A Black Wych árnyékában – Újabb Wychwood sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


Szintén a Metroban bóklászva fedeztem fel, hogy a Wychwood sörök választéka igencsak megnövekedett, ráadásul az új darabok is régi társaikhoz hasonlóan elég kedvező 645 forintos áron kerültek polcokra. Mivel a Black Wych nagy kedvenc nálam és a Hobgoblin is egy tök jó bitter, kb. gondolkodás nélkül pakoltam be őket a bevásárló kocsiba, és már alig vártam, hogy megkóstolhassam őket… aztán hamar kiderült, hogy kár volt a nagy lelkesedésért.

//Ginger Beard//


Az angoloknál elég népszerűek a nem gyümölccsel, hanem más egyéb cuccokkal ízesített sörök, konkrétabban ale-ek. Ilyen például a méz, hisz elég csak a Fullers Honey Dew-ra vagy a Wells & Youngs Waggle Dance-ére gondolni, de a gyömbér is elég gyakori, a Wychwood pedig ezt az utóbbi utat választotta. Az illata erősen reprezentálja is a gyömbért, és ez az összetevő a kortyban is jelentősen jelen van, érezni csípősségét, csak éppen a – valószínűleg nem kis mennyiségben – hozzáadott glükózszirup mégis lenyomta, és egy gejl összképet harcolt ki a Ginger Beardnek, amelyből a fél liter elfogyasztása emiatt számomra komoly kihívást jelentett.

//Hobgoblin Gold//


Érdekes, hogy ha Európában egy sörnek létezik „Gold” változata, akkor az valamivel testesebb, erősebb, több szokott lenni az alapnál, a briteknél azonban ez (is) fordítva van. A Hobgoblin Gold ugyan szintén egy bitter, mint az alap variánsa, de sokkal jellegtelenebb, és vizesebb kiadásban. Illata visszafogott, picit édeskés. A kortyokban alig tudtam bármilyen konkrét ízjegyet felfedezni, ami biztos, hogy ez egy vizes brit ale, és talán leginkább picikét mézesen édes maláta és kicsi bitteres keserű van benne, de leginkább tök semmilyen. Szóval ha Hobgoblin, akkor mindenképpen a sima, de mondjuk, ha már Wychwood, akkor már inkább a Black Wych.

//Imperial Red//

 
A Wychwood vörös ale-je a végére azért mentett egy kicsit a csoportteszten, mert ez azért egy korrekt darab. Illata kellemes, ahogy a kortyérzetről is nagyjából ezt lehet elmondani, bár konkrétumokat az aromájában nem sikerült felfedeznem, és a sör karaktere is csak akkor nyílik ki számunkra, ha a kortyolgatás során igencsak odafigyelve ízlelgetjük. Ebben az esetben picike tipikus kekszes karamelles maláta, kis meggyesség, erdei gyümölcsösség, majd visszafogott bitteres keserű lezárás fedezhető fel benne. Oké, végülis rendben van, harmonikus, de nekem kevés és jellegtelen egy Black Wych vagy akár az alap Hobgoblin után, így még egyszer nem venném meg, inkább az előbb említett kettőt választanám helyette a főzdétől, de így egyszer eliszogatni rendben volt.

Senki sem menekülhet! – Zlaty Bazant Hurban Legend sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


A sörforradalom megállíthatatlanul dübörög (valamerre) előre, és senki sem kerülheti el, csak idő kérdése, ki mikor kerül sorra. A Heineken Slovensko ideje most jött el, amelynek eredményeként megszületett a Hurban Legend széria, ami egyébként egészen ígéretesnek tűnik első látásra, de sajnos hamar kibukik, hogy ez bizony egy nehéz és nem éppen komplikációktól mentes szülés volt igencsak torz végeredménnyel.

//Zlaty Bazant Hurban Legend IPA//


Természetesen egy ilyen sorozat összeállításából nem maradhatott ki a sörforradalom védjegye, az IPA. Ez mind szép és jó, én mindig vevő vagyok a viszonylag olcsón kínált IPA-kra, legyen akár az valódi, kisüzemi darab, mint mondjuk a Karpat Apache-a, de a maga módján, helyén kezelve jónak tartom az inkább tömegeknek szánt, „nagyüzemiesített”, és egyúttal még olcsóbb Soproni Óvatos Duhaj IPA-t is, de a Zlaty Bazant terméke egyiket sem válthatja ki, sőt egyértelműen nem veheti fel velük a versenyt.

Árazása alapján teljesen világos, hogy nem olyan tömegterméknek és olcsó ivósörnek szánták, mint az Óvatos Duhajt, hiszen a 0,33-as üvegért egy euro negyven centet kérnek el érte a szlovák Tesco kasszájánál, ami tulajdonképpen alig olcsóbb, mint a fent már említett Karpat Apache IPA. Így viszont automatikusan magasra kerül a léc, amit a Zlaty Bazant Hurban Legend egyértelműen képtelen megugrani.

Ugyan a kinézetre még nem lehet panaszunk, az illat már elég visszafogott, pedig pont egy IPA-nál várnánk itt intenzíven burjánzó gyümölcsösséget mondjuk, de ez elmarad, mindössze némi malátásság, karamellesség érződik. És az a baj, hogy a korty is ugyanezt tükrözi, hiszen alig lehet felfedezni benne apró gyümölcsös ízjegyeket, amelyek olyan halványak, hogy még azt sem sikerült eldöntenem, hogy pontosan milyenekről van itt szó. Komlót, főleg a kortyzáró IPA-s keserűt meg végképp ne keressünk benne, ez itt egy karamell malátától túltengő, meglehetősen testes, és ezáltal tömény és már-már gejl ale. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy testes, sőt a 15,6 balling fok ideális egy IPA-nak, csak éppen ezt az alapot meg is kéne tölteni tartalommal, és nem csak és kizárólag a malátát otthagyni, mert így egy egysíkú és túlontúl édes ale lesz csak a végeredmény.

Végszóként sajnos azt kell, hogy mondjam, ennek a terméknek kb. semmi értelme a szlovák piacon és semmi esetre se ajánlom a megvásárlását, hiszen nem csak túlárazott, de képtelen azt nyújtani, amit egy IPA, sőt egyáltalán túl sok pozitívumot sem lehet felfedezni benne.

//Zlaty Bazant Hurban Legend Polotmavy Bock//

 

A Polotmavy Bock talán a sorozat legjobb darabja, hiszen amellett, hogy szép a megjelenése, egyaránt rendelkezik értékelhető illattal és ízzel. Illatát én leginkább fűszeresnek éreztem, de érdekes módon, mikor belekortyoltam a 16 balling fokos, és ennek megfelelően eléggé testes italba, ennek nem igazán találtam nyomát. Helyette egyből szembejött a jól felismerhető szilvásság, amit nagyon szeretettem, de sokkal jobban tetszett volna, ha mellé valami pörkölt malátás kesernyésséget pakolnak, mint mondjuk kávésság ésvagy étcsokisság, mert a Hurban Legend IPA-ból kölcsönzött karamellmalátásság ezzel a testtel és megint csak a komló teljes hiányával újfent egy túlontúl édes sört eredményezett összességében. Nem elsőre taszítóan gejl, mert a szilvásság és, hogy egyáltalán van karaktere a sörnek még az elején elviszi a hátán a terméket. A pohár feléig még tetszett is, ízlett is… vicc nélkül! De utána már megcsömörlöttem tőle, és noha végül elfogyasztottam mind a három decit, úgy tettem le az üres poharat az asztalra, hogy ebből nem kell még egy. Se most, se később, se máskor bármikor. Ára egyébként ugyanannyi, mint az IPA-juknak, és tulajdonképpen ugyanannyira nem ajánlom, de az a helyzet, hogy mivel ennek azért volt valami karaktere, és mert a szilvásságot szépen beletették, úgy gondolom összességében ez mégis egy jobb sör azért valamelyest.

//Zlaty Bazant Hurban Legend Psenicné//


Nevéből egyenesen következik, hogy az utolsó darab egy búzasör, de hogy milyen fajta azon belül, az egy nagyon jó kérdés, mert bizony kóstolás alapján erre nem igazán lehet rájönni. Sőt, megkockáztatom, akár azt se lehetne könnyű megállapítani, hogy ez egy búzasör, ha az ember nem tudja előre, mert annyira halványan jelennek meg a szokásos jellegzetességek. Illata kb. semmi sincsen, így ez nem igazán adhat támpontot, de a korty sem sokkal segítőkészebb. Nem elég, hogy vizes a sör, de erőteljesen, szúrósan szénsavas is, utóbbiról pedig jól tudjuk, hogy nem csak kellemetlen, de van egy olyan mellékhatása is, hogy ízjegyeket tud elfedni, nem véletlen, hogy sok itthoni olcsó szutyoksör durván szénsavas, mert így nem veszed észre, hogy mennyire okádék az ízük valójában. Mondjuk a Hurban Legend Psencnének nincs tulajdonképpen rossz íze, csak borzasztóan kevés, és az előtérbe tolt szénsavasság szerencsétlen módon abból is elvesz. A hab a tortán pedig az, hogy az ízjegyek közül végül a búzasörök savanykásság lesz az, ami végül leginkább eljut a kóstolóhoz, ez pedig így önmagában, citrusosság, banános édesség nélkül elég lehangoló és kellemetlen. Ugyan a Hurban Legend Psenicné a sorozat legolcsóbb darabja, hiszen mindössze egy euro tíz centet kérnek el érte, de messze a legpocsékabb is, ami főképp nagy szó egy amúgy is gyengén teljesítő széria esetében. Szóval kerüljétek el messzire, én inkább a Tucher Hefeweissbiert ajánlom a szlovák piacról a búzasör kedvelőknek, az egy korrekt, tipikus német darab, mindenképpen jobban jártok vele.

Nem a méret a lényeg! – Kaiserdom sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)


A Metro sörös polca előtt állva éppen elvesztem a bőségzavarban, amikor hirtelen a szemem sarkából észrevettem egy méretes literes dobozon a Kaiserdom feliratot. Még halványan rémlett, hogy többen is ajánlották nekem talán a búzájukat, úgy hogy kissé bizonytalanul leemeltem a polcról. Őszintén szólva igencsak fenntartással szoktam kezelni ezeket az eléggé magasra árazott literes dobozos söröket, mert általában kiderül, hogy legjobb esetben valami hétköznapi nagyüzemi lager lapul meg bennük, rosszabb esetben pedig a csatornapatkányok rúghatnak be a szokottnál jóval nagyobb mennyiségű sörtől, amit ilyenkor a lefolyóba öntök. Most teljesen mindegy, hogy retro grafikájú orosz kommerszekről beszélünk vagy a design-os Horalról, engem literes kiszerelés még nem győzött meg, azonban a homályosan derengő ajánlás miatt úgy döntöttem, kapnak most egy esélyt a Kaiserdom Privatbrauei termékei.

//Kaiserdom Pils//


Elsőként az igencsak alapnak, hétköznapinak mondható pilsnert bontottam fel. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ebben a műfajban is lehet azért a szokottól kicsit eltérőt, különlegeset alkotni, például ha nem megyünk messzire, akkor ott van a németeknél a szintén kommersz, de gyógynövényesen érdekes komlózású Wernesgrüner, ami nálam kedvenc a kategóriában, de cseh vonalról nyugodtan mondhatnám a Bernard Svatecni Lezakot vagy a Svijani Rytirt. Viszont a Kaiserdom Pilstől nem vártam ilyesmit, és így nem is ért meglepetés.

A Kaiserdom Pils valóban egy teljesen átlagos kommersz német lager, a szokásos színnel és nagy, ám hamar összeeső habbal. Illata kellemes, természetes hatást kelt, de egyértelműen édes, malátás, komlót nem igazán találni benne, ami mondjuk azért egy pilsnernél engem egy pöppet zavar. A korty nem hazudtolja meg az illatot, az íze is inkább édes, legfőképp a malátáról szól, csak némi moderált keserűt fedezhetünk fel a lezárásban. Nem egy nagy szám, de a maga módján azért tulajdonképpen rendben van, ha nem egy ezresért adnék a literes dobozt (hanem jóóóval olcsóbban!), akkor ivósörnek akár még ajánlható is lenne, de így nem igazán érdemes megvenni.

//Kaiserdom Dark//


Kíváncsi voltam, hogy a barna lagerükkel megtörik-e a literes kiszerelés átka, de lelövöm a poént előre: nem. A Kaiserdom Dark az a fajta képviselője ugyanis a stílusnak, amely egyértelműen az édesebb, karamellesebb vonalat képviseli, és kb. nagyítóval kell benne keresgélni a kávés ízjegyeket, ez pedig borítékolta tulajdonképpen, hogy az összképet túl gejlnek találtam. Ráadásul teszi mindezt unalmas és egysíkú módon, semmiféle egyedi karaktert vagy egyéniséget nem fogunk felfedezni benne. Oké, nyilván meg lehet inni, nem annyira csömör, hogy a lefolyóban végezze, de mivel ugyanolyan drágán mérik, mint a pilsnert, ezt sem látnám be, miért választaná valaki egy Bernard Cerny Lezak, Urpiner Dark vagy Topvar Marína ellenében.

//Kaiserdom Weizen//


A homályosan derengő ajánlás ellenére is szkeptikus maradtam ezek után már a búzájukkal kapcsolatban. Ha valaki látott volna, utólag valszeg azt mondta volna, hogy már-már komikusan kétkedő arckifejezéssel töltöttem ki a Kaiserdom Weizent a korsóba, a sör viszont válaszul egyből megpróbált rám cáfolni tökéletes megjelenésével. Az opálos italon ülő hab nagynak és tartósnak bizonyult, édes, banános illata pedig kóstolásra csábított. Félig-meddig már elvetve minden előítéletemet belekortyoltam a sörbe, és akkor rögtön tudtam, hogy az ajánlóknak igaza volt. Persze nem kell semmi különlegesre gondolni, mint mondjuk az orosz craft búza vagy a bolgár termék esetében, egyszerűen arról van szó, hogy a Kaiserdom Weizen nagyon szépen hozza a tipikus német búzák stílusjegyeit, mondjuk azok közül inkább az édesebb, banánosabb, és kevésbé citrusos vonalat, de az összkép kellemes volt, és ez a lényeg tulajdonképpen. Őszintén szólva ilyet szívesen innék újra, de az a helyzet, hogy az árával annyira nem vagyok kibékülve, még akkor sem, ha a hazai piacon többé-kevésbé általános, hogy ötszáz-hatszáz forintért adnak fél liter német típusú búzát. Nálam inkább az egy euro körüli ár az ideális ebből a szempontból, viszont… az a helyzet, hogy maga a sör nagyon is rendben van, szóval igazából senkit nem szeretnék elrettenteni tőle, mert ha valaki kedveli a hagyományos német búzasöröket, nem fog csalódni ebben sem.