Horal 11 teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Kimondottan friss tételről lesz most szó ebben a bejegyzésben, hiszen a szlovák Tescoban csak nemrégiben tűnt fel a literes doboz, amely Albion Plus eddigi egyetlen sörét rejti. Őszintén szólva egy jó darabig nem is igazán foglalkoztam vele, beleolvadt az ugyanilyen kiszerelésben lévő oroszok tömegébe. Viszont legutóbb kíváncsiságból levettem a polcról, és meglepetten konstatáltam, hogy ez egy 11 balling fokos cseh pilsner, nem holmi – általában kellemetlenül – édeskés ruszki kommersz. Bár ahhoz képest, hogy milyen típusú a Horal, nem volt olcsó, 2,5 eurot kellett érte otthagyni a kasszánál, de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér.

Ha valaki esetleg követné a példámat, akkor nagy meglepetések nem fogják érni. A Horal egy korrekt 11-es pilsner, a szokásos aranysárga színével, egészen jól festő, bár nem túl tartós habjával. Nyilván persze ezek csak a külsőségek, de az ízélmény is tökéletesen leírható azzal, hogy semmi extra. A 11 balling fok determinálja, hogy közepesen testes, az íz pedig az édes maláta és keserű komló párosítására épít, és nem rossz az összhang, de nem érzünk semmi különöset, és azért be kell vallanom, hogy ittam már sokkal kifinomultabb, jobban összerakott 11-es pilsnert többet is. És nagyüzemi szegmensben, ennél olcsóbban. A helyzet az, hogy a fél literre levetített ár 1,25 euro lenne, ez több, mint az egy euroért hazavihető, valóban különleges, és már 12 balling fokos Bernard Svatecni Lezak ára. Ha valaki kicsit különlegesebb cseh pilsnert keres a szlovák Tescoban, inkább azt ajánlanám neki. Ha meg valaki maradna az egyszerűbb, könnyedebb, ivósöröknél és valamiért ragaszkodik a 11 balling fokhoz, akkor ott van a gyakran akciózott zöld dobozos Kozel vagy a kicsit érdekesebb malátalappal ellátott Staropramen Jedenactka.

Ár/érték arány: 5/10.

Zlaty Bazant 12 és Zlaty Bazant ’73 összehasonlító teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Bizonyos szempontból igencsak rég volt már, mikor a Heineken konszern a retro vonalon próbált újítani ahelyett, hogy az aktuális trendeket lovagolná meg, hisz azóta idehaza már megszületett egy komplett termékcsalád, az Óvatos Duhaj. Kint pedig csak csapon debütált egy Zlaty Bazant IPA, de ez nem bizonyult hosszú életűnek, mára már el is tűnt. Ugyanakkor ha úgy vesszük, mindössze két év telt el azóta, hogy idehaza feltámasztották a Soporni Kinizsit, és ezzel párhuzamosan Szlovákiában pedig feltűnt a boltok kínálatában a Zlaty Bazant ’73. Előbbi nem igazán maradt sokáig, elsöpörte a már emlegetett szemléletváltással érkező Óvatos Duhaj termékcsalád, azonban kint meg ezek szerint az újhullámos próbálkozások nem váltak be, hiszen míg a Zlaty Bazant IPA sosem került bolti forgalomba és azóta sem jöttek ki valamiféle ale-lel vagy hidegkomlózott lagerrel, addig a retro ’73-as Zlaty Bazant él és virul.

Annak idején mikor először láttam, egyből vettem is egyet, megkóstoltam, és úgy voltam vele, hogy ez igazából átverés, mert tulajdonképpen tök ugyanaz, mint a 12 ballingos világosuk, csak a címke az, amitől ez egy másik termék. Most viszont úgy gondoltam, hogy hivatalosan is a végére járok ennek egy összehasonlító teszt keretében.

Egymás mellé két ugyanolyan pohárba töltöttem ki a Heineken Slovensko két 12 balling fokos termékét. Igazából már itt látszik, hogy 100%-osan nem lehetett anno igazam, hiszen a színben máris eltérés jelentkezik: a ’73-asé sötétebb, mint a simáé. A kép viszont kicsit hamis, habjuk igazából ugyanolyan szép nagy volt, csak a simát előbb töltöttem ki, és addig tököltem fotózással, amíg arról el nem kezdett apadni… ez van, sorry. De mindegy is, nézzük az illatukat! Majdnem teljesen megegyezik, de a ’73-asé kicsit erőteljesebb, és talán kicsit komlósabb. Utóbbi feltételezést látszik alátámasztani, hogy bár mindegyik kompromisszumos, a semlegesebb ízek felé hajló, nem túl keserű karakterrel rendelkezik, kettejük közül a ’73-asban egy kicsit több komlókeserűt lehet érezni. A malátalapot viszont most is tök ugyanolyannak éreztem, sőt valszeg a komló is ugyanaz bennük, csak a ’73-asba kissé több került.

Összességében tehát a különbségek elenyészőek, mindkettő, iható és a maga nemében korrekt sör, amely akciósan nem rossz vétel, mivel a magyar nagyüzemi rögvalósághoz képest azért egy másik szint világos lagerek terén, de bőven vannak jobb, karakteresebb pilsnerek odakint.

Zlaty Bazant 12 ár/érték arány: 6,5/10.

Zlaty Bazant ’73 ár/érték arány: 7/10.

Duff teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Ha valaki elolvasta a korábbi sörtesztjeimet, akkor könnyedén levonhatta a következtetést, hogy nemrégiben megejtettem a szokásos év végi szlovákiai kiruccanásomat. Eddig leginkább a Billában beszerzett újdonságokról volt szó, de a Lidl is tele volt szezonális termékekkel, lesz természetesen hamarosan Reichenberger pakk és Konrad Bizon Ale teszt, de előtte nézzük meg, hogy mi is ez a Duff? Az amerikai hetek termékei közt volt kitéve, és bár sajnos volt szerencsétlenségem már az USA nagyüzemi „sörkultúráját” megtapasztalni, ezt a terméket még konkrétan nem láttam sehol, és mivel csak nyolcvan cent volt, úgy gondoltam, hogy poénból veszek egyet tesztre, ahogy azt tettem közel egy éve az osztrák Lidl-ben az Efes Pilsen esetében.

Az USA nagyüzemi söreiről azt kell leginkább tudni, hogy érdemes kerülni őket. Ha Top 10-es listát kellene felállítani arról, hogy melyek azok az országok, ahol a nagy gyártók a legsilányabb sörökkel sújtják a fogyasztókat, akkor az Egyesült Államok biztosan előkelő helyen szerepelne rajta. Nem véletlen, hogy itt elégelték meg ezt legelőbb a sörkedvelők és konkrétan kirobbantották a sörforradalmat, azaz innen indult ki a kisüzemi sörfőzés terjedése, és ennek a mozgalomnak a keretében jöttek létre az olyan újhullámos típusok, mint mondjuk az APA. De ez azon a tényen nem változtat, hogy a nagyüzemi söreik a mai napig kegyetlen szarok. És hogy ez pontosan mit jelent?

„American beer is like having sex in a canoe: fucking close to water.” Mondta vala Monthy Python, és tökéletesen igaza volt, ezek azok a pale lagerek, amelyekből annyira kispórolták az anyagot, hogy se testük nincs se igazán ízük. Legtöbbször semlegesek, de ha valamit fel is fedezhetünk bennük, abban nem lesz semmi köszönet… ha valaki esetleg nagyon kíváncsi, milyen ez a gyakorlatban, akkor vegyen meg egy Millert… bár talán ebben az esetben jobb boldog tudatlannak lenni…

Viszont most hogy ilyen hosszasan felvezettem az amerikai nagyüzemi söröket, elárulom, hogy a Duff nem az. Bár a dobozon csak EU van feltüntetve származási helynek, a ratebeerről már kideríthető, hogy németek csinálták, de ez nem egy hagyományos értelemben vett német sör. Egészen konkrétan az történhetett, hogy a németek megpróbáltak elkészíteni egy tipikus amerikai pale lagert. Tudom, tudom, ennek semmi értelme, de a végeredmény alapján ez a legelképzelhetőbb opció. A Duff ugyanis valóban egy pale lager a tipikus színnel, kevés habbal, és nem éppen kifinomult ízekkel kecsegtető illatával. Az íze egyébként bizonyos szempontból nem olyan fájdalmas elsőre, mint gondolnánk. Legelőször ahogy belekortyolunk édes malátát fogunk érezni, de ez gyorsan eltűnik, és utána nem lesz semmi. A sör nagyrészt semleges ízű, tulajdonképpen olyan, mintha egy pohár csapvízbe – ha létezne ilyen - valamiféle malátaszörpöt öntöttek volna, de abból is csak kevés került volna bele. Tehát a sör ugyan kegyes valamelyest, mert nem durvul intenzív mellékízek hadával, ugyanakkor unalmas a semlegesség miatt, és bizony alattomos is, mert idővel a fogyasztója számára egyértelművé teszi, hogy ez a malátalap nem kimondottan jó minőségű, nem a bajor hellesek gyümölcsös és zamatos karakterét hozza, sokkal inkább az olcsó ipari malátásságról van itt szó, ami számomra – ahogy egyre többet kortyoltam a sörből – egyre poshadtabbá vált, így végül félúton feladtam, megállítottam a filmet, kiosontam a konyhába, a pohár tartalmát a lefolyóba öntöttem, a hűtőből pedig gyorsan kerítettem egy Krusovice Imperialt, hogy leöblítsem ezt a borzalmat…

A végszó legyen az, hogy a németek ne majmolják az amerikai nagyüzemeket, hiszen annyi jó hagyományos típusuk van, főzzenek helleseket, marzeneket, weizeneket, dunkeleket és bockokat, vagy ha új utakat keresnek, akkor mozduljanak az újhullámos típusok felé.

Ár/érték arány: 2/10. 

Istarsko Pivo teszt:

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Az Istarska Pivovara egy horvát nagyüzem, de nem tartozik egyik multicéghez sem, és nem is az ismertebbek közül való, legalábbis a legtöbb Adrián nyaraló a tipikus népsöröket, Karlovackot és Ozusjkot fogyaszt ott tartózkodása alatt és esetlegesen ezekből hoznak haza rokonoknak és ismerősöknek kóstolót. Én viszont haveromtól egy ilyet (is) kaptam tesztre, amit ezúton is köszönik neki… vagyis hát nem is tudom… :D

Mindegy, visszatérve a gyártóra, tipikus portfólióval rendelkezik, zömmel világos lagereket és radlereket gyártanak, az egyetlen különlegesség, hogy jelen tesztünk alanyából létezik szűretlen változat is. Azonban mi most a szűrtet vesszük gorcső alá, amely kitöltve hozza a világos lagerek szokásos jegyeit, illata azonban már előrevetíti a bajt. Olyan, mintha egy bödön vaj beleborult volna a dobozba, azaz jó diacetiles a sör, amely annyit jelent, hogy nem egészen annyi idő alatt erjesztették le, mint amennyi kellett volna neki. Ha figyelmesen szagolgatjuk, alkoholosságot fedezhetünk még fel benne, és fura, identitás zavaros módon a „borosság”, szőlősség illik még leginkább rá. Ahogy belekortyolunk, érezhető, hogy kimondottan tömény a sör, ami alapvetően nem baj, de a nem éppen kellemes ízzel rendelkező sörök esetében inkább a vizesség az áldás. Sajnos itt ez most nem adatott meg, magában a kortyban szinte ízbombaként támadnak azok, amelyeket az illatában érezhettünk, bár a vajasság itt kevésbé hangsúlyos, inkább az alkoholosság az uralkodó. És hát a helyzet az, hogy nem bírtam meginni, és emiatt ez tényleg a nagyon alja kategória, de nem az a tipikus gagyi sör, mint az Arany Szarvas, Frisch Fassl vagy éppen a Gazda Svetly Lezak, hanem inkább az egzotikusan szar kategóriába sorolnám, mint mondjuk a rizses távol keleti sörök, mert a maga nemében tényleg érdekes kissé… csak éppen egyáltalán nem pozitív értelemben. Állítólag átszámítva kb. 350 forintra jön ki egy ilyen doboz, bár ennél a kategóriánál igazából az ár már teljesen mindegy…

Ár/érték arány: 1,5/10.

Tényleg gáz a ’mentes sör? – Végigittam(/tuk): Alkoholmentes sörök megatesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Az alkoholmentes sörök társadalmi megítélése nem éppen pozitív, az utálatfaktora körülbelül a radlerek és ciderek szintjén mozog, és e kettőhöz hasonlóan a konzervítív és sokszor egyúttal nem éppen minőségi söröket fogyasztó egyének különféle negatív prekoncepciókat és tévképzeteket társítanak hozzájuk. Hogy konkretizáljuk kicsit a dolgokat, a magyar átlag sörfogyasztók jelentős hányada szerint a radlereket csak nők és melegek isszák, a ciderek agyoncukrozott szarok, amikkel a tini lányokat szoktatják rá a gyártók az alkoholra, az alkoholmentes sör pedig már egyenes út a guminő felé… nos, az első két magyar városi legendáról történetesen tudom már, hogy hülyeség. Csak az állít ilyeneket, akik nem tudják, hogy a radlerek az üdítők és limonádék piacán játszanak, ezért nem a sörökkel kéne hasonlítgatni őket, és nem ittak még rendes, ízesítetlen cidert, pláne nem szárazat… most azonban azt fogjuk megvizsgálni, mi a helyzet az alkoholmentes sörökkel? Csak újabb tévképzet, amely az átlag magyar kocsmák törzsközönségének tudatlanságából és tájékozatlanságból fakad? Esetleg a sarki kocsmában, az Arany Ászok mellett hőbörgő alkoholistának mégis igaza van, és ez esetben ezek a termékek még az ő korsójába csapolt borzadálynál is rosszabbak? A folytatásból kiderül! ;)

//Lökd ide a (’mentes) sört! //

Az a helyzet, hogy a teszt nem lenne igazságos, ha csak az itthoni kínálatból merítettünk volna, lévén… legyünk őszinték… a legtöbb olyan sör idehaza, amelynek kapható alkoholmentes variánsa alkoholosan sem tartozik azok a termékek közé, amelyekért pénzt adnék. Így hát újfent elzarándokoltam az olcsón korrekt sört keresők Mekkájába, azaz Szlovákiába. Itt már a világ alkoholmentes sörök esetén is kinyílik, a 22 centes sajátmárkás cucctól kezdve a korrekt ivósörökön át a prémium darabokig van minden. Így végül egy 5-5-ös felállásban terveztük egyik haverommal megmérkőztetni a két ország kínálatát a ’mentes szegmensben…

//Romlott Paradicsom //

Kezdjük a nagyobb diverzitással rendelkező és reménykeltőbb kollekcióval: a Szlovákiából származóval. A legelső tesztalanyunk az ottani népsör, és egyben alkoholos változatban egy nem annyira erőteljes vagy jellegzetes ízű, de korrekt anyagtartalmú ivósör, a világos Zlaty Bazant alkoholmentes verziója. Kitöltve meglepően jól néz ki, és normális hab is fejlődött rajta… azonban lelövöm előre a poént: az összes ’mentes sör szépen nézett ki, de ez önmagában nem jelent semmit. Illata már kimondottan érdekes, nyoma sincs a cseh/szlovák lagerekre jellemző jegyeknek, ez konkrétan körtés, de nem igazán természetesen, hanem sokkal inkább valami fura mesterkélt módon. A korty elején pedig vissza is köszön ez a műkörtésség, azonban itt még ez hamar elillan, hogy tátongó ürességnek adja át a helyét, majd végül megérkezik a zárás némi erőtlen komlókeserű képében. Ez elég borzasztóan hangzik, pedig ahhoz képest, ami még hátravolt, nem is annyira az… és meglepő, de itt még bizakodó voltam. Valószínűleg ennek tudható be, hogy a Zlaty barna ’mentese esetében kimondottan megörültem a ribizlis illatnak, és kezdetben az édes, kissé mesterkélt gyümölcsös íz még tetszett is, csak hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a műédesség legalább annyira émelyítő, mint a Sterling Forte vagy a Csíki Mézes együttvéve, és a saját adagom elfogyasztása után arra a következtetésre jutottam, hogy egy teljes dobozzal ebből képtelen lennék meginni. Ha pedig valaki arra vállalkozna, hogy egy hosszasabb baráti beszélgetés alatt legurít pár korsóval ebből, akkor szerintem rövid úton cukorkómába zuhanna… 

Miután így megcsömörlöttem a Zlaty barnájától, az Erdinger ’mentesétől vártam a felüdülést, lévén a német típusú búzákra eléggé jellemző, hogy kellemes felfrissüléssel jár az elfogyasztásuk. Csak az alkoholmentes szegmensben ez nem így van. Itt ugyanis semmilyen már ismert szabály, hagyomány vagy szokás érvényét veszíti, a márkák nem jelentenek semmit, a nagy nevek simán produkálhatnak ihatatlan szart, és a legprolibbnak tűnő darabok jelenthetik az áhított kiutat. Az Erdinger alkoholmentes söre pedig nem hogy nem mutatott menekülő utat, hanem még tetézte a megcsömörlésemet, hiszen ugyanolyan ribizlis illattal nyitott, és nagyon hasonló tömény édességet hozott. Egyébként az Erdingerrel kapcsolatban egy apróságot még megjegyeznék, mielőtt továbbmegyünk: a szűretlenségét megtartották a ’mentes sörük esetében is, tehát olyan opálos, mint egy tisztességes hefeweizen. A negyedik tételtől már féltem, mint a tűztől, nem érdekelt, hogy ők csinálták a Maesticet is, akkor is egy mindössze 22 centes sajátmárkás sörről volt szó, és hát, ha a drágább és nagyobb nevek ilyen csúnyán megbuktak, akkor ettől mégis mit várjak? Egy Bernard csatos üveget többre tartanak odakint, hiszen arra 23 cent a betétdíj! Akkor mi került ebbe… ? Jól van, jól van, azért a címke szerint az Argus ’mentes sörében is csak víz, maláta és komló van, de hát azért mégiscsak a Gazda Svetly Leziakkal versenyez árban… mindegy, essünk túl rajta gyorsan ás fájdalommentesen! És így is történt. Ugyanis az Argus ’mentese volt tényleg a legfájdalommentesebb darab a szlovákiai kollekcióból, lévén jótékony semlegességbe burkolózott leginkább, alig-alig ütötte fel a fejét a műkörtésség benne, és így a tömény, émelyítően édes tételekhez képest ezt hamar és valóban könnyedén le lehet gurítani. Az utolsó tétel viszont betette a kaput… amikor lekaptam kupakot a nagynevű, és már prémium kategóriásnak számító Bernard ’mentes variánsáról, olyan intenzíven áradt az üvegből az aroma, mint a hidegkomlózott sörök esetében. Csak ezt a terméket gyanítom, hogy nem citrával meg cascade-val kezelték, hanem esélyes, hogy inkább emberi testfolyadék került bele… elnézve a címkén a tulajdonos perverz kárörömöt sugárzó fejét nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ő maga járult hozzá igencsak személyes összetevővel ehhez a „cseh remekhez”. Egyébként ez a szag nem feltétlen idegen a Bernard termékektől, mert erőteljesen hasonlított ahhoz is, amikor megromlott az egyik Bernard Cerny Lezak, és a csatos üveg pukkanása után masszív szarszag kezdett terjedni a szobában… A legszörnyűbb a dologban, hogy a szagának megfelelő ízjegyek szinte teljesen kiszorították a műkörtésséget, szóval… ez kegyetlen szar. Erre nincs más kifejezés. Vagyis van, csak az még durvább.

//És akkor ezek után idehaza… ? //

Aki a hazai piacról válogat, és kicsit is tudatosan, az ízélményt figyelembe véve fogyaszt söröket már biztosan tapasztalta, hogy nem éppen szerencsés helyen él. Hatványozottan igaz ez, ha leszűkítjük a kört az országban nagyüzemek által előállított kínálatra, és ha ehhez még hozzávesszük, hogy a nálunk jóval szerencsésebb térség is csúnyán elbukott az alkoholmentes szegmensben, akkor szerintem megegyezhetünk abban, hogy jogosan tartottam a haverom által válogatott termékektől. Azonban úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtük a tesztet, akkor fejezzük is be, ezért nekiestünk a hazai termésnek is! Mindjárt kezdjük a Heineken csoport triójával, a Soproni Szűzzel, a Gösser mentessel és a HejHó NullKommaNullával(baszki, ez tényleg úgy hangzik, mint egy elcseszett üdítő :D).

 Az ember azt gondolná, hogy nem igazán van különbség közöttük a márkanéven kívül, azonban vicces módon a leginkább népiesnek és legkevésbé prémiumnak gondolt Soproni Szűz valóban a legrosszabb a trióból, mert bár nagyon hasonlít a Zlaty világosához, hisz körtés illattal nyit, a korty eleje meg műkörtés, de utána az üresség mellé még valami alattomos és kellemetlen mellékíz férkőzik be, amely talán annak köszönhető, hogy alkoholtól ugyan igen, de kukoricagríztől nem szűz a Soproni termékcsalád tagja. Ilyenformán az elfogyasztása bár nem ér fel a Bernard tortúrájához, mégis kimondottan fájdalmas és erősen ellenjavallott. A második tétel, a Gösser ’mentese kimondottan biztatóan indul, és eddig még nem tapasztalt mangós illattal nyitott, ízében a műgyümölcsösség is eköré csoportosul, és… nos, az első kortyok még egészen kellemesek. Csak az a baj, hogy itt is már a tömény édesség miatt egy fél doboznyitól is simán meg lehet csömörleni, ezért… nos, mi mást mondhatnék? Ez sem igazán ajánlott. A HejHó illatában már keveredik a mangó és a körte, íze pedig annyira nem émelyítően édes, a műgyümölcsök mellett inkább jótékony semlegességgel operál. De az Argus igazi párja itt is a száz forintos, Tesco sajátmárkás Rastinger Free, amelyet a hazánkat olcsó és pocsék lengyel sörökkel elárasztó Van Pur eresztett szabadjára az ominózus hipermarketek polcain. Kóstolótársam meg erről állította váltig, hogy szar lesz, de még egyszer mondom… jótékony semlegesség, azaz nincs igazán íze, könnyen lement. Na, nem úgy, mint a Stella, amely mindenféle savanyúságot szabályozó anyagot meg citromsavat is tartalmazott a szokásos összetevőkön és az itthon kötelező kukoricán kívül. A szaga ennek is büntet rendesen, mint a Bernard vagy egy középiskola fiú WC-je, és hát a Stella ’mentese nem is árul zsákbamacskát, aromája ízét is előrevetíti…

//Az ízlebimbők kálváriájának végén…  //

Oké! Szerintem bőven elég példát láttunk már ahhoz, hogy kijelenthessük, az alkoholmentes szegmensben a mi merítésünk alapján akárcsak kicsit is élvezhető terméket nem sikerült találni. Bármilyen fura is, a fogatlan alkesznek az Arany Ászokkal most igaza van: ilyeneket nem célszerű inni. Na, nem azért, mert az Arany Ásó vagy a KőBambi magasabb szintet képviselnének, hanem mert… ezek tényleg csak azoknak esnek igazán jól, akik hardcore mazochisták! Jó, az Argust és a Rastingert meg lehet inni, ha nagyon muszáj, de én azt mondom, hogy ha valaki nem fogyaszthat alkoholt, akkor inkább találjon magának más alternatívát… részemről legalábbis soha többet ’mentes sört!

Karpat True American Apache IPA teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A második sör a True American termékcsaládból, mely nem meglepő módon egy amerikai komlókkal(Chinook és Citra) készített IPA. Szűretlen és pasztőrözetlen, így nem kell meglepődni vagy gyártási hibára gondolni, hogy egy teljesen átlátszatlan, már-már a házi őszibarackleveket idéző félbarna ital kerül a pohárba. Illata leginkább barackos és déligyümölcsös, utbbibl is inkább az édesebb és nem a fanyarabb, citrusosabb vonal. A korty szintén velük kezdődik, de párhuzamosan becsatlakozik az igen telt malátalap, ami egy tekintélyes testet ad a sörnek, majd a kortyot a fajtára jellemző, markánsan jelen lévő és hosszan tartó keserű zárja. Nem mondanám hű de nagy különlegességnek, mégis ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen igazán jó IPA-kat ittam mostanában, akkor biztosan a felsoroltak közt lenne az Apache IPA is. Hogy miért? Nos, a kulcs a harmónia. Mind a gyümölcsösség mind a maláta alap mind a keserűség olyan egyensúlyban van, hogy egyszerűen minden egyes korty nagyszerűnek, már-már idillien ízletesnek és tökéletesnek hat, holott semmi különleges nincs benne, csak egyszerűen profin összeraktak egy telt, kellően testes és harmonikus IPA-t. Ára ráadásul ugyanannyi, mint a Vanilla Porternek, így ez sem állhat a kipróbálás útjába, hiszen jóféle kisüzemi IPA-hoz ritkán lehet ennyiért hozzájutni. 

Ár/érték arány: 9/10.

Karpat True American Vanilla Porter teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Az eddig is elég széles termékpalettával rendelkező Pivovar Karpat „True American” címszó alatt új sorozatot indított, ennek egyik darabja a vaníliás porter. Legalábbis elméletileg annak kéne lennie, csak éppen ez nem teljesen így van. Porternek mondjuk, hogy porter, mert fekete a színe, jó adag pörkölt malátával és felső erjesztéssel készült, csak éppen az a probléma(már amennyiben ez probléma… majd erre még visszatérek… ) hogy a vaníliát nagyítóval kell keresni benne. Pedig a Google fordítós címke szerint ebben valami madagaszkári vaníliás bourbon rudak is vannak, ellentétben Box Steam Funnel Blowerről, ami ugye csak a szokásos összetevőket tartalmazta, mégis gyönyörű átkötéssel a pörkölt malátás ízjegyeket jól felismerhető vaníliásság követte. Nos, ebben a sörben ilyen nincs. Most viszont, hogy túl vagyunk azon, hogy mi nincs benne, elmondom, mi az, ami van, úgyis erre kíváncsi mindenki! ;) A Karpat terméke egyébiránt egy izgalmas és érdekes porter, amely erőteljes kávés illattal rendelkezik, továbbá ez az illat keveredik mással is, amit hol étcsokinak, hol amolyan kissé alkoholos, étcsokiba mártott konyakos meggyes bonbonnak éreztem. Íze is elég változatos, bár az tény, hogy alapvetően közepesen száraz, és a tömény kávésság mindig ott van, ám ez kiegészül (ez a legjellemzőbb), de a lassú kortyolgatás és ízlelgetés alatt felbukkant dió és erdei gyümölcsösség is, de nem igazán markánsan, hanem amolyan szerényen a háttérben meghúzódva szolid időnként étcsokival kiegészítésként. Vanília két kortynak a legvégén egy pillanatra villant fel, de akkor is csak halványan pislákolva, és valóban egy szempillantás alatt kialudt. Következtetésképpen a Karpat True American Vanilla Portert nem ajánlom annak, aki vaníliás sört szeretne inni, de mindenki másnak meg igen, aki egy érdekesebb porterre vágyik jó áron, hiszen mindössze egy euro hetven centet kellett érte a szlovák Billa kasszájánál hagyni. 

Ár/érték arány: 8,5/10.