A zöld dobozos fácán – Zlaty Bazant 10 teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Ha valaki nem rutinosan folyékony kenyérért ruccan át északi szomszédjainkhoz, hanem más egyéb okokból, de azért csak úgy mellékesen megkóstol egy-két kinti sört, akkor általában hazatérve a „zöld dobozos fácánt” emeli képzeletbeli pódiumának legfelső fokára. Bár sose végeztem kifejezetten kutatást a témában, de ha nem beergeek ismerőssel szóba jöttek a szlovák sörök, a legtöbben fixen a „zöld dobozos fácánra” emlékeztek vissza kellemesen, és saját bevallásuk szerint egyértelműen ebből hoznának haza nem kis mennyiséget, ha újra kint járnának.

Őszintén szólva elég sokáig nem tudtam ezt megérteni. Ha már a márkától kell tömeges fogyasztásra szánt ivósört választani, akkor az én választásom az esetek többségében a 12 ballingos világos lagerükre esett. De amúgy meg a Heineken Slovensko legnépszerűbb márkájától elvonatkoztatva a legjobb válaszom erre kb. az egész Urpiner szortiment, ami hiába van nagyjából ugyanebben az árkategóriában, ízélményben mindenképpen veri a Zlaty Bazant állandó kínálatában megjelenő termékeket. De ettől függetlenül a Zlaty Bazant 12-t is korrekt ivósörnek tartom, a 10-esüktől viszont az – évekkel ezelőtti – első kóstolás óta az esetek többségében távoltartottam magam. Nem mintha olyan traumatikus élményként élt volna az emlékeimben, egyszerűen csak a saját preferenciáim és a külső körülmények miatt úgy alakult, hogy végül a legtöbb esetben nem nyúltam utána polcon.

Az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok oda a 10 ballingos pilsekért, olyannyira, hogy ivósörnek is inkább a 12-est vagy a 11-est szoktam választani úgy általában minden gyártótól. A Zlaty Bazant 12-t pedig ráadásul a szlovák Tesco gyakorlatilag minden második héten leárazza olyan hatvan-hetven cent közé, és ennyiért nekem a célnak mindig is megfelelt. Ugyanakkor az igazság az, hogy van néhány 10 ballingos pils, amit kedvelek, például a Bernard vagy az Urpiner cucca, úgyhogy gondoltam, ideje újra innom egy ilyet is, elvégre olyan rossz emlékeim nincsenek róla, és így hátha sikerül akárcsak részben is megértenem a hype-ot, amit az egyszeri átutazók építettek köré… szóval akkor nézzük is, miféle fácánt rejt a zöld doboz! ;)

 
A megjelenésre nem lehet panasz, egész pofásan néz ki, a habja rövid ideig meglehetősen hitelesen imitálja a 12-es nagy, fehér koronáját, csak kár, hogy tényleg jóval hamarabb kezd el összeesni, de az a helyzet, hogy engem pont az összes főbb jellemző közül a hab érdekel a legkevésbé, szóval gyorsan túl is léptem ezen. Inkább elkezdtem az illatát vizslatni, ami határozottan édes, de nem bántóan vagy túlzóan, tehát egy kellemes malátahangsúlyos lagert vetített számomra előre, nem pedig valami gejl cuccot. A korty pedig be is váltja ezt az ígéretet, valóban – hasonlóan a 12 ballingos variánshoz – az édes malátásság és a komlókeserű aránya egyértelműen az előbbi felé tolódott el, de az egész koncepció működik ugyanúgy, mint a nagytesónál, értve ezalatt, hogy összességében nem túlozták el az édességet. És egyébként is tök ugyanolyan a malátalap, mint az 12 ballingos verzióé, amit már ott is szerettem, annyi hátulütője van a dolognak, hogy a zöld dobozos Zlaty nyilvánvalóan nem adja testesség terén azt az érzetet, ami a nagyobb szárazanyagtartalmú variánsában megvan. Viszont számomra nem is volt olyan bántóan vizes, mint amilyennek általában a többi 10 ballingos pilsnert szoktam érezni, sokkal inkább a pozitívabb felhangú könnyed és lágy jelzőkkel illetném.

Tehát a zöld pléhdobozban semmiképpen sem balfácán lakozik: a Zlaty Bazant 10 egy jó sör, azon kevés 10 ballingos pilsnerek egyike, amikre azt tudom mondani, hogy ivósörként nálam is megállják a helyüket. Persze a 12-es variánsa a márkának továbbra is jobban megfelel nálam erre a célra, és amíg jó áron hozzá tudok jutni, egyértelműen arra fog esni a választásom ehelyett. De a teszt eredményét tekintve igazából… tökre megértem, miért került ez a sör az átutazók, egyszeri kiruccanók, turisták körében abba a státuszba, amibe. Nincs olyan szupermarket, ahol ne lenne ott jóóó feltűnően szem előtt a polcon, hetven cent pedig pont az az ár, amit az átlagfogyasztó is tökéletesen ideálisnak tart fél liter sörért, ráadásul azért ezt is szokták viszonylag gyakran akciózni, szóval könnyen ki lehet fogni olcsóbban is. A lényeg, a lényeg, nehéz nem megvenni turistáskodás alatt, és ha már megvette az illető, nagy eséllyel ízleni fog neki, hiszen bár bőven nem jellegtelen a sör, azért egy egyszerű, de kellemes, összességében könnyen kedvelhető karaktere van, míg nyilvánvalóan mondjuk az Urpinertől a 12 ballingos pilsner vagy a barna lager egy jóval markánsabb, és így egyedibb ízvilággal rendelkeznek, ezért sokkal megosztóbbak lehetnek, ráadásul annyira nem is ismert márkához tartoznak. Szóval összességében a Zlaty Bazant 10 egy egészen okés ivósör, és bár árkategóriájában vannak nála jobbak is, azért sikerült azt hiszem valamelyest megértenem a hype-ot körülötte, és azt kell, hogy mondjam, a 10 ballingos pilsek közt nálam egész jó helyre került a képzeletbeli ranglétrán. :)

Hagyományos belga ale-ek a Metroból

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A hagyományos belga ale-ek bevallottan a kedvenc söreim közé tartoznak úgy általában, persze ebben a nagy és átfogó kategóriában is akadtam már gyengébb vagy akár kimondottan pocsék darabokra, de… melyikben nem? Másrészről meg elég jó aránnyal találok benne a saját ízlésemnek megfelelő tételeket, melyek többsége ráadásul könnyen el is érhető. A tradícionális flamand sörök ott vannak általában a legtöbb nagyáruház polcain, de a legátfogóbb szortimentet mindenképpen a Metro tartja, ahol a nagy multik(Heineken, Inbev, Carslberg… stb.) termékeitől kezdve egészen a stílus csúcsát jelentő trappistákig számos ilyen kategóriájú sört meg lehet találni. A műfaj csúcsának itt is fellelhető képviselőiről már volt szó a Chimay csoporttesztben és a Trappistes Rochefort 10-esről szóló bejegyzésben. Most éppen ezért erre a tesztre mindenféle olyan belga ale-t válogattam össze a Metro polcairól – úgy nagyjából 600-700 forintos ártartományban – amelyek nem sorolhatóak a trappisták közé

//Affligem Blonde//

Kezdjük mindjárt egy belépő szintű darabbal, a Heineken forgalmazásában polcokra kerülő Affligem Blonde-dal, amely hasonlóan a Leffékhez egy, a saját kategóriája átlagánál olcsóbb, de egyúttal egyszerűbb, és e két jellemzőből egyértelműen következően a nagyobb tömegeknek szánt belga ale. Ennek megfelelően magán viseli a szokásos stílusjegyeket, mind ízében mind illatában ott van a tipikus belga maláta és élesztő, de amúgy elég visszafogott az íze, viszont a trópusi gyümölcsös, picit keserű komló, amely a kortyot zárja, egészen tetszik. Kellemes, ámde nem egy komoly vagy bonyolult darab, és kifejezetten karakteresnek sem mondanám, max talán a komlójáról lehet felismerni. Ha még nem kóstoltad, de kedveled a belga ale-eket egy próbát megérhet, de sokat nem érdemes várni tőle, és valszeg akkor jársz a legjobban, ha valami leárazás során szerzed be.

//Delirium Tremens//

Ez az egyik kedvencem ebben a stílusban, és bár se nem apátsági, se nem trappista, és utóbbiakhoz nyilván objektíven nem érhet fel, szubjektíven mégis majdnem annyira szeretem a Brouwerij Huyghe termékét is, mint amazokat. Illata kellemesen gyümölcsös, hozza a szokásos belgás élesztős-malátás jegyeket, emellett trópusi gyümölcsösséget is előrevetít, amely valóban az ízében is bőven ott van, de ezt az édességet a kortyban fanyar lezárással ellensúlyozták, és így összességében egy egészen egyedi karaktert adtak a sörnek. Részemről mindenképpen erősen ajánlott darab.

//Duvel//

A Duvel Moortgat híres-neves söre majdnem annyira előkelő helyen szerepel nálam, mint a Delirium Tremens, ha belga ale-ekről van szó, tehát megint csak egy kimondottan minőségi és erősen ajánlott tételről van szó. A stílusának tipikusan kellemes, édes, gyümölcsös illata jellemzi, leginkább szőlőre szoktam asszociálni róla. És a korty sem hazudtol meg, egy szépen összerakott hamisítatlan erős flamand ale-t kapunk, mely természetesen a szokásos élesztős-malátás alapú, amiben ugyanúgy ott van a gyümölcsösség, itt is leginkább szőlősség képében, amely összességében már-már egy borszerű karaktert kölcsönöz a sörnek.

//Kwak//

A soron következő tesztalany volt az első komolyabb belga ale, amit jó pár évvel ezelőtt megkóstoltam, és instant kapudrogként rántott be a tradícionális flamand sörök népes világába. Mindenképpen a kedvenceim között van tehát a Brouwerij Bosteels terméke, azonban azt el kell ismernem, hogy nincs markáns íze. Mármint nincs igazán egy vagy akár több erőteljes ízjegy, ami alapján azonosítani lehetne, és ez az állítás az illatára is ugyanúgy igaz. De a Kwak lényege nem is az intenzíven támadó kortyérzet, hanem sokkal inkább a selymes harmónia, amelyben tökéletes egyensúlyban és elegáns visszafogottságban forr össze a karamellesség a szolid erdei gyümölcsösséggel a félreismerhetetlen, stílusra jellemző telt malátás-élesztős alapon.

//Tempelier//

A Tempelier a Corsendonk terméke, nekik pedig egészen jó cuccaik szoktak lenni, azonban sajnos a Tempelier nem éri el a saját néven futó söreik színvonalát, de azért nem is olyan rossz, ha önmagában nézzük. Illata és íze a stílusra jellemző édeskésséget hozza, a kortyérzet kimondottan krémes, viszont konkrét ízjegyként majdhogynem csak az egyeduralkodó karamellásságot tudnám említeni. Ugyan ott van mögötte valamiféle gyümölcsösség is, de annyira visszafogott, hogy képtelen voltam konkrét fajtákat(pl. trópusi gyümölcsök, erdei gyümölcsök… stb.) kivenni belőle. Ahogy mondtam, nem rossz, sőt egész kellemes a kortyérzete, de kicsit üres azért, én leginkább más belga ale-eket választanék helyette ebben az árkategóriában.

Braufactum Indra teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Akárhányszor járok a Metroban, mindig találok valami számomra tök ismeretlen cuccot, és legutóbb ezt a szerepet a Braufactum terméke töltötte be. Sose találkoztam korábban ezzel a Radeberger csoporthoz tartozó német gyártóval, és az a helyzet, hogy maga a sör típusa sem annyira mindennapi elviekben, mert papíron ez egy „búza IPA”, vagyis egy weizennek és egy india pale ale-nek egyfajta hybridje kéne, hogy legyen. Korábban találkoztam már hasonló elgondolással a Karpat részéről, de őszintén szólva a Wheat Belgian IPA az egyik leggyengébb termékük, mert az egész egyedi koncepció náluk egy szimplán szar búzasört takart.

Az a helyzet, hogy ezért kicsit bizalmatlan voltam az Indrával szemben, de ez a sör hamar rácáfolt az aggodalmamra, viszont a gyártó ígéretét nem váltotta be. Az a helyzet, hogy a búzamaláta hatását nem igazán érezni, nem nagyon értem, miért kellett egyáltalán beletenni, mert enélkül is tök jó IPA-ként működik a Braufactum Indra, melynek a komlóválogatása egy érdekes, karakteres ízvilágot tár elénk. A cascade trópusi gyümölcsös jegyeket hoz, míg a magnum egyfajta fűszerességet, de felütik a fejüket őszi gyümölcsök is, például őszibarack vagy alma… szóval kimondottan tetszett a komlózás, amely egyébként eléggé mérsékelten keserű csak. Viszont tök jó harmóniában van az édes malátalappal, és bőven hoz elég ízjegyet, így engem az utóbbi abszolút nem zavart.

Részemről mindenképpen ajánlott tehát a Braufactum Indra, ha valaki egy jól összerakott, kellemes és nem túl keserű, de azért karakteres komlózású IPA-t inna egész jó áron, hiszen össz-vissz 590 forintot kellett a három decis üvegért ott hagyni a Metro kasszájánál, ami szerintem teljesen korrekt egy ilyen minőségű IPA esetében.

Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale teszt

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A Maisellel, mint gyártóval már találkoztam korábban, és a cuccaik amúgy elég jó benyomást tettek rám, sőt! A Maisel & Friends Marc’s Chocolate Bock az egyik kedvenc „sima” baksöröm lett, és a barna búzájuk is kimondottan tetszett. Szóval amikor megláttam a Metroban a 0,75-ös üvegbe töltött Maisel & Friends Jeff’s Bavarian Ale-t, nem volt kérdés, hogy bekerül a kosárba.

 
Pohárba kitöltés után hamar kiderül, hogy egy tipikusan narancsos színű, szűretlenségéből fakadóan opálos, intenzíven gyümölcsös – leginkább mangós és barackos – illatú ale-ről van szó. Ha pedig belekortyolunk, akkor egyből észrevesszük majd, hogy az illatában megjelent gyümölcsök a sör ízében is visszaköszönnek, de itt már narancsosság és nagyon pici fűszeresség is keveredik melléjük. A Jeff’s Bavarian Ale-t korrekt test és magas alkohol jellemzi, azonban utóbbi nem zavaró, nem üt ki, nem lesz tőle karcos a sör, csak egy kis melengető érzetet ad hozzá az összképhez. A malátaalap kifejezetten finom és telt, ráadásul a búzamaláta is jól illeszkedik az egész koncepcióba.

Ahogy a sorozat másik általam ismert darabja, a Marc’s Chocolate Bock, úgy a Jeff’s Bavarian Ale is egy jól sikerült, egyedi és karakteres sör, amelynek bár 0,75-ös üvegéért az 1300 forintos ár kissé húzósnak tűnhet elsőre, de ha azt vesszük, hogy 3,3 decire levetítve ez 572 forintos árat jelent, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ilyen szintű és minőségű ale-ért ez nem számít soknak, sőt igazából teljesen rendben van.

A Black Wych árnyékában – Újabb Wychwood sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

Szintén a Metroban bóklászva fedeztem fel, hogy a Wychwood sörök választéka igencsak megnövekedett, ráadásul az új darabok is régi társaikhoz hasonlóan elég kedvező 645 forintos áron kerültek polcokra. Mivel a Black Wych nagy kedvenc nálam és a Hobgoblin is egy tök jó bitter, kb. gondolkodás nélkül pakoltam be őket a bevásárló kocsiba, és már alig vártam, hogy megkóstolhassam őket… aztán hamar kiderült, hogy kár volt a nagy lelkesedésért.

//Ginger Beard//

Az angoloknál elég népszerűek a nem gyümölccsel, hanem más egyéb cuccokkal ízesített sörök, konkrétabban ale-ek. Ilyen például a méz, hisz elég csak a Fullers Honey Dew-ra vagy a Wells & Youngs Waggle Dance-ére gondolni, de a gyömbér is elég gyakori, a Wychwood pedig ezt az utóbbi utat választotta. Az illata erősen reprezentálja is a gyömbért, és ez az összetevő a kortyban is jelentősen jelen van, érezni csípősségét, csak éppen a – valószínűleg nem kis mennyiségben – hozzáadott glükózszirup mégis lenyomta, és egy gejl összképet harcolt ki a Ginger Beardnek, amelyből a fél liter elfogyasztása emiatt számomra komoly kihívást jelentett.

//Hobgoblin Gold//

Érdekes, hogy ha Európában egy sörnek létezik „Gold” változata, akkor az valamivel testesebb, erősebb, több szokott lenni az alapnál, a briteknél azonban ez (is) fordítva van. A Hobgoblin Gold ugyan szintén egy bitter, mint az alap variánsa, de sokkal jellegtelenebb, és vizesebb kiadásban. Illata visszafogott, picit édeskés. A kortyokban alig tudtam bármilyen konkrét ízjegyet felfedezni, ami biztos, hogy ez egy vizes brit ale, és talán leginkább picikét mézesen édes maláta és kicsi bitteres keserű van benne, de leginkább tök semmilyen. Szóval ha Hobgoblin, akkor mindenképpen a sima, de mondjuk, ha már Wychwood, akkor már inkább a Black Wych.

//Imperial Red//

 

A Wychwood vörös ale-je a végére azért mentett egy kicsit a csoportteszten, mert ez azért egy korrekt darab. Illata kellemes, ahogy a kortyérzetről is nagyjából ezt lehet elmondani, bár konkrétumokat az aromájában nem sikerült felfedeznem, és a sör karaktere is csak akkor nyílik ki számunkra, ha a kortyolgatás során igencsak odafigyelve ízlelgetjük. Ebben az esetben picike tipikus kekszes karamelles maláta, kis meggyesség, erdei gyümölcsösség, majd visszafogott bitteres keserű lezárás fedezhető fel benne. Oké, végülis rendben van, harmonikus, de nekem kevés és jellegtelen egy Black Wych vagy akár az alap Hobgoblin után, így még egyszer nem venném meg, inkább az előbb említett kettőt választanám helyette a főzdétől, de így egyszer eliszogatni rendben volt.

Senki sem menekülhet! – Zlaty Bazant Hurban Legend sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A sörforradalom megállíthatatlanul dübörög (valamerre) előre, és senki sem kerülheti el, csak idő kérdése, ki mikor kerül sorra. A Heineken Slovensko ideje most jött el, amelynek eredményeként megszületett a Hurban Legend széria, ami egyébként egészen ígéretesnek tűnik első látásra, de sajnos hamar kibukik, hogy ez bizony egy nehéz és nem éppen komplikációktól mentes szülés volt igencsak torz végeredménnyel.

//Zlaty Bazant Hurban Legend IPA//

Természetesen egy ilyen sorozat összeállításából nem maradhatott ki a sörforradalom védjegye, az IPA. Ez mind szép és jó, én mindig vevő vagyok a viszonylag olcsón kínált IPA-kra, legyen akár az valódi, kisüzemi darab, mint mondjuk a Karpat Apache-a, de a maga módján, helyén kezelve jónak tartom az inkább tömegeknek szánt, „nagyüzemiesített”, és egyúttal még olcsóbb Soproni Óvatos Duhaj IPA-t is, de a Zlaty Bazant terméke egyiket sem válthatja ki, sőt egyértelműen nem veheti fel velük a versenyt.

Árazása alapján teljesen világos, hogy nem olyan tömegterméknek és olcsó ivósörnek szánták, mint az Óvatos Duhajt, hiszen a 0,33-as üvegért egy euro negyven centet kérnek el érte a szlovák Tesco kasszájánál, ami tulajdonképpen alig olcsóbb, mint a fent már említett Karpat Apache IPA. Így viszont automatikusan magasra kerül a léc, amit a Zlaty Bazant Hurban Legend egyértelműen képtelen megugrani.

Ugyan a kinézetre még nem lehet panaszunk, az illat már elég visszafogott, pedig pont egy IPA-nál várnánk itt intenzíven burjánzó gyümölcsösséget mondjuk, de ez elmarad, mindössze némi malátásság, karamellesség érződik. És az a baj, hogy a korty is ugyanezt tükrözi, hiszen alig lehet felfedezni benne apró gyümölcsös ízjegyeket, amelyek olyan halványak, hogy még azt sem sikerült eldöntenem, hogy pontosan milyenekről van itt szó. Komlót, főleg a kortyzáró IPA-s keserűt meg végképp ne keressünk benne, ez itt egy karamell malátától túltengő, meglehetősen testes, és ezáltal tömény és már-már gejl ale. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy testes, sőt a 15,6 balling fok ideális egy IPA-nak, csak éppen ezt az alapot meg is kéne tölteni tartalommal, és nem csak és kizárólag a malátát otthagyni, mert így egy egysíkú és túlontúl édes ale lesz csak a végeredmény.

Végszóként sajnos azt kell, hogy mondjam, ennek a terméknek kb. semmi értelme a szlovák piacon és semmi esetre se ajánlom a megvásárlását, hiszen nem csak túlárazott, de képtelen azt nyújtani, amit egy IPA, sőt egyáltalán túl sok pozitívumot sem lehet felfedezni benne.

//Zlaty Bazant Hurban Legend Polotmavy Bock//

 

A Polotmavy Bock talán a sorozat legjobb darabja, hiszen amellett, hogy szép a megjelenése, egyaránt rendelkezik értékelhető illattal és ízzel. Illatát én leginkább fűszeresnek éreztem, de érdekes módon, mikor belekortyoltam a 16 balling fokos, és ennek megfelelően eléggé testes italba, ennek nem igazán találtam nyomát. Helyette egyből szembejött a jól felismerhető szilvásság, amit nagyon szeretettem, de sokkal jobban tetszett volna, ha mellé valami pörkölt malátás kesernyésséget pakolnak, mint mondjuk kávésság ésvagy étcsokisság, mert a Hurban Legend IPA-ból kölcsönzött karamellmalátásság ezzel a testtel és megint csak a komló teljes hiányával újfent egy túlontúl édes sört eredményezett összességében. Nem elsőre taszítóan gejl, mert a szilvásság és, hogy egyáltalán van karaktere a sörnek még az elején elviszi a hátán a terméket. A pohár feléig még tetszett is, ízlett is… vicc nélkül! De utána már megcsömörlöttem tőle, és noha végül elfogyasztottam mind a három decit, úgy tettem le az üres poharat az asztalra, hogy ebből nem kell még egy. Se most, se később, se máskor bármikor. Ára egyébként ugyanannyi, mint az IPA-juknak, és tulajdonképpen ugyanannyira nem ajánlom, de az a helyzet, hogy mivel ennek azért volt valami karaktere, és mert a szilvásságot szépen beletették, úgy gondolom összességében ez mégis egy jobb sör azért valamelyest.

//Zlaty Bazant Hurban Legend Psenicné//

Nevéből egyenesen következik, hogy az utolsó darab egy búzasör, de hogy milyen fajta azon belül, az egy nagyon jó kérdés, mert bizony kóstolás alapján erre nem igazán lehet rájönni. Sőt, megkockáztatom, akár azt se lehetne könnyű megállapítani, hogy ez egy búzasör, ha az ember nem tudja előre, mert annyira halványan jelennek meg a szokásos jellegzetességek. Illata kb. semmi sincsen, így ez nem igazán adhat támpontot, de a korty sem sokkal segítőkészebb. Nem elég, hogy vizes a sör, de erőteljesen, szúrósan szénsavas is, utóbbiról pedig jól tudjuk, hogy nem csak kellemetlen, de van egy olyan mellékhatása is, hogy ízjegyeket tud elfedni, nem véletlen, hogy sok itthoni olcsó szutyoksör durván szénsavas, mert így nem veszed észre, hogy mennyire okádék az ízük valójában. Mondjuk a Hurban Legend Psencnének nincs tulajdonképpen rossz íze, csak borzasztóan kevés, és az előtérbe tolt szénsavasság szerencsétlen módon abból is elvesz. A hab a tortán pedig az, hogy az ízjegyek közül végül a búzasörök savanykásság lesz az, ami végül leginkább eljut a kóstolóhoz, ez pedig így önmagában, citrusosság, banános édesség nélkül elég lehangoló és kellemetlen. Ugyan a Hurban Legend Psenicné a sorozat legolcsóbb darabja, hiszen mindössze egy euro tíz centet kérnek el érte, de messze a legpocsékabb is, ami főképp nagy szó egy amúgy is gyengén teljesítő széria esetében. Szóval kerüljétek el messzire, én inkább a Tucher Hefeweissbiert ajánlom a szlovák piacról a búzasör kedvelőknek, az egy korrekt, tipikus német darab, mindenképpen jobban jártok vele.

Nem a méret a lényeg! – Kaiserdom sörök tesztje

A blog már csak archívum, ha kíváncsi vagy az új sörtesztjeimre a Youtube-on, kattolj a linkre. ;)

A Metro sörös polca előtt állva éppen elvesztem a bőségzavarban, amikor hirtelen a szemem sarkából észrevettem egy méretes literes dobozon a Kaiserdom feliratot. Még halványan rémlett, hogy többen is ajánlották nekem talán a búzájukat, úgy hogy kissé bizonytalanul leemeltem a polcról. Őszintén szólva igencsak fenntartással szoktam kezelni ezeket az eléggé magasra árazott literes dobozos söröket, mert általában kiderül, hogy legjobb esetben valami hétköznapi nagyüzemi lager lapul meg bennük, rosszabb esetben pedig a csatornapatkányok rúghatnak be a szokottnál jóval nagyobb mennyiségű sörtől, amit ilyenkor a lefolyóba öntök. Most teljesen mindegy, hogy retro grafikájú orosz kommerszekről beszélünk vagy a design-os Horalról, engem literes kiszerelés még nem győzött meg, azonban a homályosan derengő ajánlás miatt úgy döntöttem, kapnak most egy esélyt a Kaiserdom Privatbrauei termékei.

//Kaiserdom Pils//

Elsőként az igencsak alapnak, hétköznapinak mondható pilsnert bontottam fel. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ebben a műfajban is lehet azért a szokottól kicsit eltérőt, különlegeset alkotni, például ha nem megyünk messzire, akkor ott van a németeknél a szintén kommersz, de gyógynövényesen érdekes komlózású Wernesgrüner, ami nálam kedvenc a kategóriában, de cseh vonalról nyugodtan mondhatnám a Bernard Svatecni Lezakot vagy a Svijani Rytirt. Viszont a Kaiserdom Pilstől nem vártam ilyesmit, és így nem is ért meglepetés.

A Kaiserdom Pils valóban egy teljesen átlagos kommersz német lager, a szokásos színnel és nagy, ám hamar összeeső habbal. Illata kellemes, természetes hatást kelt, de egyértelműen édes, malátás, komlót nem igazán találni benne, ami mondjuk azért egy pilsnernél engem egy pöppet zavar. A korty nem hazudtolja meg az illatot, az íze is inkább édes, legfőképp a malátáról szól, csak némi moderált keserűt fedezhetünk fel a lezárásban. Nem egy nagy szám, de a maga módján azért tulajdonképpen rendben van, ha nem egy ezresért adnék a literes dobozt (hanem jóóóval olcsóbban!), akkor ivósörnek akár még ajánlható is lenne, de így nem igazán érdemes megvenni.

//Kaiserdom Dark//

Kíváncsi voltam, hogy a barna lagerükkel megtörik-e a literes kiszerelés átka, de lelövöm a poént előre: nem. A Kaiserdom Dark az a fajta képviselője ugyanis a stílusnak, amely egyértelműen az édesebb, karamellesebb vonalat képviseli, és kb. nagyítóval kell benne keresgélni a kávés ízjegyeket, ez pedig borítékolta tulajdonképpen, hogy az összképet túl gejlnek találtam. Ráadásul teszi mindezt unalmas és egysíkú módon, semmiféle egyedi karaktert vagy egyéniséget nem fogunk felfedezni benne. Oké, nyilván meg lehet inni, nem annyira csömör, hogy a lefolyóban végezze, de mivel ugyanolyan drágán mérik, mint a pilsnert, ezt sem látnám be, miért választaná valaki egy Bernard Cerny Lezak, Urpiner Dark vagy Topvar Marína ellenében.

//Kaiserdom Weizen//

A homályosan derengő ajánlás ellenére is szkeptikus maradtam ezek után már a búzájukkal kapcsolatban. Ha valaki látott volna, utólag valszeg azt mondta volna, hogy már-már komikusan kétkedő arckifejezéssel töltöttem ki a Kaiserdom Weizent a korsóba, a sör viszont válaszul egyből megpróbált rám cáfolni tökéletes megjelenésével. Az opálos italon ülő hab nagynak és tartósnak bizonyult, édes, banános illata pedig kóstolásra csábított. Félig-meddig már elvetve minden előítéletemet belekortyoltam a sörbe, és akkor rögtön tudtam, hogy az ajánlóknak igaza volt. Persze nem kell semmi különlegesre gondolni, mint mondjuk az orosz craft búza vagy a bolgár termék esetében, egyszerűen arról van szó, hogy a Kaiserdom Weizen nagyon szépen hozza a tipikus német búzák stílusjegyeit, mondjuk azok közül inkább az édesebb, banánosabb, és kevésbé citrusos vonalat, de az összkép kellemes volt, és ez a lényeg tulajdonképpen. Őszintén szólva ilyet szívesen innék újra, de az a helyzet, hogy az árával annyira nem vagyok kibékülve, még akkor sem, ha a hazai piacon többé-kevésbé általános, hogy ötszáz-hatszáz forintért adnak fél liter német típusú búzát. Nálam inkább az egy euro körüli ár az ideális ebből a szempontból, viszont… az a helyzet, hogy maga a sör nagyon is rendben van, szóval igazából senkit nem szeretnék elrettenteni tőle, mert ha valaki kedveli a hagyományos német búzasöröket, nem fog csalódni ebben sem.