Az ocsmányság mérhetetlen mélységei - Hazánk legolcsóbb söreinek csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Valami különlegeset akartam a századik blogbejegyzésnek. Hát… olcsó söröket kóstolgatni és rantelni róluk nem valami eredeti, de az első kilencvenkilenc cikket a sörös téma dominálta, ezért mindenképpen ehhez kapcsolódó posztot szerettem volna most hozni nektek. Viszont a radlereket és az alkoholmenteseket már kilőttem, szóval ha valami vicces őrültséget akartam, akkor nem maradt más, mint hazánk legolcsóbb sörei. Jó lett volna, ha itt is össze lehetett volna vetni őket a szlovákokkal, de sajna mostanában ez nem úgy működik, hogy az ember csak átugrik északi szomszédjainkhoz, de a jövőben talán kapnak egy külön bejegyzést. Ha más nem is, a Gazda Svetly Leziak mindenképpen már csak a poén kedvéért. ;)
A lényeg a lényeg roppant kreatív módon a századik bejegyzés alkalmából négy erősen budget kategóriás sört vettünk és ittunk meg a spanokkal, az első kettő, a Szent István és a Royal Helles a Coopból, a másik páros, a Kőbányai és a Königsbrau pedig a Pennyből származik, deee… inkább ne csináljátok utánunk ezt a tortúrát! ;)

//Royal Helles//

Meglepve fedeztem fel, hogy nincs feltüntetve az összetevők között a kukorica, valamiért azt gondoltam, hogy egy 180 forintos sörnek ez elengedhetetlen kelléke, de ezek szerint nem. Mondjuk nem kell aggódni, anélkül is sikerült kellően pocsékra főzni. A színe halvány, szalmasárga, habja alig van és az is hamar összeesik, a szaga állott pisire emlékeztetett, bár a spanok inkább a falusi kocsmákra asszociáltak róla. Az viszont jó benne, hogy annyira nem intenzív, tehát csak mérsékelten büdös, ami ebben a kategóriában már erény. Szomorú, de igaz. A korty felvezetése kifejezetten semleges, de reménykedni nem érdemes, az utóíz elég komoly gyomrost visz be a maró savanyújával, szóval a lecsengés hosszan tartó és kifejezetten bántó. Komoly kihívás volt emiatt legyűrni a kb. másfél decis adagomat, de ezt még azért sikerült valami csoda folytán… egyébként a Pécsiek csinálják, bár ez nincs rajta a dobozon. Mondjuk ezt én is letagadnám.

//Szent István//

Ez konkrétan a Coop sajátmárkás söre, a címke közepén virít is az igencsak ízléstelen logójuk, de egyébként ezt is a Pécsiek kotyvasztják, bár fel nem vállalják. Kukorica ebben sincs, és a megjelenése ugyanolyan, mint a Royal Hellesnek, ráadásul ez is 180 forint volt, mégsem ugyanaz a két sör csak más dobozban. Nagyon nem. A szagát nagy eséllyel vegyifegyverként lehetne használni. Egy dolog, hogy átható fingszag áramlik a pohárból, de mellette még van valami aroma, amit egyikünk se tudott beazonosítani, de abban mindenki egyetértett abban, hogy rettenetes. Olyan ez, mint ránézni Cthulura: annyira iszonyú, hogy fel sem fogod, mit látsz, csak azt, hogy leírhatatlanul borzalmas. A kortyban sincs kegyelem, itt már elmaradt a bevezető íztelenség, egyből szar: végig kicseszett savanyú, amit valamiféle epekeserű hányásíz támogat meg erőteljesen. Pár korty után feladtam és kiöntöttem, ennek még másfél decijével is vallatni lehetne!

//Kőbányai//

A Kőbányainak komoly rajongó tábora van az olcsó sörök fogyasztóinak körében, egész szép kis kultusz épült köré, és talán megtaláltam rá a magyarázatot: ez fáj a legkevésbé. Legalábbis a négy tesztalany közül a Dreher 220 forintos terméke volt a legelviselhetőbb. Jó a színe az nagggyon egészségtelen ezzel a zöldessárgával, és kukoricát is tartalmaz, de a szaga - bár nem kellemes, de - egészen visszafogott és kevésbé poshadt, mint a másik háromé. A korty malátás édességgel nyit, utána jön némi savanyú, amit valszeg a kukorica ad, aztán van egy kis semlegesség amolyan szünet gyanánt, és végén fémes keserűség az utóíz, de a lezárás nagyon rövid és hirtelen véget is ér. Ahogy a Royal Hellesből, ebből is sikerült elfogyasztani az adagomat(kicsit könnyebben is ment), és bár sose vennék ilyet még egyszer, ha pisztolyt szegeznének rám és választanom kéne a négy közül, akkor egyértelműen ezt gyűrném le újra.

//Königsbrau//

Ez akár lehetne egy echte német sör is, ha amúgy nem tudnánk, hogy nem az. A Löwenbrauról/Löwenweisseról lelopott címer még egészen igényes, csak könnyen rá lehet jönni, honnan nyúlták le, és hát már az elején ott díszeleg magyarul a „”világos sör” felirat, szóval… egyből feltűnik, hogy nem az. Ha pedig kicsit jobban körbenézünk a dobozon, akkor láthatjuk azt is, hogy a Borsodi kotyvasztja Bőcsön, ami nem alaptalan rémületre ad okot, ráadásul a 150 forintos árával ez volt a legolcsóbb a négy tesztalany közül. A színe ugyanúgy zöldessárga, mint a Kőbányainak, és érdemi habja ugyanúgy nincs, mint a másik háromnak. Meglepő, de a szaga egész moderált, bár azért mindenképpen büdös és állott, azonban az igazi sokkot az íz adja. A korty alapja némi malátás édesség, amire egy savanyú-keserű-hányásízű ocsmány mix épül, és ez fokozatosan erősödik, a végére pedig teljesen elnyomja a malátalapot és elviselhetetlen mértéket ölt. Az egésznek ráadásul van egy mű, vegyszeres vonulata is, szóval hamar feladtam ezt is, és őszintén szólva nem tudnám megmondani, hogy ez vagy a Szent István a borzasztóbb, de talán a szaga miatt az utóbbi.

A magyar valóság 2.0 – Magyar nagyüzemi alapsörök csoporttesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

2.0, mert volt már egy ilyen című bejegyzés, csak az az akkor elérhető Óvatos Duhajokról szólt. És igen az is a „magyar valóság” mostanában, hiszen a nagy gyártók újhullámos trendeket követni próbáló kísérletei közül az a széria lett (szerintem) a legnépszerűbb, de azért az igazi, nagybetűs MAGYAR RÖGVALÓSÁG sörben még mindig a négy régi alapsör, a Soproni, a Borsodi, a Dreher… meg a Pécsi Szalon. A kvartett, amely annyira alap, hogy a legkisebb éjjel-nappalikban is ott figyel a polcon és valamelyiket még a legeldugottabb, düledező borsodborzasztói kocsmában is fixen csapra verik, és annyira népszerű, hogy amikor a haver a buliban sört emleget, még mindig inkább csak reménykedsz abban, hogy Soproni Klasszikus helyett Óvatos Duhaj IPA-t rejt a hűtő, semmint szinte biztosra veszed. És ha már ilyen gyakran jöhet szembe valamelyikük, nem árt, ha tudod, mennyire fog fájni az a bizonyos találkozás…

//Soproni Klasszikus//

A Heineken Hungária alapsöréért 240 forintot kellett a kasszánál hagynom, cserébe pedig egy kifejezetten büdös, már az illatából… helyett szagából… egyértelmű, hogy kukoricát tartalmaz, de persze ha kibontás előtt checkoljátok az összetevőket, akkor már előre tudni fogjátok ezt. Ettől függetlenül mondjuk nem fog kevésbé sokkolni a sör szaga, de az már más kérdés. A lényeg egyébként is az íze, szoktam mondogatni, és ez itt is igaz lehet, hiszen végül is meg lehet inni befogott orral is a Soproni alapsörét… vagyis meg lehetne, csak az a baj, hogy a kortyérzet ennek erősen gátat szab. Egy finoman fogalmazva is kifejezetten kellemetlen édes-savanyú egyveleget kapunk, amiben a jó esetben is korrektnek mondható malátalap keveredik össze a kukoricadarával, és amiből fél liter elfogyasztása felér egy komolyabb kihívással. Oké, a Heineken Hungáriának talán még lehetne az a mentsége, hogy nekik legalább van egy egész korrekt világos lagerük, az 1895, ami meg is felel a Német Tisztasági Törvénynek, csak az a baj, hogy azért szerintem ez is sántít, mert még ha így is van, azért az alapsört, ha nem is élvezhetőre, de legalább jellegtelenre, „ártalmatlanra” illene megcsinálni, mert így a Soproni Klasszikus erősen rontja az amúgy itthoni vizonylatban egész okésnak mondható portfólió összképét. Ha engem kérdeztek, én a pár éve feltámasztott majd újra eltemetett Kinizsit tenném meg alapsörnek, ezt meg valami borzalmasan nevetséges fantázianévvel alsópolcos termékként palackoznám…

//Borsodi Világos//

A Borsodinak a legnegatívabb a reputációja a négy nagy gyártó közül, ennek megfelelően tőlük vártam a legocsmányabb moslékot, és nem is lőttem mellé. A pisisárgaszínű italnak mondjuk meglepő módon nincs agresszív illata/szaga(?), de ami van az nem túl jó, leginkább savanykás. A korty maga kis édeskés malátássággal kezd, de ez hamar átfordul egy durván maró savanyúba, amit természetesen itt is a kukorica okoz. Szoktam olyanokat írni, hogy így általánosságban ez és ez a sör érzetre friss, krémes, lágy, van éppen száraz, esetleg karcos... na, a Borsodi Világosra leginkább a „poshadt” jelzőt használnám. Ugyanúgy 240 forintba került, mint a Soproni Klasszikus, és kb. ugyanolyan ihatatlan is, de azért még kicsit még jobban fáj, mint a Heineken Hungária terméke.

//Dreher Gold//

A Dreheré szerencsés eset, mert ők nemrég lecserélték a kukoricás Classicot az immár „tiszta” Goldra, úgy hogy itt azért reménykedtem, hogy legalább valami iható kerül a pohárba. Az édeskés illat nem valami nagy szám, de ebben a kategóriában a fenti kettő után mindenképpen biztató. Az íze egysíkúan és unalmasan malátásan édes, de legalább nem bántó. Viszont az a baj, hogy a végéről teljes egészében hiányzik a komlókeserű, és úgy egyébként nincs is igazán utóíze. Ez azért nagy baj, mert egy ilyen sörnek számomra kb. egyetlen funkciója lehet: jóóó hidegre hűtve felfrissítsen. Csak így, hogy az egész malátás édességből áll, nem igazán tudom elképzelni, hogy ezt a szerepet be tudná tölteni, így meg igazából nem látom értelmét, miért fizetném ki érte a 260 forintos árat. Persze ha ingyen adják, ezt legalább meg tudnám azért inni a Sopronival és a Borsodival ellentétben.

//Pécsi Szalon//

Ebből is kivették a kukoricát, bár névváltoztatáson nem esett át, mint a Dreher. A 225 forintos árával olcsóbb is volt, mint amaz, szóval volt ebben potenciál, de mégsem sikerült a szemétdomb királyát lelöknie a trónjáról. Nagyjából ugyanaz a problémája, mint a Dreher Goldnak, csak itt nagyobb az a gond. Komlósságnak se híre se hamva, mind az illata mind az íze ennek is egysíkúan édes, és csak és kizárólag malátásan édes, de már-már olyan szinten gejl és tömény, mint mondjuk egy malátaital. Frissítőnek ez sem jó, sőt a fentiek miatt nekem ebből is kihívás lenne fél litert elfogyasztani, még ha nem is akkora, mintha a Borsodiból vagy a Soproniból kellene ennyit meginnom.